Szívműtét Szentegyházán - vasüzem közösségi termelő házzá alakítása és új piaccsarnok építése

Ózd története mindenkinek ismerős lehet. A település hajdani központját adó ipar megszűntével társadalmi és szociális válságba kerülő város. Valami nagyon hasonló zajlott le az erdélyi Szentegyházán, ahova az itt felnőtt, a Kolozsvári Műszaki Egyetemen építészként végzett Lázár Csaba diplomatervét készítette.

Bevezetés

„...Távolról, a Hargita csúcsairól nézve a 900 méter magasságban fekvő mai Vlahica úgy tűnik elő a környező szelíd dombok közül, mint egy zöld tengerben kővé dermedt hajóraj. A Vasipari Vállalat kohói felett szálló gőz azonban jelzi, hogy itt eleven, termékeny élet lüktet. A mindennapos, szakadatlan munka jele ez, amely messze elvitte e hely embereinek hírét..."

A vállalat igazgatója - id. Rus Sándor – 1975

39 év telt el mióta ezek a költői, enyhén túlzó szavak megfogalmazódtak az akkori gyárigazgató fejében, melyeket a gyáralapítás 150. évfordulóján, az esemény emlékét megörökítő könyvben publikált. Az évfordulót 1975 szeptemberében az „erőteljes munkalendületnek és pezsgő alkotókedvnek a jegyében" ünnepelték.

Mi változott azóta? Majdnem minden. A gőz már nem száll a vállalat kohói felett és az élet sem lüktet éppen olyan termékenyen és elevenen mint annak idején. A mindennapos szakadatlan munkát felváltotta az „egyik napról a másikra" életmód sok család esetében, a hely embereinek jó híréről pedig csak annyit, hogy mostanság inkább az illegális fakitermelésről szóló hírekben szerepelünk („leszerepelünk").

Nemrég megjelent egy cikk Szentegyházáról a megyei napilapban. A cikk két dolog miatt tűnt érdekesnek számomra. Egyrészt mert a fentebb említett gyárigazgató fiának szavait idézi, aki a város polgármestere, tehát a helyi közösség jelenlegi képviselője – ugyanúgy, mint annak idején a vállalat igazgató, az akkori munkaközösség képviselője volt –, másrészt mert röviden és egyszerűen írja le az aktuális helyzetet:

„Meg kell érteni, hogy Szentegyháza egy gyár köré épült ki, amely most ócskavas. A fiatalok elmentek, nyugdíjasok maradtak itthon. A megye legutolsó városává süllyedt, és ebből az ördögi körből csak az segíthet ki, ha munkahelyeket teremtenek Szentegyházán. Ehhez politikai döntés kell."

Szentegyháza polgármestere - ifj. Rusz Sándor – 2014

Ez volna a diplomamunkám előzménye, a probléma amely felkeltette az érdeklődésemet. Fontos volt számomra, hogy az utolsó egyetemi tervem szociális problémákkal foglalkozzon, és a legnyilvánvalóbb kiskorom óta jelen volt az életemben. Egy erőltetetten iparosított, majd ipartalanított kisváros, a helység amelyben felnőttem. A diploma-terv fő témája a munka és a közösségi szellem újraélesztése, amelyek kulcsfontosságúak a helység jövője szempontjából.

Rövid helytörténet

A diplomamunkám helyszíne tehát az Erdélyi-medence és a Keleti-Kárpátok határán fekvő Szentegyháza, „a hargitai kohászat öreg fellegvára". Az itteni vaskitermelés és feldolgozás története a XIX. századig nyúlik vissza.

Ez a kisváros két különböző jellegű helység egyesítéséből jött létre: a vasgyár köré épült munkáskolónia, az azelőtt Lövétéhez tartozó Szentkeresztbánya (Újvlahica) és a mezőgazdaságra és állattartásra beállított Szentegyházasfalu (Oláhfalu) község. Egy hibrid közeg. A rurbánus kifejezést találónak tartom Szentegyháza esetében. A gyárban dolgozók számára a mezőgazdaság, kertészkedés, mint alternatív foglalkozás, mindig jelen volt, mivel a gyakran előfordult, hogy a fizetés nem volt elegendő vagy késett, ugyanakkor nem volt ritka az sem, hogy bezárt a gyár hosszabb-rövidebb időszakokra.

Probléma

Az ipar eltűnése súlyosan érintette a helységet. A vasércforrások elapadtak, a bánya karbantartás hiányában veszélyessé vált. A körülbelül 2500 embert foglalkoztató Vasüzem csődöt jelentett, munkanélküliséget és elhagyatott ipari épületeket hagyva maga után. A helyzet reménytelenségét némiképp csökkenti, hogy az elvándorlás nem annyira drasztikus mint sok hasonló helyzetű romániai kisvárosban. 1989 és 2012 között a demográfiai csökkenés 15% alatt volt, ami a város jó pozíciójának köszönhető, a megye két fontos pólusa, Csíkszereda és Székelyudvarhely között található, félúton – 25 km távolságra mindkettőtől – lehetővé téve az ingázást.

A gyár központi helyet foglal el a településszövetben, gyakorlatilag köré épült ki a város, mivel az üzem fejlesztésével párhuzamosan épült a két munkáskolónia is, közrefogván azt. Gyakorlati okokból nagyon jó volt ez a helyzet, míg működött az üzem, mert egy valóságos városközpontként, közösségi helyként is funkcionált, viszont visszájára fordult amint az bezárt. Az egykori városközpont ma egy szögesdróttal körülkerített használaton kívüli űr, zárvány.

Ugyanakkor említést érdemel az is, hogy az aktuális városközpontot egy útkereszteződés jelenti, melyből hiányoznak a gyalogos közterek. Terv egy új városközpontra elkészült ugyan a hetvenes években, de az nem valósult meg (szerencsére, vagy nem?) a rossz gazdasági helyzet és a rendszerváltás miatt.

Ezekből a tényekből kiindulva, a tervem 4 problémát próbál megoldani:

• megfelelő helységközpont hiánya, közterekkel és szolgáltatásokkal
• a gyár jelenléte a település közepén, mint zárványtér
• munkahelyek hiánya
• eltűnőfélben lévő közösségi szellem

Helyszín

A gyár 3 részre osztható:

• Z1. Zsugorító, vasércraktár és a szénraktárak környéke
• Z2. Régi öntőde és környéke
• Z3. Új öntőde és környéke

E három zóna közül kettő a megyei út mentén található, amely összeköti a fentebb említett, két különböző jellegű munkáskolóniát – egyikre a falusias beépítés jellemző, a lakó funkció mellett ezen a részen található a kórház, templom és az egykori vashámor romjai, a másikban megjelenik a sávházas és panelházas beépítés is. Itt a lakó funkció mellett megtalálhatóak az iskolák, kultúrház, polgármesteri hivatal, üzletek és egyéb szolgáltatások.

Az út egyszerre működik mint összekötő elem (a két munkáskolónia esetében) és elválasztó elem (a gyár különböző részei – Z1 és Z2 – esetében). Ez okolható az üzem egyik, szerintem legérdekesebb építményének, a töltőhídnak létrejöttéért. A Z1 és Z2 közé beékelődött út forgalma egyre növekedett az 50-es években, így szükségessé vált egy új összekötő útvonal építése, amely megoldotta ezt a diszfunkcionalitást, külön szintre választva a nyers- és a fűtőanyag útvonalát a közút forgalmától. A Z3-ról annyit kell tudni, hogy az itt található épületek többsége a 70-es években, az erőltetett iparosítás korában épült, egy részben mesterséges platóra, és egy 8 méter magas támfal választja el a szomszédos régi öntődétől és környékétől (Z2).

Az út menti zónákat választottam tervezési helyszínként, egyrészt mert itt a legszükségesebb a beavatkozás a vákuumtér eltávolítására, másrészt mert ezek a részek nagyon régóta használaton kívül vannak, vagy nem megfelelő módon vannak használva. A helyszínválasztást alátámasztó érvek közt még megemlíteném a könnyű megközelíthetőséget, az épületek értékét mint ipari épített örökség – ezen a részen az épületek többsége az 50-es és a 60-as években épült¹ - valamint az érdekes térszerkezetet, mely együtt a változatos domborzattal, egy sajátos jelleget ad ennek a környéknek. Az értékes elemek sorát a gazdag növényzet és a Vargyas-csatorna² zárja, amely pontosan a régi öntőde alatt folyik, így egy nagy potenciállal rendelkező elem.

Javaslat

A fentebb említett első két problémára – 1. megfelelő központ hiánya, közterekkel és megfelelő szolgáltatásokkal, 2. a gyár jelenléte a helység közepén, mint zárványtér – a megoldás a gyár helységközponttá alakítása volt. Egy rurbánus központ, egy hely, amely se nem falusias, se nem városias. Egy posztindusztriális park, mint központ, ahol az ipari romokat ellepi a növényzet, ahol a természet visszahódítja a tőle elvett területeket. Egy olyan helységközpont, ahol kis, pontszerű beavatkozások jelzik, hogy van itt élet, de nem uralkodni próbál a természet felett, hanem együtt élni vele.

A tájépítészeti elrendezések szempontjából a legfontosabbak a parazita építmények lebontása által felszabadult területekre javasolt közösségi kertek, a gyógynövényültetvények és az újra felfedezett, kibontott, Vargyas-csatorna menti sétány. Ez a promenád, ugyanakkor a meglévő (kissé eldugott és ezáltal a vandalizmus könnyű célpontjaként számon tartott) park és korcsolyapálya meghosszabbítását képezi, bekapcsolná egy új, zöld folyosóba az egykor közösségi munkával létrehozott Munkás-klubbot és környékét, bicikli- és sétálóutakkal, pihenőkkel a patak mentén.

Az új helységközpont legfontosabb eleme az új „főtér". Pozícióját tekintve az egykori szentkeresztbányai főtér helyén található, amely egyszerűen eltűnt az iparosítás folyamán. Ez a köztér szervesen kapcsolódik a meglévő főutcához. A főtér jelleget erősíti, alkalmat ad a találkozásra, az általam javasolt új piaccsarnok épülete, amely földszinti „L" alaprajzával két oldalról határolja le a főteret. A tér DK-i oldala a meglévő támfalhoz kapcsolódva egy három helységből álló szárnyat takar, melyek terei bérelhetőek különböző szolgáltatások számára – a fodrászat, cipész, és virágüzlet csak egy pár, az általam szükségesnek tartott funkciók közül – a DNy-i oldalán pedig a piaccsarnok magasodik – szó szerint – kiemelkedve a földszintes szolgáltatás-sorból, és kétszintesre magasodva az épület és egyben a tér sarka fele. Az ÉK-i oldalon a térfalat a meglévő Kultúrotthon oldalsó homlokzata képezi, míg az ÉNy-i oldalt az út határolja, az úton túl pedig a meglévő buszmegálló általam újragondolt épülete és a meglévő magas növényzet jelenti a térfalat.

A főúton továbbhaladva, nem messze a buszmegállótól, egy újabb „zsebtér" tárul fel, ezúttal az út másik oldalán. Egy kisebb fogadótér, amely a helyiek mellett az idelátogató turistáknak is egy megérkezőpont lehet. A teret egyik oldalról a főút határolja, az út túloldalán a fent említett piacépület pinceszintje, amely ezen a részen, a hely a topográfiájának köszönhetően megegyezik az utca szintjével. Az épület ezen része, újabb három bérelhető üzlet-helységet tartalmaz, melyeknél az áruellátás hátulról, a pincéből történik. A térrel határos még, a régi öntőde egyik részébe javasolt étkezde, valamint az új szabadtéri lépcső, mely egyrészt rákapcsolódik a töltőhídra, másrészt kapcsolatot teremt a tér alatti, félig süllyesztett turisztikai fogadóépülettel és a „közösség udvarával".

Az utolsó két problémára, a munkahelyteremtéssel és a közösségi szellem megerősítésével próbáltam válaszolni. A „közösségi termelés háza" a meglévő, újrahasznosítható gyárépületekben kap helyet, és két feladata van, ahogy a nevéből is kiderül. A közösség építése és a termelés. A gyár egy újszerű, folyamatos kaláka helyévé válik, ahol a munka újra találkozik a szórakozással és az oktatással.

A közösségépítés megvalósulhat a meglévő épületek birtokbavétele, közös erőből való helyreállítása, a fölösleges épületek közös erőből való lebontása által. Másrészt az újonnan létrejött kertekben, gyógynövényültetvényeken és az egykori „Tisztító-csarnok"-ba javasolt melegházban zajló közös kertészkedés által, ahol a különböző, vagy azonos generációk megoszthatják tudásukat, tapasztalataikat egymással. De ugyanúgy létrejöhet a közösségi gyümölcsfeldolgozóban és pálinkafőzdében, mégis, talán a legkézenfekvőbb módon, az egykori öntődébe javasolt eseményteremben, mely kapcsolatban áll a közösségi udvarral, a kiskertekkel és a sétánnyal. Új épületrészként kapcsolódik az öntőde konstrukciójára egy félig süllyesztett konyha – közvetlenül kapcsolódva a kiskertekhez –, amely állandó jelleggel szolgálja ki a vendéglőt és a kantint, ugyanakkor lehetővé teszi az eseményterem használatát esküvők, vagy más ünnepi események esetén, hagyományőrző vagy -teremtő fesztiválok alkalmával.