építészet : környezet : innováció

Terepet a gondolkodásra

Beszélgetés Horváth András építésszel, az Építészeti és Városarculati Tanács (ÉVarc) vezetőjével
Beszélgetés Horváth András építésszel, az Építészeti és Városarculati Tanács (ÉVarc) vezetőjével*

Horváth András
Az Európa Kulturális Fővárosa program irányítási szervezetében működő tanácsadó testület, az ÉVarc felállítását a Dél-dunántúli Építész Kamara kezdeményezése nyomán, a 2006 januárjában rendezett városfejlesztési konferencia résztvevői javasolták a városvezetésnek. A testület tagjai: Getto József, Pelényi Margit építészek, Horváth András, Lugosi Ágnes építész, településtervezők, Pál Zoltán szobrászművész, Pinczehelyi Sándor képzőművész és Szokolai Zsolt fejlesztési szakember. Feladatuk az építészeti, műemlék-gondozási, városarculat-alakítási, kreatív iparfejlesztési kérdések összehangolása és elméleti előkészítése az operatív testületek számára. Az utóbbi hetek-hónapok fejleményei, a napokban meghozott döntések indokolttá teszik, hogy mérleget készítsünk az ÉVarc eddigi munkájáról.

 

Getto Katalin: Az EKF előkészítési folyamatának talán az egyik legkézzelfoghatóbb eredménye volt, hogy a városi vezetést sikerült meggyőzni egy szakmai tanácsadó testület létrehozásának szükségességéről.

Horváth András: Valóban kivételes pillanat volt ez. 2005 végére a Dél-Dunántúli Építész Kamara választott vezetői között konszenzus alakult ki abban a kérdésben, hogy az EKF ügyében az építészeknek szakmailag egységesen kell fellépniük. A januári konferencián elfogadott nyilatkozatban deklaráltuk, hogy ragaszkodunk a teljes átláthatósághoz, a nyilvános tervpályázatokhoz, a legmagasabb színvonalhoz. A kívülálló számára ez talán természetesnek tűnik, pedig korántsem az: mi, építészek általában izolált módon végezzük a munkánkat, tehát az érdekeink gyakran nehezen egyeztethetőek össze. Hogy az EKF ügyében mégis képesek voltunk az összefogásra, az valóban a helyi szakma egyfajta „kegyelmi pillanata” volt. Talán sosem tér vissza ez a pillanat, hiszen a hatalom céljainak jobban megfelel, ha megosztott a szakmai közeg, kényelmesebb a megbízások osztogatásával lekenyerezni az egyes szakembereket, és elkerülni a tartalmas szakmai vitákat. Azzal, hogy kikötöttük, csakis a tervpályázatok útját tartjuk járhatónak, azt is vállaltuk, hogy nem feltétlenül mi, pécsi építészek kapjuk a megbízásokat. Ragaszkodtunk ahhoz, hogy az európai színvonalhoz kell igazítani a mércét. Az ÉVarc meg-alakulása óta ezeket az elveket követte, és egyetlen pillanatra sem engedett a nyomásnak, amely arra irányult, hogy „osszuk szét egymás között” a lehetőségeket.

A korábbi EKF-városokban milyen módon vett részt az építész szakma az előkészítés folyamatában?

Sokféle módja volt ennek, de minden sikeres EKF-helyszín közös abban, hogy a fejlesztések és a programalkotás ügyét a városok pártpolitikától mentesen, a „kézivezérlést” kiiktatva intézték. A képzőművészek, illetve építészek szakmai irányítása mindenütt markánsan érvényesült, és az alapkoncepcióban lefektetett elvekhez mindvégig ragaszkodtak. Persze máshol is voltak konfliktusok, hiszen aki elvekben gondolkodik, az állandó dzsungelharcot vív: rengeteg különböző érdeket kell integrálnia, és bizonyos érdekeket óhatatlanul megsért. De ha a politikai vezetés szabad utat enged azoknak, akik az alapelveket képviselik, ha megvan a szükséges bizalom, és a tevékenységhez kompetenciát és működési feltételeket is biztosítanak, akkor meg lehet határozni a cél eléréséhez szükséges utat, és az egész rendszer átláthatóvá, értelmezhetővé válik. A pécsi gyakorlatban ez az állapot nem jött létre. Pontosabban a pályázatírás rövid időszakában igen, de csak azért, mert a városi vezetés és a gazdasági szereplők nem foglalkoztak a tartalmi kérdésekkel. Akkor sem, és ma sem tartják fontosnak, hogy megismerjék a pályázat szellemiségét, a kitűzött kulturális és társadalompolitikai célokat. A folyamatban döntési jogokkal vagy gazdasági befolyással rendelkező szereplők jelentős része végig sem olvasta Pécs város EKF pályázatát. Annyit értenek belőle, hogy pénzeket kell elkölteni, befolyási zónákat kell biztosítani, év végén jelentést kell írni, és így tovább. Úgy gondolom, nagyon kevés azoknak az embereknek a száma Pécsett, akik többé-kevésbé értik, hogy mi az EKF lényege. Kreatív munkát akkor lehet végezni, és erre alapozott felelős döntések sorozatát akkor lehet meghozni, ha bizalmi kapcsolat alakul ki egy intelligens városi vezetés és egy, a dolgokat elméletileg-tudatilag irányító csapat között; ha ez nem jön létre, akkor csak kényszerhelyzetek követik egymást.

Ezek szerint az elmúlt egy év során a döntéshozók számára nem vált világossá, hogy a program megvalósításában nem nélkülözhetik a szakmai csoportok és a civilek által képviselt szellemi potenciált?

Alapvető különbség van a mi szemléletünk és — mondjuk úgy — a hatalom képviselőinek a szemlélete között. Ők ugyanis végre fogják hajtani a feladatot. Jelentik majd, hogy a program sikeresen lezárult. A baj az, hogy nem ismerik meg a mércéjét, a tartalmát annak, amire vállalkoztak, a kitűzött kulturális és társadalompolitikai célokat, és talán még utólag sem fogják látni a hibáikat. Ha szem elől tévesztik az eredeti célt, és az értékteremtés lehetőségét a politikai retorika, és szakmai felkészületlenség áldozatává teszik, akkor sokan lesznek, akik majd nem akarnak közösséget vállalni az így kialakuló helyzettel. A hozzánk hasonlóan gondolkodóknak éppen az a tragédiája, hogy tudjuk, mi a tét, és utólag is tudni fogjuk, hol hibáztunk. Az ember nem végezheti úgy a munkáját, hogy nap mint nap szembesül azzal, mit ront el, pontosabban minek az elrontásában kell közreműködnie. Addig szabad részt venni a folyamatban, amíg az ember úgy érzi, használni tud az ügynek. Ha „belső ellenzékké” válik, és azzal a váddal szembesül, hogy ő az, aki szétzilálja a dolgokat, véleményét pedig nem veszik figyelembe, akkor el kell gondolkodnia azon, hogy van-e értelme folytatni a tevékenységét. Pakson kilenc éve dolgozom főépítészként, így módomban áll összevetni az ottani helyzetet a pécsivel. Ott szakmailag bizalmat kapok a városvezetéstől. Az ottani döntésekben megvan a szakmai vélemény helye és jelentősége, a döntések egyfajta értékszemlélet alapján, a szakmai szempontok megismerésével születnek. Pakson nyíltan megmondják, hogy mit szeretnének elérni, és milyen érdekek állnak a háttérben. Ilyen körülmények között az ember a legjobb tudását tudja nyújtani. Sokszor azt mondják, hogy az építész álmodik, de szerintem az építész soha nem álmodik, arra már nem marad energiája... Az építész nagyon is ébren gondolkodik, már ha megnyitják neki a terepet a gondolkodásra.

Volt-e munkamegosztás az ÉVarc tagjai között? Megítélése szerint képes volt-e egységesen fellépni a testület, érzékelt-e szakmai vagy más jellegű megosztottságot?

A felállás — négy építész, két képző-művész és egy fejlesztési szakember — nagyon tudatos megfontolás eredménye. Fontos volt, hogy az építészek között legyen városrendező, legyen Ybl-díjas, Munkácsy-díjas, és így tovább, olyan emberek, akik szakmai tekintélyükkel is segítik a munkát. Nagyon kemény belső viták is voltak, előfordult, hogy felpattantunk, és majdnem egymásra csaptuk az ajtót, de a vita mindig megmaradt szakmainak. Nem söpörtük félre egymás érveit, nem tagadtuk meg az elveinket, nem hazudtoltuk meg egymást. Döntéseink, dokumentumaink, amelyek beépültek a folyamatba, ilyen értelemben minden esetben egységes akaratot tükröznek. Úgy vélem, hogy minden tag számára meghatározó és tanulságos időszak volt az eltelt tíz hónap. Ami az én vezetői tevékenységemet illeti, néha talán túl határozottan képviseltem a véleményemet, és egy-két esetben — inkább a gyakorlatlanság vagy taktikai lépéshiba miatt — előbb mondtam ki valamit, semhogy mindenki rábólintott volna, de remélem nem ez volt a jellemző.

Sikerült-e tisztázni az elmúlt kilenc hónap során az ÉVarc és közvetlen partnerei, a Városfejlesztési Főosztály, a városi főépítész, illetve a kinevezett projektfelelősök hatáskörét, kompetenciáját? Milyen mértékben bizonyult működőképesnek a januárban felállított irányítási szerkezet?

Az Építész Kamara előterjesztésében az ÉVarc még olyan testületként szerepel, amely „közreműködik” az EKF városfejlesztéseinek előkészítésében. A testület létrehozásáról szóló határozatban viszont már a „segítséget nyújt” kifejezés áll, ami nyilvánvalóan szűkebb hatáskört takar. Ezzel sikerült elbizonytalanítani a pozíciónkat. Bár az ÉVarc tanácsadó testületként jött létre, nem volt igazából senki, aki tanácsot kért volna tőlünk. Koncepcionáltunk és koordináltunk, alacsony hatásfokkal. Képletesen úgy fogalmazhatnék, hogy működésünk alatt végig egy sötét szobába kiabáltuk be az elképzeléseinket, javaslatainkat, és sohasem tudtuk, hogy ül-e valaki a szobában. Az elmúlt kilenc hónap során több mint negyven emlékeztetőt, javaslatot, állásfoglalást adtunk ki. Javaslataink aztán felbukkantak a döntésekben, de gyakran az összefüggésekből kiragadva, vagy eltorzítva. Az igazi baj az, hogy nincs a városnak fejlesztési koncepciója, ilyen jellegű gondolkodást a hivatali apparátus nem ismer, és nem képvisel. Több energiát fordítanak mások koncepcióinak szétzúzására, mint a munka elvszerű előrevitelére. A kezdeti idők állandó követelése volt, hogy nevezzenek ki felelős irányítókat az egyes projektek élére. Júniusban ez is megtörtént, ám a felelősök egy részével, illetve az ő munkájukkal azóta sem találkoztunk.

Az öt kulcsprojekt közül a közterek fejlesztése terén történt talán a legjelentősebb előrelépés, hiszen kiírták „Az én kulturális fővárosom” című nyilvános ötletpályázatot, amelyen bárki részt vehet. Milyen módon gondolták el a beérkezett ötletek publikálását? A közösségépítés szempontjából is igen fontos lenne, hogy a pécsi polgárok minél szélesebb körben megismerkedhessenek a pályázat eredményével.

A tervpályázatok ügyének előmozdítását munkánk legmaradandóbb eredményének tartom, ezt, úgy gondoltuk nem lehet lesöpörni az asztalról. A kormánnyal kötött szerződésben a közterületekre három ötletpályázat, négy nagy tervpályázat és hét meghívásos pályázat szerepel. Ez óriási szám. A köztér projekt pályázatai hierarchikus rendben, piramisszerűen épülnek egymásra. Elméleti megalapozásukat a kreatív városépítészet gondolatkörét bemutató remek tanulmány adja, mely az egyetem Kommunikáció Tanszékén készült Szíjártó Zsolt vezetésével. Bízunk benne, hogy a városházán legalább az irányító pozícióban lévő emberek elolvassák majd a tanulmányt. A „kreatív város” elmélete viszonylag friss, a hazai gyakorlatban most gyökerezik meg, és jó lenne, ha mielőbb beépülne a döntéshozók gondolkodásába. Gonda Tibor alpolgármester, aki személyesen rendelte meg a tanulmányt és tudja, miről szól, azt ígérte, hogy minden képviselő, minden projektirányító asztalára leteszik ezt a munkát.

Az elméleti megalapozást követi a három ötletpályázat. A most zajló lakossági pályázat után a szakemberek számára kiírt arculati ötletpályázat, majd egy konkrét területre, a város észak–déli tengelyére kiírt ötletpályázat következik. Ezek alapozzák meg a későbbi terv-pályázatok konkrét tervezési feladatait, eredményeiknek be kell épülniük a munka további fázisaiba. A lakossági pályázattól azt várjuk, hogy Pécs polgárai minél nagyobb számban fogják megtenni javaslataikat. Egyébként nem csak a pécsiek, hanem más városból való egyetemisták, mesteriskolások, budapesti építészek is érdeklődnek a feladat iránt. Ami a lakossággal való kommunikációt illeti, ezt én is fontosnak tartom, éppen ezért Pál Zoltánnal közösen kidolgoztunk egy Pulzus nevű információs rendszert — a nevet Zoli találta ki —, amely komplex módon kezelné a városban, illetve az országban az EKF-fel kapcsolatos kommunikációt. Legfontosabb eleme a város hangsúlyos pontján elhelyezett információs központ lenne, ahol mód nyílna a projekt folyamatos bemutatására, a vendégfogadásra, előadások tartására. Ennek a létesítménynek már megjelenésével is demonstrálnia kellene az EKF gondolatát, akár kissé provokatívan is; jó lenne, ha az infopont minden fényképbe „belelógna” egy kicsit, amit a városról készítenek. Szükség volna egy köztéri nagy kivetítőre — ez kulturális feladata mellett hirdetési felületként is szolgálna, ilyen módon akár el is tarthatná magát —, és a város különböző részein elhelyezett állandó, illetve mobil információs pontokra is. A gondolatot felvetettük, a politikai vezetés pozitívan fogadta: Szili Katalin személyes támogatásáról biztosította az ügyet, Gonda Tibor hatvanmillió forintot ígért, de azóta mintha feledésbe merült volna ez is.

Kelemen László, a PVV Zrt. vezérigazgatója, aki egyúttal a közterek és parkok újjáélesztése projekt irányítója is, októberben megszakította a munkakapcsolatot az ÉVarccal. Milyenek voltak ezek után az ÉVarc lehetőségei a közterek ügyében?

Nagyon rossz helyzet alakult ki. A város vezetése többször tett konkrét ígéretet, hogy feloldja a kompetenciák körüli ellentmondásokat. Nem várható el, hogy azok dolgozzák ki részleteiben a nagyívű feladatot, akik a koncepciót sem akarták megérteni, az ahhoz kapcsolódó gondolkodásmódot pedig mereven el-utasítják. Jelenleg nem látunk olyan szakembert a folyamatban, akinek tudása és gyakorlata lenne a tervpályázatok szakmai programjának megfogalmazására, az EKF szellemiségének közvetítésére. A mostani állás szerint talán négy tervpályázat ha megvalósul, a kreatív városépítészet pedig ezen túl egy nagy, 30-40 utcát és teret összefogó közbeszerzési eljárásban fog feloldódni, és részben ellehetetlenülni.

A hangversenyterem esetében azért más a helyzet...

Igen, a Pannon Filharmonikusok igazgatója, Horváth Zsolt jó szakmai programot tett le az asztalra. A másik felelős irányítóval személyesen még sohasem találkoztam. A hangversenyterem az egyetlen nagyberuházás, amelynél időben megtörtént a tervezési program megfogalmazása, a szakmai igények kidolgozása. A szakmai viták itt alapvetően a helyszín kiválasztása, és a környezet rendezése körül folytak.

A művészeti igazgató kiválasztását célzó pályázat eredményét érvénytelenítették, és nem járt túl nagy sikerrel az EKF-főépítészi pályázat sem; mindössze egyetlen jelentkező akadt e fontos posztra. Milyen okai vannak ennek a meglepő érdektelenségnek? Eljutnak-e önhöz azok a vélemények, információk, a szakmai közvélemény visszajelzései, amelyek magyarázzák ezt?

Igen, eljutnak. Először is le kell szögeznünk, hogy a pécsi EKF-fejlesztéseknek, bármilyen nagy léptékűek is, végső soron a városfejlesztés egészébe kell illeszkedniük. Amikor a pályázatírás idején az EKF fejlesztéseiről szóló tanulmányt készítettük, arra törekedtünk, hogy a beruházások egymáshoz való viszonya, illetve a környezetükre gyakorolt hatásuk ilyen komplex logikát tükrözzenek. Súlyos szakmai hibát követ el, aki a város egészéből kiragadva, ezen szemlélet nélkül közelíti meg a témát. És innen ered a baj: ugyanis tovább már nem leplezhető az a tény, hogy Pécsnek lényegében nincs városfejlesztési koncepciója, nincs olyan elvi irány, amelyet az egyes döntések követnének. A városházán továbbra is csak arról esik szó, hogy ez, vagy az az épület miért nem jó ezen vagy azon a telken, ha egyszer ott is elfér. Éveket kellett várni az egyetemmel való tartalmi kapcsolatfelvételre. A közlekedési, vagy a műemléki kérdések tisztázása is várat magára. Ezekben az ügyekben sajnos nem volt partner a város vezetése, de nem tudta szakmailag kezelni a Városfejlesztési Főosztály és városi főépítész sem. Ez tehát a probléma gyökere: várostervezési-városfejlesztési gyakorlat, széles körű látásmód nélkül nem lehet helyt állni ezen a területen. Azok a szakemberek, akik érdeklődtek a feladat iránt, elszörnyedve meghátráltak, amikor megismerték az uralkodó állapotokat.

Az építészeti igazgató pályázatának tervezetét, Patartics Zorán javaslata alapján, mi fogalmaztuk meg. Ebben még az állt, hogy az igazgatónak a közgyűlés alá rendelt és a városházától független, önálló pozíciót kell biztosítani, és megfelelő irodai hátteret kell a rendelkezésére bocsátani. Amennyiben kineveznek építészeti igazgatót, remélem kiharcolja a szükséges feltételeket, és mozgásteret tud magának biztosítani a szellemtelen, pénzügyi és lebonyolítás centrikus közegben. Csak remélni tudom, hogy az építész és képzőművész szakma odaáll mögé, és ezt ő is igényelni fogja. A választások előtt több alkalommal is konzultáltunk az azóta vezető pozícióhoz jutott városi emberekkel, ahol konkrét ígéret hangzott el arra vonatkozóan, hogy a választások után a városháza hivatali apparátusát a feladathoz illő módon fogják átalakítani. Gonda Tibor alpolgármester viszont legutóbb az ÉVarc ülésén már úgy nyilatkozott, hogy a hivatali struktúra megváltoztatására a közeljövőben nincs mód. A városfejlesztési feladatok sikeresebb kezelésére tehát nagyobb összefüggésben nem látok esélyt.

Több nagyberuházás sorsát is befolyásolhatja, hogy az egyetem jelezte: az eddiginél nagyobb mértékben kíván részt venni a projektek kialakításában.

A város és az egyetem között évek alatt sem tudott kialakulni konstruktív kapcsolat, pedig az egyetem a városfejlesztés szempontjából meghatározó tényező. Az egyetemnek a városfejlesztéshez kapcsolódó elképzelései alig ismertek. Az ÉVarcnak nem voltak ahhoz eszközei, hogy ezen a kapcsolaton javítson, de kezdettől hangsúlyoztuk, hogy az EKF-fejlesztésekbe be kell vonni az egyetemet is. Az, hogy az egyetem szinte egyik pillanatról a másikra markánsan jelezte részvételi szándékát, nyilvánvaló kormányzati szándékot tükröz: a kormány elhatározta, hogy nem ad pénzt az egyetemnek bizonyos fejlesztésekre, ezzel szemben hagyja, hogy az EKF-fejlesztések terhére teret, pozíciót kapjon. Ez lehet jó, de akkor nyíltan kell beszélni róla, és meg kell jeleníteni ebben az összefüggésben a város érdekeit is. Az, hogy az egyetem bevonása mekkora potenciált jelent, talán a Tudásközpont esetében a legnyilvánvalóbb. A jogi és közgazdasági kar egyetemi könyvtára természetes módon illeszkedne az intézménybe, emelné annak rangját, szakmai tekintélyét, az ottani szakemberek tudása integrálódhatna a létesítmény szakmai programjába. Az előadóterem és oktatóhelyiség sem idegen a Tudásközpont funkciójától, sőt hozzájárulhatna annak gazdaságosabb üzemeltetéséhez. Más kérdés a szakemberek által vitatott helyszín, hiszen a PEAC pálya túlzottal elszakad a belvárosi közegtől.

Az egyetem bekapcsolódása a Hangversenyterem vagy a Zsolnay kulturális negyed programját is befolyásolhatja, amennyiben a képzés ide kerülne át.

Nem tudok arról, hogy a zenei központ esetében az egyetem ilyen módon beavatkozott volna a programba. A Művészeti Kar egészének a kérdése azonban valóban felvetődött, mert úgy tűnik, a kar tervezett Damjanich utcai fejlesztésének sincs meg a pénzügyi fedezete. Lehetőségként felmerült a kar integrálása a Zsolnay kulturális negyedbe, ehhez viszont újra kellene gondolni a Zsolnay koncepcióját. A magam részéről jó gondolatnak tartom, hogy a kultúra tanulását, oktatását, fogyasztását és „csinálását” egy helyre koncentráljuk, hogy már bizonyítottan működőképes, tényleges tartalommal bíró elemeket hozzunk erre a területre. Ez nyújtaná a legjobb esélyt annak a „kreatív iparnak” a kifejlődéséhez, amelyről oly sok szó esik mostanában. Ha ugyanabban a közegben helyezzük el a Művészeti Kart és az Artstartot, a fiatal művészeket szolgáló inkubátorházat és mondjuk a Bóbita Bábszínházat, ha műteremlakásokat építünk és ehhez illeszkedő léptékű vendéglátást honosítunk meg, ha lehetőséget teremtünk az alternatív kortárs kultúra megnyilvánulásai számára, akkor az egyes elemek kölcsönhatása, a belső verseny, a kölcsönös inspiráció révén valódi élet költözhetne a negyedbe. Megoldódna a kérdés, hogy mi van a területen este hat után, amikor bezárnak a múzeumok...

Vagy ott van a tervezett digitális animációs filmstúdió terve, amelyhez logikusan kapcsolódhatna a médiatanszék, esetleg a Pécs TV stúdiója; ide lehetne telepíteni azt a típusú médiát, amely pontosan ezt a kreatív közeget keresi.

Beférne a tervezett területre ez a sokrétű funkció?

Igen, a jelenlegi épületállomány képes befogadni ezt is. Még az ipartörténeti témapark is elférne. A hollandok segítségével lebonyolított szimpózium még ennél is több lehetőséget villantott fel.

Hogyan alakul a Nagy Kiállítótér és a Múzeum utca dolga?

Felmerültek bizonyos technikai problémák, kiderült, hogy rengeteg sziklát kellene elhordani a mélyben való építkezéshez, és az Örökségvédelmi Hivatal is több ponton jelezte a fenntartásait, de az igazi kérdés az, hogy a Papnövelde utcába tervezett létesítmény milyen célt fog szolgálni. Az Évarc véleménye szerint a városnak szüksége van egy minőségi kiállítóteremre, és ez megvalósítható a Múzeum utcában. A 2010-es rendezvények azonban olyan speciális akcióterületet igényelnek, amely-nek valószínűleg nem ez az ideális helye. Nem az a fontos, hogy felépüljön egy üveg-acél csodapalota, hanem hogy az épület képes legyen befogadni a nagy léptékű akciókat is, és inspiráló legyen a környezet. Lehet, hogy egyes meglévő épületek — a Zsolnay, vagy akár a régi villamos erőmű épülete — alkalmasabbak erre, mint az újak. Az ÉVarc kezdetektől azért küzdött, hogy ne pusztán a Nagy Kiállítótérben, hanem a Múzeum utca egészében gondolkozzunk. Életre kell kelteni azokat a létesítményeket, amelyek a múzeum működésének belső problémái miatt az utóbbi időben szinte kiürültek. Az EKF projektben új tartalmat kapnának a régi helyszínek: a Káptalan utca 4-ben Martyn, Gyarmathy, Amerigo Tot, Pierre Székely és mások művei kaphatnának helyet, és talán méltó helyre kerülhetnének végre a Bauhaus pécsi képviselőinek dokumentumai is. Breuer Marcell neve hívószó lehetne a kultúra világának.

A közelmúltban hét neves pécsi értelmiségi a köztársasági elnökhöz fordult, és felkérték, hogy legyen az EKF-program fővédnöke. Ön is köztük volt. Most, néhány hét elteltével hogyan ítéli meg lépésüket? Nem tart-e attól, hogy nyilvánvaló szándékuk ellenére még inkább átpolitizálódott az EKF ügye?

Azt hiszem, egy célt mindenesetre elértünk: egymással közösséget vállaló emberek épkézláb, logikus javaslatot tettek le az asztalra, és felhívták a figyelmet alapvetően fontos kérdésekre. Ezt a szerepet az Évarc-tól függetlenül vállaltam. Megítélésem szerint a városvezetés nagyon rosszul reagált erre. Önmaga számára is megalázó módon kitért a felhívás elől, és politikai kérdéssé tette azt, ami éppen a politikamentességre irányult. Az általunk megfogalmazott három ajánlás közül csak az egyikről, a köztársasági elnök felkéréséről beszélnek, a másik két témáról, arról, hogy a program irányítását ki kell vonni a politika hatásköréből, hogy létre kell hozni azt a szervezeti és pénzügyi struktúrát, amivel a munkát politikamentesen lehet 2010-ig végezni, szó sem esik. A város vezetői hibát követtek el akkor, amikor nem használták ki a lehetőséget, és az egyetlen közjogi méltóságot, akit pártoktól függetlennek kell tekintenünk, nem állították maguk mellé. Ezzel saját javukat is szolgálták volna, hiszen ez bizonyos védelmet nyújtott volna párttársaik, és az ellenzékkel szemben is.

 

* Horváth András december 1-jén lemondott az Évarc tagságáról. Döntésének háttere-ként a következetlenséget, az eltérített célokat és a rossz hatékonyságot említette. Ezzel együtt reméli, hogy az építészeti igazgató a gyakorlatban is lehetőséget kap vállalt feladatának elvégzésére.

Az interjú megjelent az Echo 6. számában

vélemény írásához jelentkezzen be »