Törvénybe iktatnák a polgári jó ízlést – mutatjuk az építési kerettörvény tervezetének részleteit

Eljutott szerkesztőségünkhöz az új, közel 70 oldalas építési kerettörvény javaslata, amelyet a Lázár János vezette Építési és Közlekedési Minisztériumhoz tartozó Lánszki Regő építészeti államtitkár és csapata állított össze. A javaslat a jelenlegi építési törvények és jogszabályok rendszerét értelmezi újra, lefektetve a kormány kiemelt céljait és építészeti alapelveit, melyek között egyaránt megtalálható többek között a tájépítészet szerepének erősítése, a kiszámítható településtervezés elősegítése, vagy épp a polgári jó ízlés elve. 

Mint ismert, az Építési és Közlekedési (eleinte Építési és Beruházási) Minisztérium 2022-ben alakult meg Lázár János vezetésével, azután, hogy a kormány külön tárcát alapított az építésügynek. A szervezeten belül létrejött egy önálló építészeti államtitkárság is, élén Lánszki Regő építészeti államtitkárral, akit rövidesen országos főépítésszé is kineveztek, és aki az Építészfórumnak tavaly nyáron adott interjújában beszélt arról, hogy jelentős átalakulás elé néz az iparág. A változásokat két kerettörvénnyel alapozzák meg: az egyik az állami pénzből megvalósuló beruházások rendszerét szabályozó beruházási kerettörvény (ennek a tervezete már elérhető és véleményezhető), a másik pedig az építési kerettörvény, ami a jelenlegi építési törvények és jogszabályok rendszerét értelmezi újra. Az utóbbira vonatkozó, frissen elkészült javaslat lapunk birtokába került, a következőkben most ebből közlünk tartalmi összefoglalót.

A közel 70 oldalas dokumentum elején ismertetik a legfőbb célokat, irányelveket – eszerint a magyar építészetről alkotott új törvény időszerűségét "szellemiségének korszerűsége fejezi ki". A javaslatban azt írják: olyan törvényt alkotnak, "amely az életminőség- és az értékvédelem alapvető igényén túl méltóképp képviseli minden magyar állampolgár, a helyi közösségek és az építész szakma érdekeit, óvja a zöldterületeket és meglévő épített örökségünket, elősegíti a gazdaság energiatudatos átalakítását, valamint ösztönzi a minőségi és fenntartható építészetet és környezetalakítást." Ennek jegyében figyelmet kap a környezet, az élővilág, a zöldfelületek, a biotóp védelme, a fennmaradt természeti értékállomány konzerválása és gyarapítása is.

Az új törvényt három korábbi jogszabály: az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény, a településkép védelméről szóló 2016. évi LXXIV. törvény és a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény összeolvasztásával alkotják meg azzal a szándékkal, hogy egyszerre jöjjön létre "átláthatóbb, korszerűbb, egyszerűbb és egységesebb" szabályozás, illetve "tükrözzék a terület kiemelt fontosságát". Ennek megfelelően tartalmaz a dokumentum az építési igazgatás állami intézményrendszeréről, a településkép védelmének önkormányzati feladatellátásáról, az épített örökség védelméről, az építésgazdaságról és a szakmai kamarák tevékenységéről javaslatokat, ugyanakkor megfogalmaz úgynevezett építészeti alapelveket is, amelyekkel cikkünkben most bővebben foglalkozunk. Ezeket "a tervek készítése, a főépítészi és a tervtanácsi tevékenység gyakorlása és a hatósági jogalkalmazás során, sőt az egész építési folyamat alatt egyaránt" figyelembe kell majd venniük a szakembereknek.

Amint azt írják, a leendő törvény "a kritikai regionalizmus elveit, nemzetközi kitekintések és a szakmaképviseletek tapasztalatait ötvözi, a feltétlenül szükséges szemléletváltás nyomán az épített környezet védelmét annak alakítása elé helyezi, óvja a zöldterületeinket, ösztönzi a vidéki és a városi épített értékek konzerválását és minden eszközzel támogatja a minőségi építészet újabb alkotásainak megszületését." A preambulumban külön kiemelik, hogy az építési tevékenység "egyben országépítő közügy is, és az új szabályoknak a polgári jó ízlést kell kiindulási alapnak tekinteniük. Van mire és van kire büszkének lennünk, a törvény megalkotásával az eleink által több évszázad alatt megalkotott magyar építészeti remekművek, illetve Lechner Ödön, Kós Károly és Makovecz Imre munkássága előtt is tisztelegni kívánunk". A "polgári jó ízlésről" és a megnevezett alkotókról egyébként korábban, egy tavaly novemberi gazdasági fórumon már beszélt Lázár János, és immár a törvényben megfogalmazott hét kiemelt cél között is szerepel

• az építészeti örökség és a települési zöldfelületek védelme,
• a hazai városok és községek sajátos településképi értékeinek megóvása,
• a kiszámítható településtervezés elősegítése,
• az építési szabályok olyan tartalmú megállapítása, ami a magyar építésgazdaság fejlődését szolgálja és a magyar építőanyagok felhasználásának elsőbbségét teremti meg,
• az építési folyamat során a tájépítészet szerepének erősítése,
• valamint az épített környezetnek az érintett lakosság, illetve a társadalmi és gazdálkodó szervezetek véleményének kikérésével történő alakítása programpont mellett.

Építészeti alapelvek

A törvényjavaslat összesen 12 építészeti alapelvet fogalmaz meg, amelyek túlmutatnak a normatív szabályozásokon és összegzik mindazt a szemléletet, ami mentén a kormány az építésügyet elképzeli. Ezen alapelvek között kifejezetten előremutató és meglehetősen kérdéses állítások egyaránt megtalálhatóak.

Mindjárt a legelső a korábban már többször is emlegetett polgári jó ízlés és az építészeti minőség elve, ami kimondja, hogy "a törvény alapelvei között kitüntetett helyet foglal el a polgári jó ízlés, amely magába foglalja többek között az értékek felismerését, az emlékek tiszteletét, a természeti környezetünk megóvását és a hazaszeretet." Ez a kijelentés a törvénytervezet egyik legproblematikusabb pontja, de miért is? Aki egy kicsit is ismeri az esztétika történetét, az tudja, hogy az ízlés kérdése összetett problémakör, melyről évszázadok óta vitáznak a filozófusok. Objektíven – törvényileg – meghatározni, hogy mi felel meg a jó ízlésnek, lehetetlen vállalkozás. Minden korszakban van persze egyfajta közízlés, amihez meg lehet próbálni igazodni – de ez nem egy olyan norma, amit egy törvény elő tud írni. Az egyes történeti építészeti stílusok és a kortárs építészet megítélésében nehéz lenne konszenzusra jutni, óriási a szakadék a szakmagyakorlók és a laikusok között, és a szakma maga is rendkívül fragmentált.

Nincs hibátlan épület, és nincs olyan épület, amely mindenkinek tetszik. De ha a döntéshozók saját ízlésük alapján hoznak döntéseket, az könnyen tévútra vezethet, és olyan épített környezetet eredményezhet, ami egy szűk csoport véleményét tükrözi. Ki dönti el, hogy mi felel meg a polgári jó ízlésnek? A felsorolt kritériumok – az értékek felismerése, az emlékek tisztelete, a természeti környezet megóvása, a hazaszeretet – egytől egyig fontosak, de nem alkotnak objektív szempontrendszert, ami apján meg lehetne állapítani, hogy egy tervezett épület megfelel-e a polgári jó ízlésnek. Természetesen ilyen szempontrendszer megalkotása nem is volna lehetséges, viszont a kifejezés törvényi szinten történő hangsúlyozása lehetőséget ad egy meghatározhatatlan szempont önkényes alkalmazására. Az értékalapú döntések fontossága kétségtelen, azonban az érték nem egyenlő az ízléssel és az ideológiával.

Szintén problémás és meglepő a kritikai regionalizmus terminusának véletlenszerű és tisztázatlan használata (a kifejezés csupán egyszer szerepel a szövegben). A kritikai regionalizmus a 20. századi második felének egyik legnagyobb hatású építészetelméleti fogalma, amelynek szellemisége azonban szöges ellentétben áll a fentiekkel. A kritikai regionalizmus ugyanis nemcsak a globalizációval és a kultúra uniformizálódásával szemben kritikus, hanem az adott régió hagyományaira is kritikai szemlélettel reflektál. Épp ezért a kritikai regionalizmus nem összeegyeztethető a "historizáló regionalizmussal", amely utóbbi a történelem során többször is nacionalista-populista rendszerekhez kapcsolódott.

Az építészeti minőség elvét ennél egy fokkal részletesebben definiálja a tervezet. Eszerint "az építészeti minőség az építés folyamatát átható szellemi, művészeti és műszaki megoldások összessége, amely együttesen jelenti

• a programalkotás során a közjó előtérbe helyezését, a tervező személyének minőségi kiválasztását,
• a tervezés során a tervtartalomban való szakmai felkészültséget, a meglévő helyi és tájegységi szakmai tudásbázisra építést, a tervezési hely szellemiségéhez való alkalmazkodást,
• a tervezés során az épületek anyaghasználatánál és formavilágánál a kialakult állapothoz történő illeszkedést, a környezettudatossági és fenntarthatósági szemlélet érvényesítését,
• a tervellenőrzés során a tervek szakmai és társadalmi véleményezését,
• a kivitelezés során a terv szerinti megvalósulást, a pontosságot és precizitást, a megfelelő tulajdonságú és jó minőségű anyagok használatát, az energia- és anyaghasználatban a minimumra törekvést,
• a kivitelezés ellenőrzése során az alkalmazott anyagoktól elvárható magas minőség garantálását,
• a legmagasabb szakmai szintet a teljes építési folyamaton keresztül, és a minőségi hatékonyságot támogató jogszabályok, szabványok, hatósági eljárások, rendszerek alkalmazását, megfelelően képzett, hozzáértő szakembereket, jól működtethető és elvárható folyamatvezérlést."

A szükséges minimum elve szerint "a tervezési és építési folyamatnak minden esetben a valós igények és a jelen állapot felmérésével kell kezdődnie. El kell kerülni a felesleges építési és bontási tevékenységeket. A tervezési és építési folyamat során vizsgálni és támogatni szükséges a funkcionális egymásra rétegződéseket."

Előremutató álláspont, hiszen sem a gazdasági, sem az ökológiai helyzet nem teszi lehetővé azt, hogy bármiféle kontroll nélkül újabb gigaberuházások sora valósuljon meg. A javaslatpont második fele azonban újabb kérdéseket vet fel. Eszerint, "a szükséges minimum elvéhez kapcsolódónak tartjuk, hogy az általános és sajátos építményfajta szerinti építmények hatósági eljárásainak időigénye, az eljárásban résztvevő társhatóságok (szakhatóságok, szakkérdést vizsgálók) köre, bevonásuk feltételei és a közreműködésre vonatkozó eljárási szabályok kerüljenek felülvizsgálatra annak érdekében, hogy az eljárások ne húzódjanak el és azokban csak a valóban indokolt és szükséges társhatóságok nyilvánítsanak véleményt." Kérdés, hogy a hatósági eljárások felgyorsításával nem épp a fentiekben megfogalmazott minimum-elv csorbul-e, hiszen a felesleges építési és bontási tevékenységek elkerülése érdekében többek között pont az ezeket az eljárásokat végző hatóságok lehetnek azok, akik felhívják a figyelmet egy-egy beruházás problémás mivoltára.

A következő néhány alapelv lényegében az első kettőt kiegészítő megfontolásoknak tekinthető, melyek konkrét esetekre alkalmazzák azokat. Ilyen a helyi és tájegységi építészeti értékek védelmének és népszerűsítésének elve, a természeti környezet megőrzésének elve és a barnamezős területek elsőbbségének elve, melyek azt kívánják szabályozni, hogy milyen jellegű épületek épülhetnek és hova. A rozsdaövezetes területek előnyben részesítése és a zöldterületek megóvása fontos alapelv, különösen akkor, amikor országszerte akkumulátorgyárak épülnek zöldmezős beruházásként.

Az építészeti örökség megóvásának és méltó hasznosításának elve magáért beszél, fontos eleme, hogy a "műemlékeken építési tevékenység végzése csak akkor engedélyezhető vagy vehető tudomásul, ha az nem jár az épített örökség visszafordíthatatlan sérelmével vagy annak megsemmisülésével", és mivel a javaslat azt is magában foglalja, hogy "az építészeti örökség elemeit tudományos módszerekkel kell felkutatni, számba venni, értékelni, az utókor számára megőrizni és hozzáférhetővé tenni",  talán felcsillan a remény, hogy a modern örökség is méltó sorsa jut és megőrzésre kerül, nem bontanak el több olyan épületet, mint például Virág Csaba Teherelosztója vagy a Jánossy-féle Diplomataház. Kérdéses ugyanakkor, hogy amíg a nemzetgazdasági szempontból kiemeltté nyilvánított státusz felülírhatja az örökségvédelmi törvényben meghatározottakat (ahogy erre számos példa mutatkozott az utóbbi években), van-e létjogosultsága újabb, akár szigorúbb szabályokat meghatározni ezen a területen?

Fontos alapvetéseket sorol fel az emberi életminőség, valamint az anyagi javak védelmének elve, ami szerint "az építési folyamat minden résztvevője, az építési folyamattal összefüggésben eljáró valamennyi hatóság és szakhatóság, valamint az építmény tulajdonosa és használója úgy köteles a tevékenységét végezni és az építményeket használni, hogy annak során szem előtt tartja mind a saját, mind mások – ideértve a jövőbeli tulajdonosok és használók – életének, egészségének, valamint anyagi javainak védelmét." Mindezt azonban csak az új építkezésekre fogalmazza meg a tervezet ezen pontja, arról nem esik szó, hogy mi a helyzet a meglévő – egyre rosszabb állapotú – épületállomány azon részével, ami építészeti értéket nem feltétlenül képvisel, de az ott lakóknak az életet jelenti. A lakhatás alapvető emberi jog, ennek biztosítása pedig a kormány feladata kellene, hogy legyen. Az erre vonatkozó szándék kinyilatkoztatására remek lehetőség lenne egy ehhez hasonló törvényjavaslat.

A hazai ellátásbiztonság elve is fontos lépés a fenntarthatóbb építőipar felé, hiszen minél kevesebb utat kell megtennie az építőanyagoknak a végfelhasználásuk helyszínéhez, annál kevésbé terhelik a környezetet. A törvényjavaslat megfogalmazóira ugyanakkor nyilván az elmúlt évek tapasztalatai is nagy hatást gyakoroltak, amikor a pandémia, majd a szomszédban zajló háború hatására elakadtak a nemzetközi ellátási láncok. A szükséges minimum elvét komolyan véve talán még képes is lehet kiszolgálni a hazai igényeket a termelés, bizonyos nyersanyagok azonban csak import útján érhetőek el – kérdés, hogy készen áll-e az ipar lemondani ezekről.

A következő pontok a szabályozásokra vonatkoznak. Az ágazati követelmények érvényesülésének elvében az lett megfogalmazva, hogy a környezetvédelmi, természetvédelmi és területrendezési szabályzatok mindig felülírják az építésügyi szabályzatokat, a szabályozó felelősségének elve szerint a "települési, kerületi önkormányzatot az általa elfogadott helyi építési szabályzat (a továbbiakban: HÉSZ) vagy kerületi építési szabályzat előírása miatt kártalanítási kötelezettség nem terheli, ha az előírás magasabb szintű jogszabály települési szintű érvényesítésének közvetlen következménye"; a szabályosság elve pedig kimondja, hogy "minden építményt úgy kell tervezni, kivitelezni és használni, hogy az megfeleljen a jogszabályoknak – ideértve a szerzői jogi, a telek rendezettségére vonatkozó, valamint a helyi önkormányzati szabályozást is – és a szakmai követelményeknek."

Végezetül a digitalizálás elve, aminek célja az eljárási, dokumentálási, nyilvántartás-vezetési és egyéb adminisztratív feladatok, településtervek, építésügyi és örökségvédelmi hatósági eljárások egységes, átlátható rendszerben történő digitalizációja.

Ahogy azt fentebb is írtuk, a javaslatnak számos olyan fejezete, részlete van, amely az építésügy működésével és jogszabályi hátterével foglalkozik, így például az állam és a helyi önkormányzatok építésügyi és műemlékvédelmi feladataival, a településfejlesztéssel és településrendezéssel, a településkép-védelemmel vagy az építéssel kapcsolatos hatósági tevékenységekkel. Véleményünk szerint ezekre olyan gyakorló szakemberek tudnának érdemben reflektálni, akik mindennapi tevékenységük során belülről átlátják e rendszereket, így cikkünk keretein belül bővebben nem térünk ki rájuk.

Arról egyelőre nincs tudomásunk, hogy a tervezetet mely szakmai szervezetekkel ismertették – bár mind a Magyar Építész Kamara, mind a Magyar Építőművészek Szövetsége tavaly novemberben közzétette saját felületén a készülő törvényhez írt javaslatait –, ugyanakkor elengedhetetlennek tartjuk, hogy a jogszabály a szakmai érdekképviselet szervezeteivel folyamatosan egyeztetve formálódjon.

A mostani elképzelések szerint a magyar építészetről szóló törvény 2023. július 1-jén léphet hatályba.

A Szerkesztőség