Nézőpontok/Kritika

Tranzit – a HattyúHázban — Szijártó Zsolt megnyitóbeszéde

2006.03.16. 08:34

Elhangzott 2006. január 25-én Pécsett, a HattyúHázban

15 év tranzit — magyarországi kortárs építészet
Pécs, HattyúHáz, 2006. január 25.– február 15.

Szijártó Zsolt megnyitóbeszéde elhangzott 2006. január 25-én

Kedves érdeklődők,

„mi, tervezők vázoljuk föl a jövőt, még nem tudni pontosan, milyenre, de annak, aki a jövőt szereti, bennünket is szeretnie kell, s ha nem: lássa következményeit. A jövő törvény, nem előrejelzés, vágjunk bele, majd kiderül, a lovasroham kürtjele megelőzi a hullaszámolást. (...)

Tervezni akartam magam is... Nagyvárost, sűrűsödő időterek kihívóan alkalmazkodó rendszerét, feltornyosuló és elcsituló ingertársulások biotechnikai domborzatával, amely az autópályák, műszaki vezetékek és üvegcső-alagutak mentén csápokban, tengelyekben, csillaghalmaz-csóvákban emelkedik ki a villanypásztorokkal szegélyezett marhalegelők, az egész évben termő üveges ház kertek, a távvezérelt gépekkel művelt szántók, a  terjeszkedve lélegző erdők szabatosan merengő kultúrájából. Bár nem tudtam még, hogy a műszaki utópiák közül melyiket veszi pártfogásába az idő, (...) hittem azonban, hogy az új társadalom új várost szervez maga köré, környezetbe fogalmazott történetfilozófiát”.1

Alig kétszáz méterre innét, ahol vagyunk, az utca végén, jobbra fel — fogalmazódtak meg ezek a gondolatok, egy legendás épületben (a Nádorban), egy legendásan bőbeszédű író regényében, a városszociológiai kutató-felmérő munka pillanatnyi szünetében.2 A kötetben részletesen vázolt építészet-felfogás sok szempontból a jelen kiállítás ki-nem mondott, de az interjúkban és az épületekben ott rejlő előtörténete — ez a Tranzit kiindulópontja.

A kiállítás valahol itt veszi fel a történet szálát, s fordítja ellentétére az építészetről, tervezésről, városi térről folytatott diskurzust — s eközben rögzíti, hogy mi történt az elmúlt 15 év magyarországi építészetében, hogyan értelmezhetők a változások, kirajzolódnak-e irányok, tendenciák. Számomra talán nem is a konkrét épületek a legérdekesebbek, hanem annak felismerése, hogyan változott meg, alakult át az építészetről való beszéd — nevezhetjük akár kommunikációnak is — az elmúlt évtizedben, milyen kikristályosodási pontok találhatók e területen. Mert e kiállítás legnagyobb érdeme az, hogy nagy bőséggel és friss kreativitással mutat fel lehetséges konceptualizácókat, különböző közelítéseket az épített környezethez. Melyek ezek?

A kiállítás mint leltár — szigorú számok sorakoznak a meghívón figyelemfelhívó egymás-utániságukban (15 év tranzit: magyarországi kortárs építészet 1989–2004. 13 épület / 27 építész / 70 perc), vagy támadnak ránk a demo-változaton hirtelen előugró, vöröslő felkiáltójelekként a képernyő fókuszpontjából (www.transit.epiteszforum.hu) — a címben nem kevesebb, mint 6. Azon túl, hogy ezek nyilván matematikailag is értelmezhetők, így például többségben vannak a kétjegyűek, aztán akad közöttük prímszám — a 13 — és persze összetett számok is, szép számmal..., de azért nem mennék ilyen messze.

Impozáns és változatos a lista: találhatók benne reprezentatív nagyberuházások (ING Központi Irodaház, Millenáris Park, Budapest SportAréna), mint ahogyan jelen vannak a másik oldalon a közterek és a belsőépítészet intimebb, kevésbé címlapérzékeny felszínei (Köztérkavics utcabútorok a Móricz Zsigmond körtéren).  S a leltár kapcsán — ez már csak így van — mindig felvetődnek a hiányok is: érdekes, s értelmezendő a félországnyi területre kiterjedő vakfolt (az ország keleti részéről nem szerepel épület) vagy éppen az irányzat-nélküliség: az ideológiailag terhelt korszakok lecsengése után nehéz jelzőket találni az egyes épületekre. Ugyanakkor ez a sokféleség mégsem jelent rendezetlenséget, hiszen az interjúkban és az épületekben végigvonul egy új diskurzus központi eleme: nem az épület, hanem maga a tér válik a konceptualizáció fő szervező-elemévé. A 15 év építészetét bemutató anyag kulcsszava a kiállítás felvezető szövegben is említett helyspecifikusság, amit másképpen „lokalitásnak”, vagy „vernakulárisnak” is szoktak nevezni. Ez a kitágult perspektíva jellemzi a megnyilatkozásokat, s rögzíti a háttérben zajló, sajátos kulturális mozgást, a hely felértékelődését; ahogyan a tértől való függetlenedés korszakában, erre a folyamatra reflektálva az identitás-képzések fontos eszköze lesz a hely, a közvetlenül átélhető fizikai környezet.

A kiállítás mint kutatás — ráadásul kettős meghatározottságban: társadalmi is, kvalitatív is. A szociológia kérdőíves, survey-felmérésein túllépve a kiállítás során alkalmazott vizsgálati módszer     visszafordul a személyhez, az adatsorokat rögzítő kérdőívektől az alig strukturált interjúkig. Voltaképpen két kutatási dokumentum pereg párhuzamosan a kifeszített vásznakon, mindkettő némileg kifordítja a műfaji magától értődéseket: az egyik az épületekről szól, a másik pedig az építészekről; az egyik szubjektív és reflexív nyelvet használ, a másik szándékosan eltávolít, objektivál. A videóinstalláció egyik fontos hozadéka nyilvánvalóan a koordinátarendszer e két tengelyének összekapcsolása, amely mentén személyiség és épített tér viszonyba kerülnek egymással, egymásba tükröződnek. Ha így nézzük, a hangos vásznakon elmondott vallomásfoszlányokon keresztül elénk táruló épület nem más mint példa, a szóban  kimondott elvek aktualizálása; afféle konceptualista krédó, szöveg és épület viszonyának újragondolása.

A kiállítás mint prezentáció — labirintusszerű köztes térben mozgunk, az épületek vászonra kivetített képei közötti zegzugos utcákon, ahol nincs előre meghatározott útvonal, valamilyen rögzített, elérendő végcél, csak nyugodt, ráérős sétálás. A vásznakra vetített épületek itt úgy jelennek meg, mint valamifajta endoszkopikus vizsgálatnak, diagnózisnak alávetett élő testek, amelyekbe egy bonyolult technikai implementum hatol be, s közvetít egy organizmus belső életéről, artériákról és érfalakról a beavatkozást végző rezdüléseit is dokumentáló klinikai képeket.

De nézhetjük kissé másként is, a tudományos megismeréstől nem idegen diszciplináris (azaz fegyelmező) megközelítést alkalmazva: az épület, mint felderítendő terület, egy frissen meghódított határvidék, Frontier, természet és kultúra között, ahova speciális felszereltségű felderítők indulnak, akik élő kameraként mozogva közvetítenek a központ felé a retinától alig pár tíz centiméterre keletkező szemcsés, bizonytalan mozgású képet. A lényeg mindkettő esetben a szubjektivitáson, a megfigyelő involváltságán, belehelyezettségén van, és ez az episztemológiai pozíció hitelesíti és egyénesíti a rögzített képeket, melyek így nem mások mint szubjektív épületportrék, egy saját albumba ragasztva. És innét csak egy lépés, amikor ezek a magánképek sajátos metamorfózison átesve egy másik, szigorú szabályszerűséggel létrehozott képrepertoár részévé válnak: ahogyan a mindig ugyanazon ritmusra mozgó, köztéri biztonsági kamerák opálos kékségű képei az épületet körözött személyek felvételeire hasonlító, standardizált objektumképpé alakítják — természetesen kitüntetett figyelmet fordítva a homlokzati részre.

S végül még egy helyspecifikus utalás — éppen idén lesz negyven éve, hogy 1966 nyarán pár buszmegállónyira innét az Újmecsekalja lakótelepen, az Uránváros több száz háztartásában lezajlott a magyar empirikus városszociológia egyik első nagy felmérése, amely Szelényi Iván nevéhez köthető.3 Talán ez a kiállítás alkalmat nyújthat arra, hogy az épületeken túl a házak lakóiról, a városlakókról, az épített környezethez fűződő, átalakulófélben lévő viszonyukról is készüljenek reprezentatív, mégis egyéniesített gyorsporték... S ezek — eltérően a negyven évvel ezelőttitől — lehetnének akár olyanok, mint ez a kiállítás: messzire figyelő — mégis hely-specifikus, kvalitatív — mégis érvényes megállapításokra jutó, áttekintő jellegű — mégis személyes.

Köszönöm a figyelmet.

Szijártó Zsolt



1 Konrád György: A városalapító. Budapest, Pesti Szalon, 1992, 71, 72.
2 Erről bővebbet: Konrád György: „Az a jó város, ahova szívesen megyünk” (Ágoston Zoltán beszélgetése) Jelenkor 2005/9, 818-819.
3 Ennek általánosítható eredményeit foglalta össze Konrád Györggyel közös Az új lakótelepek szociológiai problémái című klasszikus monográfiájuk 1969-ben, míg a pécsi kutatások konkrét tapasztalatai csak 1990-ben, már a rendszerváltás után jelentek meg a Városi társadalmi egyenlőtlenségek című gyűjteményes kötetben.

 

A cikk megjelent az Echo 2006/1-es számában.

Vélemények (0)
Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk