építészet : környezet : innováció

Védhető terek/2 — Kutatás budapesti védhető terek után

Oscar Newman védhető terek ideája a magyar viszonyrendszerbe is integrálható. Kristin Faurest a második részben azt boncolgatja, hogy hol alkalmazhatjuk a módszert sikerrel idehaza. Mindeközben számos tervezési, fenntartói, szociális kérdés merül fel a közös tereinkkel kapcsolatban. Értékelés és elemzés védhető és védhetetlen tereinkről az építészet és aktivizmusban.
Kristin Faurest cikkének második része
 

Összegezve a korábbi dolgozat lényegét, kijelenthető, hogy a Defensible Spaces (védhető terek) metodikája azon a gondolaton alapszik, hogy a közösség fizikai tereinek megfelelő strukturálásával kiküszöbölhető a funkció nélküli senkiföldje típusú terek kialakulása, ugyanakkor mindez lehetőséget ad a lakóknak, hogy ellenőrzésük alatt tarthassák az otthonaikat övező közös tereket, amelyekbe a házakon kívüli területek is beleértendők.

Egy sikeresen működő ’védhető tér’ hozzájárul a bűnözés és a bűnözéstől való félelem csökkentéséhez és kevésbé lesz olyan érzetünk, hogy az adott helyet senki nem gondozza. Azaz az ott élők érzik, hogy joguk van bizonyos szociális kontrolt érvényesíteni a környezetükben. Fontos ez tájépítészeti perspektívából is, hiszen ugyanezen okokból érzik magukat a lakók feljogosítva arra, hogy szépítsék, gondozzák környezetüket, amelyek immár átlátható méretűek és léptékűek, mindezek eredménye pedig csökkenthető költségeket és kötelezettségeket jelentenek a fenntartásban a helyhatóság számára. Mindez azt jelenti a tervezőknek, hogy amennyiben azt kívánják elérni, hogy a használók a közös tereiket helyénvalóan használják és óvják, szem előtt kell tartaniuk a Defensible Spaces metodikát, tervezzenek akár lakótelepeket vagy közteret.

Az elsődleges célom a dolgozattal nem az 1989 előtti tervezések kritizálása, ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy két évtizeddel később miért lehetséges az, hogy még mindig vannak senkiföldje területeink, mikor lehetnének ’védhető tereink’? Ez még mindig lényeges kérdés a tervezési szakterületeken itt és most, és ez a mindennapos probléma még mindig rendezetlen a lakosok, tervezők és hatóságok körében egész Budapesten. Miért van az, hogy egyes helyek gondozottak és mások nem? Miért érezzük, hogy egyes helyek fölött ellenőrzésünk van, mások fölött viszont nincs? Ahogyan a korábbi dolgozatomban példaként bemutatott esetek mutatják, mindez kevésbé gazdasági, mint inkább fizikai és szociológiai, valamint a terület elrendezésétől függő kérdés.

A legtöbb negatív példát két általános kategóriába lehet sorolni. Vannak azok az esetek, mint a Clason Point, amelyek ugyan problémásak, de egy óriási jutalomjátékká is válhatnak egy átgondolt átrendezés, átdolgozás eredményeképpen. Aztán vannak az olyan esetek, mint Pruitt-Igoe, ahol a dizájn, a lépték és a hely szelleme önmagában mélységesen rossz az első skicctől kezdődően, ezért itt alkalmazni a Defensible Spaces metodikát rendkívül nehéz vagy éppenséggel lehetetlen – és a fő lecke ebben a tervezőknek ebben az, hogy legjobb ezeket a helyzeteket egyszerűen kiküszöbölni.

Az első kategóriára nézzünk először egy tömbbelsőt, amelyből számtalan létrejött a budapesti városrendezés kapcsán. Meglehetősen nehéz lenne találni Budapesten egy olyan bérkaszárnyát, amely bűnözési ráta, összetétel és szegénység tekintetében összehasonlítható lehetne egy olyan extrém példával, mint Clason Point, ezért az összehasonlítás alapját főleg a hasonló lépték- és kapacitás adatok jelenthetik a Defensible Spaces metodikán alapuló újratervezés során.

 

Havanna lakótelep
Havanna lakótelep
Havanna lakótelep

 

Tömbbelsők
Tekintsünk meg egy olyan esetet egy városi tömbben, ahol adott egy nagy közös zöld terület. Néhány évvel ezelőtt egy kiterjedt kutatást végeztem a VII. kerület 15-ös tömbjében, amely a Klauzál térrel határos. A 15-ös tömb – amelyet a Kisdiófa u., Kazinczy u., Wesselényi u. és a Dob u. határol – volt a tárgya egy városfejlődést elindító városrehabilitációs projektnek, amely kiterjedt mind az építészeti felújításra, mind pedig a városi zöldfelület növelésére. A helyszín ’80-as évekbeli rehabilitációja magába foglalt egy csomó belső épületszárny lebontást, amelynek eredményeképpen egy 8000 négyzetméteres belső kert keletkezett felújított lakásokkal, a kertben elhelyezett sokféle fával, egy víztükörrel, egy pergolával, néhány cserjével és néhány, meglehetősen elhasználódott játszószerrel.

Abban a kerületben, ahol közel 80.000 ember lakik körülbelül 35.000 otthonban egy alig két négyzetkilométeres területen, és ahol a zöldterületi arány a legkisebb a városban – mindössze 1%, azaz kevesebb mint egy fél négyzetméter/fő – azt gondolhatnánk, hogy egy közös kert nyomasztóan túlhasznált lehet. Óriási tévedés! Nagyjából egyhármada használta napi rendszerességgel, főleg kutyasétaltatás céljából. A lakók nagy többsége soha nem használta a kertet, amelyet veszélyes senkiföldjének tekintett.

A kert nem volt teljesen zárt, néhány ház rendszeresen nyitva hagyta a kapubejáratát és volt egy foghíjtelek is a Dob utca felőli oldalon, amelyet egy igen hevenyészett kerítés zárt le. Ennek eredményeként idegenek egyszerűen juthattak be a kertbe drogozni vagy azzal üzletelni, mivel ami a kertet a lakók számára biztonságos hellyé varázsolhatta volna – azaz a tömbbe zárt ’természet’ – az paradox módon inkább biztonságos környezetet biztosított a bűnözők számára. A kert hivatalosan felosztott területrészei (a rögzített padok hosszú sorai; egy sportterület amit soha nem használtak; egy nagy funkció nélküli terület, amelyet egyedül kutyasétáltatásra használtak) csak fokozták a problémát.

A város és később a helyi kerületi vezetés, amely a területet birtokolta, eddig soha nem vonta be a lakókat a kert menedzselésébe. A 15-ös tömb lakói, az általam vezényelt, reprezentatív kérdőíves kutatások alapján, ahhoz nagyon hasonlóan érzékeltek, hittek és cselekedtek, ahogyan Clason Point lakossága, mielőtt Newman alkalmazta a Defensible Spaces tervét. Például általánosságban elmondható, hogy

  • úgy érzékelték az ő hatalmas közös terüket, mint egy veszélyes, ellenőrzés nélküli teret,
  • legnagyobb problémaként az őrzés kérdését nevesítették és nem érezték képesnek magukat az ellenőrzésre vagy a nemkívánatos személyek megjelenésének megelőzésre,
  • meglehetősen sokan érezték azt, hogy egy kisebb számú család által ellenőrzött önálló épület jobban tud gondoskodni a kisebb kertek felett,
  • nem hittek abban, hogy van erejük önmaguktól változást elérni és nem érezték azt, hogy a saját tömbjükön belül összetartó a közösség.

Nagyon sok megkérdezett gondolta azt, hogy egy jobb őrzés segíthetne javítani a kert biztonságán. Egyikük azt mondta, hogy „Én gyakorta vittem oda a gyermekeim játszani. Természetesen ez értéket jelent a számunkra. Illetve az is lehetne, de a kert eléggé túlhasznált. A „szipusok”, drogosok bejönnek és vandál módon rombolják a dolgokat. Az emberek nem akarnak 100 forintot se áldozni havonta az őrzésre, bár csak annyi elég lenne.”

De annyi valójában elég lenne?

Lakótelepek
A második, sokkal problémásabb kategóriaként beszéljünk egy kicsit a lakótelepekről, amelyek már nagyszerűen publikált szociológiai és várostervezési kutatások óriási mennyiségét zúdították ránk. Egy lakótelep – habár óriási méretű – önmagában még nem „védhetetlen” tér, és erre számtalan budapesti példát is mutathatunk. Tekintsük meg például a József Attila lakótelepet. Habár a telepnek van pár toronyháza, a terület karakterisztikáját inkább az alacsony, kisebb léptékű épületek adják meg, amelyeket derűs színekre festettek és körül vannak véve relatíve attraktív zöldfelületekkel, amelyek egy jó környék megalapozását jelentik és egy hívogató, gondozott, barátságos hely érzetét kommunikálják. A hely védhetőségét bizonyítják azok a sokrétű ad-hoc kertek, amelyek a kisebb épületek vezérszintjei körül helyezkednek el.

A Havannán, ahová lakók ezreit telepítették ki a ’70-es években Újpestről, Angyalföldről és Kőbányáról valamint egyéb településekből, több mint 6000 lakás található 10 emeletes tornyokban mintegy 60 hektáron. A nagyszámú, hatalmas, színtelen tornyok (a hozzájuk tartozó amorf, strukturálatlan közterületekkel) ellentétesek mindazokkal a kritériumokkal, amit a jó dizájnról gondolunk. Összemixelve egy nagy létszámú, gazdaságilag hátrányos helyzetű lakó tömeget (akiket nagy hirtelen összehajigáltak egy mesterséges közösségbe) azzal, hogy esély sincs arra, hogy a társadalmi tőke vagy egy közhasznú társaság kifejlesszen egy természetes, organikus folyamatot a „valódi” szomszédság elérése érdekében (ahol az emberek összetalálkozhatnának egymással az utcákon és a beköltözés és kiköltözés egy fokozatosságon alapuló folyamat), nos mindez a védhetetlen terek tökéletes zűrzavarához vezető utat jelentette.

Egészen az 1990-es évek közepéig a tanulmányok és statisztikák úgy hivatkoztak a Havannára, mint ahol kiugróan magas arányú az erőszakos bandák száma, a droghasználat és az erőszakos bűntettek aránya. Egy 1994-es rendőrségi jelentés a kerület legveszélyesebb területeként említi. Mostanra a Havanna sok forrás szerint számottevő javuláson ment keresztül az elmúlt évek során, ahol jelentősen kevesebb a bűnözési arány. Vannak szép új játszóterek, néhány kiskert, és néhány jó közösségi kezdeményezés is. A javulásokat több faktor együttes változásának tulajdonítják: egyrészt megtörtént egy exodusa a legproblémásabb lakosságnak (a szomszédos lakótelepekre vándoroltak, ahol a bűnözési arány megnőtt) mivel a városi/állami tulajdonban lévő lakásokat értékesítették a lakáspiacon. Az okok között gyakran idézett még az újonnan felszerelt térfigyelő rendszer és a megerősített rendőrségi jelenlét is. De ez az egyetlen megoldás, ami szóba jöhet?

Havanna lakótelep
Havanna lakótelep
Havanna lakótelep

 

Ragtapasz a kezelések helyett
Van itt egy hiba, amit újra és újra elkövetünk, itt és sok más helyen, és valahogyan mindig elvárjuk, hogy a dolog működőképes legyen. Azok az intézkedések, amelyek során egy aszpirinnel és egy kis kötszerrel intézik el a kezelést ott, ahol egy rákgyógyításra van szükség, csak azt okozzák, hogy a rák szétterjed mindenhol.

Az ismétlődő rendőrségi őrjáratok – különösen ha a rendőrség felállít egy helyi rendőrörsöt, és ugyanazokat az ismerős járőröket alkalmazza hosszú időn keresztül, valamint megpróbál barátságos kapcsolatokat kiépíteni a lakossággal (azaz alkalmazza a „közösségi rendőrség” technikáját, amely először az Egyesült Államokban vált népszerűvé és rendkívül sikeressé a ’90-es években) – nagyon eredményes eszköz lehet és segít oldani a „zsarukkal” szembeni a közösség bizalmatlanságot. De önmagában mindez közel sem elegendő. Egy megfélemlítés eszközeit alkalmazó, barátságtalan biztonsági szolgálati bódé, vagy ami még rosszabb, egy mindenhová behatoló térfigyelő rendszer a leglátványosabb jelzése annak, hogy a hely nem működik, sőt feladtuk annak igényét, hogy működőképessé tegyük, és ti emberek, akik használjátok ezt a teret, nem kaptok bizalmat.

Ne feledjük azt sem, hogy a bűnügy sokkal bonyolultabb kérdés ennél – feltételezzük bár a legalaposabb térfigyelő rendszert, a legjobb rendőrségi munkát, a legfélelmetesebb biztonsági szolgálatot és a legnagyobb megfélemlítést, amitől egy egyszerű bűnözőből nem válik elkövető a következő évben. A törött ablak (Broken Window) elmélet, amit Rudolph Giuliani annyira népszerűvé tett New Yorkban arról szól, hogyha olyan problémákat, mint a graffiti és a törött ablakok azonnal megoldunk, és zéró toleranciát alkalmazunk az elkövetőkkel szemben, akkor nem csak a jelentéktelenebb vandalizmust, hanem a komolyabb bűnesetek számát is csökkenteni vagyunk képesek. Ám még az elmélet szerzőjének saját bevallása szerint is bizonyításra vár ennek az egyéb dolgokra kiterjedő jobbító hatása.

Ezzel elérkeztünk ahhoz a leckéhez, amit nekünk, tájépítészeknek, építészeknek és várostervezőknek, akik „közös” tereket tervezünk, legyenek azok lakótelepek vagy közterek meg kell tanulnunk. Azaz tudnunk kell, hogy milyen közösségnek és milyen funkciókra tervezzük a teret. Hány ember fogja ellenőrzése alatt tartani helyet és mik az esélyei annak, hogy a funkciók tekintetében egyezség szülessen? Ismerni fogják egymást és bíznak majd egymásban eléggé ahhoz, hogy azonosítsák a betolakodót és kiálljanak egymásért? Úgy ítélik-e meg, hogy a hely érdemes a védelemre? A tér terve hozzájárul-e ahhoz, hogy megismerjék egymást és bízzanak egymásban, azaz generál-e a terv egy pozitív folyamat spirált?

Biztonsági szolgálat és kerítések helyett gondolkodjunk egy kicsit többet ebben az irányban. Bárhol tervezünk vagy felülvizsgálunk egy közös teret, tudatában kell lennünk annak, hogy:

  • a participációs tervezési folyamat képes a lakosság bevonására,
  • a tartós, bejegyzett szervezeti struktúra szintén képes a lakosságot mozgósítani,
  • a tér világos, birtoklását jelző lehatárolása jogilag és pszichikailag (vagy ha egy lakótelepről van szó, akkor megfelelő jogi egyezségek útján) biztosítja a terület fölötti lakossági kontrolt,
  • egy működőképes, emberléptékű terv lakosokra érzékeny funkciókkal eszközöket ad az egyének és a kisebb csoportok kezébe ahhoz, hogy felelősen viszonyuljanak a kijelölt területekhez.

Mert amikor már az összes betört ablakot beüvegeztük, amikor már minden ablaktörőt megbüntettünk, és mindannyiunk személyes terét teljesen és totálisan megerőszakoltuk rejtett kamerák hadával, akkor még mindig ott marad problémának az átlag alatti, elhanyagolt, funkciótlan, kényelmetlen, vandalizmus sújtotta, intézményi léptékű, barátságtalan közös tereink kérdése, amelyek nem a közösség szükségleteit elégítik ki.

Einstein az elmebajt úgy definiálta, hogy az nem más, mint csinálni ugyanazt a dolgot újra és újra, eltérő eredményt várva tőle. Szóval, mikor leszünk végre épelméjűek?

Kristin Faurest, Ph.D
Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar
Kert- és Szabadtértervezési Tanszék
Email: faurest.kristin/kukac/chello.hu

vélemény írásához jelentkezzen be »