építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Visszavezetni az embert a természetbe - Rózsa Péter laudációja az Év Tájépítésze 2013 gálán

Herczeg Ágnesnél "a táj-, a kert építése közösségi hatás nélkül nem is létezhet, mert munkájának lényege, hogy az emberi közösségek számára tegye élhetővé, lakhatóvá, megmunkálhatóvá, szerethetővé és használhatóvá a helyet, amit megtervez." - elhangzott az Év Tájépítésze 2013 díjkiosztó gálán  a FUGA-ban. 

"Ritkán fordul elő, hogy a tervező és a hely hosszú szerelmi viszonyba keveredjen." Pedig ez lenne a kívánatos -  és így lenne kívánatos a táj az embernek és fordítva, kívánatos az ember a tájnak. Herczeg Ágnes ezt az elveszett szerelmet keresi. Eddigi pályája során itthon és Erdélyben már több helyen meg is találta, és megajándékozta vele az elvált feleket. Arra viszont ügyelt - a puszta egymásra találás másként nem is hozott volna eredményt -, hogy az ember, az emberek ne ölbe tett kézzel figyeljék a munkát, hanem álljanak mögé, mellé, ragadjanak ceruzát, vonalzót, térképet, kőzet-, vagy növénytani kézikönyvet vagy éppen szekercét, ásót - mert néha meg kell dolgozni ezért a szerelemért.

Herczeg Ágnes a hallgatóság soraiban (foto: Glazer Attila)

Herczeg Ágnes három olyan projektet mutat be itt pályázatában, amiben fellelhetők eddigi pályája, az ő és a Pagony Tájépítészeti Iroda minden jellemző eleme; a kutatás, feltárás, újrafelfedezés, helyreállítás, építés, a felélesztett vagy rehabilitált hely vissza- és használatba adása, lényegében a közösség-építés. Nála a táj-, a kert építése közösségi hatás nélkül nem is létezhet, mert munkájának lényege, hogy az emberi közösségek számára tegye élhetővé, lakhatóvá, megmunkálhatóvá, szerethetővé és használhatóvá a helyet, amit megtervez. 

Herczeg Ágnes Noll Tamás és Gábor Péter társaságában (foto: Glazer Attila)

A Tihanyi Apátság bencés udvarháza a szakralitás és a profán együttese: ugyan már régen nem gyakorolt szerzetesi tevékenység emlékét őrzi, mégis a rend, a bencések mai helye is kell legyen. Udvara, a sokféle kő felhasználásával burkolt járófelület, középen a vak kút és a köré épített pici, játékos pázsitszeletek - harmónia, egyszerűség, ugyanakkor a kiválasztottság érzetét sugallja. Jól megy ez Herczeg Ágnesnek - minden munkájában tetten érhető, amint elkerüli a felesleges pátoszt, az ideologikusságot, - pedig szinte minden hely, ahol jelentős munkájával megfordul, ezeket kínálja. Az Apátság Tihanyban, a halimbai Szalay esperes emlékháza és füveskertje vagy Erdély, Backamadarastól Borszékig. Ezekről, az ilyen a  helyekről Magyarországon általában nem illik áhítat, pátosz nélkül beszélni, teleaggatva hamis történelmi mítoszok rongy-darabajaival azt, ami pedig  a mai élet és a mai feladatok, kihívások és mai használatok helye kellene, hogy legyen és semmi másé. Illetve, a szeretve, a múltat, hagyományt használva megélt táj jelenideje, benne az emberrel. A maival. Herczeg Ágnes idézte nekem egyik tanítójának idevonatkozó megjegyzését: az ember nem azért vesz fel székely harisnyát, hogy székelynek látsszon, hanem hogy megtudja, mire is jó az a harisnya. Tihany önkormányzata egyébként - látva Herczegék szép munkáját, felkérte őket a település utcáinak, köztereinek áttervezésére, hogy a giccsárusok bódéi, standjai helyett az egykori halászfalu maivá tett, mégis történelmi arculatát mutathassák az ide özönlő turistáknak, az itt élők pedig végre ne egy vitrinben, hanem egy normális lakóhelyen érezzék magukat. 

A közösségépítés Herczeg Ágnes számára úgy értendő, hogy közösséget csak közösség tud építeni. Ez a felismerés vezette több mint tíz évvel ezelőtt, amikor a kaláka mozgalmat elindította.  És amikor először hívták el Erdélybe egy tájrendezési munkához, ott - ahol nagyapját látogatva gyerekkorában olyan sokszor megfordult - rátalált a jövőépítő feladatra; Székelyföld egykori, a II. Világháború után lepusztult és majdnem megsemmisült gyógyfürdőinek, fürdőkultúrájának felélesztésére.  A nyári, tíznapos kalákák mára nemzetközivé váltak. Előfordult, hogy az ott élők sokszor maguk sem tudták megmutatni az építőknek, hol is volt az egykori fürdő. Nem egyszer csak sűrűn benőtt mocsaras helyre leltek, és ott, az iszapot szinte kikaparva, medencét ástak és ásnak, fából fürdőt, öltözőkabint, napozót, pallóból járdákat építettek, építenek. És visszakötik a várost a természetbe - azt hiszem ez nagyon fontos. És az is nagyon fontos, hogy az ottani műhelyekben megmunkált,  helyben található faanyagból, a helyben szokásos festékkel, motívumokkal készülnek ezek a fürdők. Kortárs hagyomány. Ezt teremti ő meg. Közösséget a tájban, és így él a táj egyközösségben az emberrel. Herczeg Ágnes ezt vallja erről:  " A kalákák során értettem meg, hogy mit is jelent a tanítóimtól annyit hallott állítás, hogy a művészet legmagasabb megnyilvánulási foka a szociális élet művészetté emelése." Mélyen egyet értek ezzel, és drukkolok neki, hogy ne csalódjon.

vélemény írásához jelentkezzen be »