Az absztrakton túl – Velencei Építészeti Biennále tervpályázat
"Ha szigorúan szakmai szempontból közelítve egyetlen fogalommal szeretnénk jellemezni a magyar építészet írt és szájhagyomány útján terjedő kánonját, akkor talán az absztrakt lenne a legmegfelelőbb kifejezés." - írja a Velencei Építészeti Biennále tervpályázatára beadott munkájában a Paradigma Ariadné (Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs, Smiló Dávid, Kovács Dániel, Borenich Levente).
Az épületek, amelyekre a szakma belső diskurzusa követendő és elismert példaként hivatkozik, rendszerint absztrakt módon viszonyulnak az építészethez. Igaz ez az építészeti formálás és ábrázolás eszközeire egyaránt. A meghatározó magyar építészeti alkotók házai közül azok lesznek részei a kánonnak, amelyek absztrakt állításokat fogalmaznak meg az építészeti formákkal és elemekkel kapcsolatban.
Mindent lehet, de semmi sem konkrétan az, ami. A párkány nem rendek szerint épül fel, a homlokzatokon nem a formatan arányai köszönnek vissza. Így azok az eszközök, amelyek az építészet több ezer éves hagyományaira támaszkodnak, az építészettörténet tudományos területére sodródtak. Ha az építész történeti kategóriákban gondolkodik a kortárs építészetről, akkor kizárólag műemléki, azaz tudományos okokból teszi ezt. Tükröződik ez a hozzáállás az oktatásban és a mindennapi praxisban is. Ehhez idomul a szakma környezete és tartalomipara is. Absztrakt módon folynak azok a diskurzusok, amelyek a szakma belső szabályrendszerét hivatottak ábrázolni. Absztrakt fogalmak segítik a maga helyét kereső építészt eligazítani a követendő példák sokaságában. Absztraktak az építészeti kritikáink és azok címei is (Strike magazin 2013/1, 86-87.).
A modern építészet eszköztára éppúgy alkalmas erre az absztrakcióra, mint ahogyan a kritikai regionalizmus azzá lett a nyolcvanas évektől. Az ezzel a két irányzattal összefüggésben megvalósult és értelmezett épületek alkotják a magyar építészet gerincét és minden egyéb produktum ehhez viszonyítva kerül fel a magyar építészet képzeletbeli nagy tablójára. Az elmúlt ötven év legfontosabb, reprezentatívnak szánt, kurrens szakmai-építészeti válogatásai a modern és a kritikai-regionalista építészet emlékeiből válogatott. A legfontosabb építészeti folyóiratok: a két világháború között a Tér és Forma, a háború után pedig a Magyar Építőművészet olykor szinte dogmatikusan követték ennek a két irányzatnak az elvárásait. Ehhez igazodtak a szakmai elismerések, így – a kezdeti, politikai döntéseket követően mindinkább a szakmai konszenzusnak megfelelően odaítélt – Ybl Miklós-díj.
A szakma képviselői és történetírói tehát ennek az absztrakt kánonnak a függvényében ítélik meg a két háború közötti neostílusokat, a népies mozgalmat, a neoklasszicista építészetet, a Magyarországon egyedi jellemzőkkel kialakult szocialista realizmust, a posztmodern építészetet és az organikus mozgalmat, de még olyan – a fősodortól jelentősen el nem térő – alkotók tevékenységét is, mint Bán Ferenc, Kévés György vagy akár Reimholz Péter. Szemlélve ezen korszakokat és azt a kevés értékelő törekvést (az 1980-as években Moravánszky Ákos szerkesztésében megjelent Magyar Építőművészet számai szisztematikusan fordultak azok korok építészete felé amelyet javaslatunk is céloz), ami megpróbálta ezeket viszonyrendszerben elhelyezni, körvonalazódik egy fel nem tárt és csak töredékeiben létező magyar kánon. Ennek virulens időszakai egybeesnek azon történelmi, átmeneti korszakokkal, amelyek alatt akár politikai, akár szakmai, akár pedig piaci okokból a modern gyökerű építészet nem tudott releváns lenni. (Értjük itt ezalatt a Trianon utáni fél autoriter, fél demokratikus időszakát a magyar történelemnek a második világháború lezárultáig, A államszocializmus korszakát 1956-ig bezárólag, valamint a rendszerváltást megelőző és követő átmeneti időszakot.) Így nem meglepő az sem, hogy jelentős magyar építészek életműve is idomult ezekhez az időszakokhoz és átmenetekhez.
Jelenkorunk aktuálpolitikai összefüggései kellő váratlansággal és gátlástalansággal kérdőjelezik meg ezt a létező kánont. Annak ellenére szembetűnő ez, hogy a viták, amelyek mentén megtárgyalható és feldolgozható lenne ez a megkérdőjelezés, azok rendre elmaradnak, vagy búvó patakként jönnek csak létre és nem érik el az építésztársadalom, valamint az építészet iránt érdeklődők szélesebb közönségét. A Diósgyőri vár felújítása, a Budavári lovarda és a Stöckl lépcső visszaépítése, az MTESZ székház elbontása és Hültl Dezső tervének befejezése a magyar építészetnek egy olyan valóságát teremtik meg, amely nem következik a meghatározó magyar építészeti kánonból és annak jellemzőjéből az absztraktivitásból sem. Mivel a szakmának nincs meg a megfelelő eszközrendszere és fogalomkészlete arra, hogy ezekre a változásokra reagáljon, saját kánonjába pedig nem tudja beilleszteni őket, ezért leginkább az egyszerű utat választva ignorálja őket. Bár ez a folyamat szakmán kívüli beavatkozások mentén alakítja a kánont, az elnagyolt és váratlan politikai gesztusok mégis lehetőséget teremtenek arra, hogy – akár a naivitás bélyegét is vállalva – új gondolatokat érleljünk ki a kánonunkkal kapcsolatban egy szakmai diskurzus mentén. Különösen úgy, hogy hasonló tendenciákat látunk körvonalazódni a nemzetközi áramlatokat figyelve.
Az elmúlt évek során előtérbe kerül egy, a történetiségen és felszabadult formai hagyományokon nyugvó építészeti olvasat. Ennek az olvasatnak az újra előkerülésével pedig egy tervezői habitus felértékelődése is megjelenik. A posztmodern építészet történeti törekvéseinek homloktérbe kerülése együtt jár a 20. század kánonon kívüli, historizáló, népies törekvései, illetve a klasszicista és az antik építészet átértékelésével. Ez párhuzamos nemzetközi fórumokon (Make New History címmel meghirdetett 2017-es Chicagoi Építészeti Biennále szakmai felhívása) és csoportokon keresztül már történik. Jelenleg két kiállítást tud maga mögött az a csoport, amely Re-konstruktivista formációként definiálja magát és alapvetően olasz valamint brit irodákat, építészeket és teoretikusokat tömörít. A folyamat megkoronázásaként, és egyben azt katalizálva az idei Chicagói Építészeti Biennále témája, a Make New History is egybevág ezekkel a kisérletekkel. A Chicagói Biennále programja pontosan azokat - a mi olvasatunkban az absztrakt építészettől eltérő – kortárs építészeti kezdeményezéseket gyűjti össze, amelyek az építészet történeti menetébe tudatosan helyezkednek vissza.
Úgy gondoljuk ezt a két távoli, szakmán belüli és szakmán kívüli ösztönzőt figyelembe véve, időszerű egy áttekintő tárlat létrehozása, amely rávilágít a magyar építészet elmúlt száz évének nem tárgyalt, de ezekbe a nézőpontokból releváns eredményeire, beleértve napjaink szakmagyakorlóit is. Különösen akkor, ha erre a 2018-as Velence Építészeti Biennále kurátori felhívása, Yvonne Farrell és Shelley McNamarakoncepciója is lehetőséget kínál, amely arra bátorítja a résztvevő országokat, hogy értékeljék át gondolkodásmódjukat és tekintsenek új szemmel az építészetre, az idő és az emlékezet összefüggésében, összekapcsolva múltat, jelent és jövőt (a 2018-as Velencei Építészeti Biennále Freespace kurátori felhívása).
Ehhez kapcsolódóan a Paradigma Ariadné stúdió javaslata egy olyan kiállítás prezentálása a nemzetközi közönségnek, amely szubjektív utazás a magyar építészet elmúlt száz évének azon emlékei között, amelyek nehezebben simíthatóak bele a bejáratott építészeti kánon fősodorába. Egy olyan tárlat megrendezése a célunk, amelyben esszéisztikusan bomlik ki egy létező, velünk élő, de összefüggéseiben csak kevéssé vizsgált, formailag felszabadult magyar építészet. Valóság és hipotézis keveredik ebben a kurátori koncepcióban, amely felkutat, feltételez és esetenként megkreál lineáris összefüggéseket a magyar építészet eddig szigetszerűen létező elemei között.
Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy a kiállítás koncepciója építészeti nem pedig művészettörténeti vagy építészettörténeti indíttatású. A koncepció megalkotói építészek, akik személyes tapasztalataik, olvasmány és könyvtári élményeik alapján fogalmazták meg koncepciójukat. Ennek ellenre olyan kiállítást tervezünk, amely egy releváns nemzetközi diskurzusra építve feltételezésünk szerint a globális építészeti közösség érdeklődésére is számot tart, ugyanakkor a magyar közönség is új tudással gazdagodhat általa. A tárlat lehetőséget teremt, hogy széles közönség tekinthessen rá a magyar építészet absztrakton túli hagyatékára.
A kiállítás időbeli kiindulópontját az 1910-es évek jelentik, a ma használt modernizmus-fogalmunk keletkezésből eredően. A két világháború közötti időszak, az 1950-es évek, az ún. „hosszú hatvanas évek”, valamint a posztmodern periódusa mellett a koncepció napjaink releváns, a megszokott kánonokon kívül eső projektjeiből is válogat. A kiállítás két fő installáció köré szerveződik. Az egyik három projektet mutat be, amelyekhez csatlakozóan esettanulmányokkal megtámogatva bontható ki a kurátori koncepció alapján feltételezett kétfajta építészet. A másik pedig egy tájszerű installációba helyezve prezentálja a kurátori állításhoz kapcsolódó gyűjtést. A három kulcsprojekt egy-egy konkrét építészeti feladat történetén és eredményein keresztül mutatják be a magyar építészet párhuzamos valóságait.
Budapest M2 metróvonal építészete
A metróvonal építése 1950-ben kezdődött, majd gazdasági okokból 1954 februárjában leállt. Ekkor már a teljes metróvonal több mint egyharmada készen állt, így bizonyos szocialista realista stílusban megépített felszíni építmények is. Mivel az építkezéseket csak a 60-as években kezdték újra, az akkor – politikai okokból – már feloldott szocialista-realista kötöttségek nélkül fejeződött be a metró építése, amely a meglévő építészeti szerkezetek bontásával és helyükbe modern felépítmények tervezésével és kivitelezésével járt. A szocialista realizmus nyomainak eltüntetése a főváros leglátogatottabb építészeti tereiből nem csupán politikai, hanem esztétikai döntés is volt, hiszen az 1950-es évek végén a magyar építészszakma „visszatért” a modernitáshoz, amely nem tűrt meg stiláris alternatívákat.
Sevilla Magyar Pavilon
Az 1992-es Sevillai világkiállítás az első nemzetközi megjelenése volt a Magyar Köztársaságnak az államszocializmus bukása után. A pavilonra kiírt pályázatot ifjabb Janáky István nyerte meg, aki koncepciójában absztrakt módon képezte a Magyar Köztársaságot kibontakozó, törékeny szabadságát. A lepkeház azonban bármilyen szép szimbólum is volt, politikai döntés nyomán nem valósulhatott meg. Helyét Makovecz Imre konkrét építészeti állításaival operáló tornyokat és hajótestet felvonultató építészeti víziója foglalta el.
MTESZ székház
Az MTESZ székház Budapest ikonikus helyszínén, a Kossuth téren épült fel, a tér egyetlen modern épületeként, ezáltal a magyar államiság egy időszakát is képviselve. Az államszocializmusnak azonban ez a lenyomata a Kossuth téren, a magyar törvényhozás legfontosabb épületéhez olyan közel 2016 őszén bontás alá került. Pintér Béla9 modernista épületének helyére a korábbielképzelésekkel ellentétben pedig nem egy új irodaház, hanem Hültl Dezső eredeti tervei által elképzelt homlokzattal ellátott, de belsejében modern irodaház kerül, egy történeti illúzióval egészítve ki a Kossuth tér képét. Itt jegyeznénk meg, hogy Pintér Béla modernista remekműve mellett a kiállításban Pintér egy másik alkotása a Tolnai kultúrház is megjelenik. Ez plasztikusan ábrázolja, hogy adott életművek esetében is keveredik a kurátori koncepciónk szerint vázolt két építészeti habitus.
A három példa története bár politikailag is átfűtött, de kurátori koncepciónk szerint nem a politikai összefüggések lennének főszereplői a pavilonban történő bemutatásuknak, hanem a létező kétfajta építészeti viselkedésforma megmutatkozásai azonos építészeti problémák kapcsán. A három példa két-két verziójának képei óriásplakát méretű prizmatáblákon fordulnának át egymásba, hangsúlyozva hogy kánon szinten párhuzamos jelenségekről van szó. A plakátok mellett szövegesen kerülne kifejtésre a projektek feltárt története, a kiállítás kiadványában pedig a kapcsolódó teljes esettanulmányok helyet kapnának. Míg a kiállításnak ezen installációja a két építészet egymásmellettiségét mutatja be, addig a pavilon további tereiben egy szabadon bejárható, fotózható és részletekbe menően böngészhető gyűjtéssel találkozhatnak a látogatók. A gyűjtés azt az alapkutatást mutatja be, amit a Paradigma Ariadné építészei Kovács Dániel művészettörténésszel együttműködve felhalmoztak az elmúlt évek során.
Csatlakozva kiállításunk alapkoncepciójához a gyűjtés terepasztal kimunkáltságú installációkon jellenek meg. A valóságos hatású, de fiktív miniatürizált tájba illesztett kulcsemlékek forma, szín és textúrahű modelljeinek realitása és azok terepasztal szerűsége a kiállítási koncepció egyik nagyon fontos állítása, hiszen a bemutatandó építészeti gyűjtés elemei elképzelésünk szerint pontosan abban térnek el az absztraktnak jellemzett építészettől, hogy konkrét építészeti eszközöket alkalmaznak. Ha pedig így van, akkor bemutatásukra a konkrét terepasztal hangulatú makettek lehetnek a legmegfelelőbbek. Az építészet ezen típusú ábrázolása azonban nem légből kapott. A kortárs képzőművészeti projektekben is megtalálható ábrázolási eszközről van szó. A modellek mellett a modellezés eszközeivel kisebb táblákon lennének feltüntetve az adott épületek adatai, építészei és járulékos információi. A kiállítás koncepciójának nem célja, hogy kenyeret törjön bármelyik építészeti viselkedésforma felett, pusztán be akarja mutatni az építészet sokféleségét egy eddig itthon alulreprezentáltabb magyar építészet segítségével, amely viszont nemzetközi érdeklődésre tarthat számot.
Paradigma Ariadné
