Balatoni stílusviták: hagyományok, modernitás vagy regionális „középút-keresés”? – délnémet hatások a harmincas években

A harmincas években pezsgő eszmecsere alakult ki a Balaton-parti építkezések formai kérdéséről.[1] A történeti villaépítészet hagyományai mellett a nemzeti, népi és tájegységi kísérletek, valamint a „korszerű" építészet tendenciái is éreztették hatásukat. A Szezonális örökség sorozat előző részében a hagyományos dunántúli népi építészeti formák nyaralóépületekre alkalmazásának törekvéseit mutattuk be. Az irányzat szuggesztív képviselői a tervezési szempontokat nemcsak ajánlások szintjén fogalmazták meg, hanem a formák alkalmazásának hivatalos, előírásszerű kötelezettségét is propagálták. Ezzel szemben nemcsak a tájegység értelmezésében, de a megszólalás módjában is alternatívát jelentett az egyetemi oktatóként fellépő, és a Balatoni Intéző Bizottságban is aktív szerepet vállaló Kotsis Iván[2], valamint a vele kapcsolatban álló építészek köre, köztük Virágh Pál, Kiss Tibor és Weichinger Károly. Regionális útkeresésükkel a táji adottságok és a modernizáció közti párbeszédre törekedtek, miközben mind a történeti, vernakuláris, mind a dogmatikus modern formáktól távolságot tartottak. Szemléletmódjukban közös motívumként jelent meg a délnémet Stuttgarti Iskola hatása. Különösen Paul Schmitthennerrel és Paul Bonatz-cal kialakított személyes kapcsolataik révén jött létre országhatárokon és tájegységeken átívelő tudástranszfer. Bár a felsorolt építészek alkotói munkássága nem csak a Balatonra szorítkozott, a Trianon után fellendülő régió sajátos laboratóriumot adott a regionális irányzattal való kísérletezésre. Kérdés, hogyan is értelmezték a tájegységi adottságokat és mennyiben tekinthető regionális építészetnek a délnémet inspiráció? Milyen eszközökkel kívánták a táji, települési összkép kohézióját kialakítani?

A délnémet hatások Virágh Pál stuttgarti tanulmányai révén jelentek meg a hazai építészetben a harmincas évek elején. Bár hallgatóként kezdetben a CIAM programja és a modern építészetiránt érdeklődött, később eltávolodott a modern mozgalomtól, majd 1930-31 között az Alexander von Humboldt Stiftung támogatásával Stuttgartban folytatott tanulmányokat, ahol Schmitthenner mellett későbbi életútját is meghatározó élményeket szerzett. Hazatértét követően beszámolt egykori hallgatótársának, Kiss Tibornak, aki akkor már Kotsis tanársegédjeként dolgozott a Műegyetemen, majd az ő közvetítésével Kotsis is megismerte a beszámoló tanulságait. Hatására Kotsis is felvette a kapcsolatot a stuttgarti iskola képviselőivel, tanulmányútra utazott és a tapasztalatokat saját tervezési módszertanába is beépítette. Az élmények nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy túllépjen a korábban alkalmazott történeti irányzatokon és egy autonómabb formálás felé induljon el.

A délnémet irányzat kialakulásában Friedrich Ostendorf, a karlsruhei egyetem tanára játszott kulcsszerepet a század elején. „Sechs Bücher von Bauen" című munkája – Kotsis szerint – „megindította az áttérést" a századforduló Jugendstil építészetétől egy klasszicizálóbb építészet felé[3], amely ugyanakkor már nem a klasszikus történeti formák alkalmazását jelentette, hanem egy szikárabb, „tárgyilagosabb", a lokális táji adottságokhoz alkalmazkodó irányzatot. Elsősorban a helyi folytonosságot keresték, feloldva a rideg történeti stílusépítészetből származó formákat. Épp ebből a lokális érzékenységből adódóan közel álltak a német Heimatschutz mozgalomhoz is, bár tény az is, a harmincas évek második felében a politika beárnyékolta az irányzatot. A Stuttgarti Iskola tanárai közül Paul Schmitthenner és Paul Bonatz munkásságát érdemes kiemelni, mert a magyar alkotók is elsősorban velük álltak kapcsolatban. Schmitthenner épületszerkezeti tervezést is oktatott, számára a kiindulást mindig a helyi anyagok és hagyományos szerkezetek adták, miközben szemlélete a funkcionális alaprajzi szerkesztés felé is nyitott volt. Paul Bonatz monumentálisabb karakterrel dolgozott és előszeretettel alkalmazta a kőarchitektúrát klasszicizáló alkotásain, számos jelentős német középület fűződik nevéhez. Bár az irányzat és hazai hatása – ahogy azt Kotsis esetében is láthattuk – kezdetben a történeti stílusépítészet kötöttségeinek feloldását kereste a helyi mintázatok adaptálásában, később épp ezzel a lokális útkereséssel vált az univerzális modern építészet alternatívájává is. Nem véletlen, hogy a modern építészettől eltávolodó Virághra is fogódzót talált benne. A modern építészet felőli kritikát ugyanakkor jól illusztrálja Molnár Farkas „laposok" és „csúcsosok" felosztása, az utóbbi kategóriát épp erre és az ehhez hasonló alternatív irányzatokra alkalmazta plasztikus megkülönböztetésként.

Az irányzat hazai adaptációjához Virágh Pál és Kotsis Iván egy-egy ma is álló balatoni nyaralóépületét érdemes példaként bemutatni, amelyek az északi és déli parti táji adottságok értelmezési különbségeire is rámutatnak. Virágh Pál az északi parton, a Balatonrendessel részben összeépült Pálköve üdülőhelyen tervezte meg a Kanyó-villát. A kétszintes villaépület formálásában egyértelműen felismerhető a stuttgarti időszak erős hatása, amely érezhetően a helyi mintázatok alkalmazását is felülírta. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az épület léptéke és műfaja, valamint a frissen parcellázott erdei nyaralótelep esetében nehéz feladat lett volna a kontinuitást adó helyi előkép megtalálása. Épp ezért elsősorban a karakteres helyi kőanyag az, amivel az épület és a táj kapcsolatát tematizálja, és amelyen keresztül közvetetten utal a Balaton-felvidék vernakuláris karakterére. Tömegképzésében és részletképzésében ugyanakkor elszakad a könnyed balatoni nyaralók korabeli ideájától, és a kontinuitást adó minták hiányában az archetipikus, ösztönös formákhoz nyúl vissza. Bár nem modern, hanem archaikus formákkal dolgozik, mégis érezhető egyfajta felszabadultság és kísérletezés, amire a bevezető idézetben Schmitthenner kapcsán is utalt. A Kanyó-ház közelében épült fel Virágh Pál egy másik pálkövei nyaralója, a Garsó-ház is. A két épület hasonló formálást mutat; a természetes anyaghasználat és az additív tömegképzés itt is megfigyelhető. A tervező visszaemlékezésében Granasztói Pál városépítész, a hatvanas évekbeli balatoni regionális tervezés akadémiai szakértőjének véleményét idézi a ház kapcsán: „munkám legkedvesebb elismerését talán Granasztói Páltól kaptam. Amikor megkérdeztem, hogy miért szereti a balatonrendesi Garsó féle házamat annyira, hogy minden év májusát ott tölti; Tudod – mondta – úgy áll ott az a ház az erdőben, mintha nem is építész tervezte volna."[4]

Kotsis építészetén szintén érezhető a délnémet szemléletmód hatása, de inkább a tervezési módszertan logikájában követte Schmitthenner elveit. Virágh Pál érzelmes, plasztikus felfogásával szemben szikárabb, fegyelmezettebb alakzatokat keresett, és a bevezetőben is idézett „tárgyilagos" formálást tartotta szem előtt, ezáltal a modern szerkesztések felé is nyitottabbá vált. Kotsis egyik kevésbé látványos, de a funkcionális tervezési elveit pontosan tükröző alkotása a balatonszemesi Hunyady-telepen ma is álló, a negyvenes évek elején Mátyásfalvy Erich számára tervezett nyaraló. Az épület eredetileg földszintes elrendezésű, az egyszerű tömegformát alacsonyabb hajlásszögű tetővel fedte, a homlokzatát – a boglári plébánia templom és parókia épületéhez hasonlóan – plasztikus vakolatfelülettel vonta be. Bár az építkezés a negyvenes években zajlott, a terv alapvetései mintatervei közt már jóval korábban megfogalmazódtak. A harmincas évek elején elkészített ajánlati tervei közt már megjelenik az a tömegforma és alaprajzi séma, amelyet később a Mátyásfalvy-házon is alkalmaz. Ezt az adaptivitást a déli parti nyaralótelepek egységes ortogonális hálós rendszere is elősegítette. Az ősközségektől elszakadva a vernakuláris építészet még kevésbé adhatott közvetlen referenciát, ugyanakkor balatoni építészetében nemcsak a délnémet, de az olasz hatások is kivehetőek, amelyek árnyalják a regionális kötődést és jelleget. Kotsis Iván balatoni koncepciójáról korábban már részletesen volt szó, ahogy az előző részben a népi formák alkalmazásáról alkotott kritikáját is felidéztük.

Számára a hagyományos értelemben vett tájegység és az üdülőterület építészete elkülönült, épp ezért Schmitthenner elveit is absztraktabban értelmezte. A kiindulást ugyanakkor az üdülőterület esetében is a táji adottságok jelentették, de nem a vernakuláris mintázatok, hanem a klíma, a topográfia és a karakteres helyi építőanyagok. Regionális építészet helyett inkább egy regionális szintű üdülőterületi koncepcióról beszélhetünk, amelyben a lokális és nemzetközi hatások keveredtek. Szerinte a nyaralás modern életformája új kereteket kíván meg, és ez az a pont, ahol a „korszerű építészet" eszköztára felé is nyitottabbá válik. Pragmatikus felfogásában a funkcionális elrendezéseket és a racionális modern szerkezeteket is alkalmazta. Bár kevés nyaralót tervezett meg személyesen, tervezési elveit, modellszerűen összefoglalva, mintatervekben publikálta. A Balatoni Intéző Bizottságban végzett munkája révén álláspontját széles körben propagálta és jelentőst hatást gyakorolt a korabeli építkezésekre. Célja nem egy merev formanyelv előírásszerű kikényszerítése volt, hanem egy adaptív eszköztár kidolgozása, amit mindenki szabadon alkalmazhat. Épp ezért nem típustervekről, hanem csak mintákról beszélt. Ez a nyitott alkalmazás összecseng a Virágh Pál által korábban már említett tervezési szabadsággal. Az egyéni alkalmazásokban számára a „tárgyilagosság" jelentette a közös nevezőt, amely révén az azonos elveket követő épületeket additívan egymás mellé helyezve a településkép is rendezetté válhat. Ez az alulról építkező adaptív szemlélet a korszak balatoni civil mozgalmaival jól párhuzamba állítható. A korabeli törekvések a Balaton fejlesztését nem felülről, állami irányítással, hanem alulról építkező polgári összefogással képzelték el. Ezt a szemléletet tükrözi Kotsis regionális felfogása, tervezési modellje is, ahol nemcsak egy-egy épületben gondolkodik, hanem az egymás mellé kerülő épületek összképében is. A térbeli folytonosság közös nevezője tehát a táji adottságokhoz és a funkcióhoz való tárgyilagos alkalmazkodás.

Kotsis felfogását – egyetemi oktatási tevékenységéből adódóan – a későbbi generációk is továbbvitték. A hatvanas évek balatoni építészetében is az ő nyaralótervezési elveire hivatkoztak. Ebben az időbeli regionális folytonosságban is a tájhoz alkalmazkodó és a modernitás felé nyitó „tárgyilagos" szemléletmódja adhatott kapcsolódást. Ezáltal a regionális „középút" a lokális táji adottságok és a modernitás globális eszméi közti közvetítő eszmeként jelenik meg. Ahogy visszatekintésében Kotsis a Stuttgarti Iskola felfogását a háború évek hazai útkeresése kapcsán is felidézte: