Szezonális örökség: Minták és típusok a nyaralóépítészetben

A Balaton-part gyakran kontrollálatlan, szuburbánus fejlődése egyre többeknek okoz fejtörést. Vajon milyen eszközökkel éltek építészek és döntéshozók, mikor a 20. században hasonló kihívásokkal szembesültek? A Szezonális örökség legújabb részében áttekintjük az előző évszázadban a régióban is sok helyütt alkalmazott  minta- és típustervek történetét. Wettstein Domonkos írása.

A minta- és típusterv fogalmai gyakran összekeverednek a közbeszédben, miközben alkalmazási szerepük eltérő az építészeti stratégiaalkotás eszköztárában. A Balaton-part tömeges beépítésének laboratóriumában már a huszadik század első felétől kezdve kísérleteztek ezekkel az eszközökkel, ezért érdemes áttekinteni, mikor, melyiket és hogyan alkalmazták? Mi a különbség a minta- és típustervek között? Milyen építészeti-településképi eszme, korszakos társadalomkép húzódik meg alkalmazásuk mögött?

A tömegesség problémája két kérdéskört érintett. Egyrészt az egyes épületek funkcionális, szerkezeti és esztétikai kialakításának színvonalát, másrészt a településkép egységes megjelenésének problémáját. Míg az első kérdésre hatékonynak bizonyultak az előre kidolgozott tervek, az utóbbi már komplexebb kihívást jelentett a régióban. A tömeges nyaralóépítkezések koordinációjában szerzett tapasztalatok ugyanúgy a huszadik század örökségéhez tartoznak, mint egy-egy kiemelkedő építészeti alkotó hagyatéka.

Szezonális örökség: „Pózna-lemez architektúra" – így jellemezték a hatvanas évek elején tevékenykedő építészek azt a sajátos Balaton-parti karaktert, ami már a harmincas években is meghatározó volt a szezonális építészet közvetlen természetében. Doktori kutatásom során feldolgozott huszadik századi épületek kortárs rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.

Mintatervek a két világháború közt

A minta- és típustervek eszköztárának kialakulása szorosan összefügg a tömegkultúrával, az egyéni építkezések számának tömegessé válásával, amit a Balaton-partra kidolgozott építészeti stratégiák eszköztárában lezajló változások is tükröznek. A mintatervek már a két világháború közt megjelentek a tóparton, míg a típustervek szervezett keretek közti alkalmazására a hatvanas évekig kellett várni. A tópart tömeges beépítése az első világháborút követően indult dinamikus növekedésnek. A trianoni békediktátum következtében bezárt országban a turizmus fókuszába került a Balaton-part, egymás után kezdték meg a tóparti nyaralótelepek parcellázását. Bár korábban is épültek villatelepek a parton, azokat többnyire a tehetősebb polgárság építette, az új parcellákon pedig jellemzően egy új, a gazdasági világválság szorongatásában szűkösebb lehetőségekkel bíró társadalmi réteg, az alsó középosztály kezdett el építkezni. Az új réteg a nyaralás új életformáját hozta a tópartra, a modernizáció és a gazdasági lehetőségek révén egyszerűbb formákat kerestek a rekreációhoz. Az új balatoni nyaralóépítészet előképek nélküli feladatot jelentett mind az építtetőknek, mind a kivitelezőknek. A nyaralók megtervezésére többnyire a magasabb képzettség és nemzetközi tájékozottság nélküli építőmestereket kérték fel, ami az egyre zavarosabb tóparti összképben mutatkozott meg. Elég csak a manzárdos tetőfelépítményekre gondolnunk, amit a kor építőmesterei fejlesztettek tökéletesre egyetlen megfontolásból: az előírások szerint csak földszintes épületet tervezhettek.

Az egyes épületek kialakítása nemcsak volt problémás funkcionális, szerkezeti és esztétikai okokból egyaránt, de az egymás mellé kerülő eltérő jellegű épületek összképe is zavaros településképet eredményezett. A probléma orvoslását a kor fiatal építészei a mintatervek kidolgozásában látták. Ezek a tervek, szemben a későbbi típustervekkel, nem kész megoldásokat, „egyazegyben" alkalmazható formákat adtak, hanem csak irányelveket fogalmaztak meg, amelyeket az építtetők és az építőmesterek saját lehetőségeik alapján tovább dolgoztak, adaptáltak a helyszínre. Inkább a hiányzó előképek szerepét pótolták, kereteket, formákat adtak a gondolkozásnak. Fontos azt is hangsúlyozni, hogy ebben a korszakban vidéken, így a Balaton-parton is csak kevés esetben terveztek képzett építészek egy-egy épületet, és az építéshatósági kontrollt is csak ekkor kezdték el az építészek bevonásával, az esztétikai minőségre is tekintettel újraszervezni. Először a Magyar Mérnök és Építész Egylet felhívására készítettek el mintaterveket a harmincas évek elején, amelyeket díjmentesen közzé is tettek. A terveket különböző életformákra, eltérő alaprajzokkal és építési költségekkel dolgozták ki, kis- és nagycsaládos igényekhez alkalmazkodva.

Ezeket a terveket helymegjelölés nélkül készítették el, általános érvénnyel a Balaton régió területére. Mindez a tópart üdülőhelyeinek a korszakban egységes építészeti és fejlesztési szemléletét mutatja. A mintatervek kidolgozásának hátterében ekkor fogalmazódott meg regionális szinten egységesen az is: „Hogyan építsünk a Balaton-parton?". A kérdés több különböző publikációban megjelent, valamint Kotsis Iván is kidolgozott egy szempontrendszert, amellyel, mint regionális tervezési modellel már egy korábbi írásomban részletesen foglalkoztam. A kérdés nem csak az egyes épületekre, de a nyaralótelepek összképére, az épületek egymással való viszonyára is irányult. Bár az északi és a déli part, valamint az egyes karakteresebb települések közt természetszerűleg eltérések mutatkoztak az építészeti karakterben, az építtető urbánus társadalmi réteg igénye és elképzelése a tóparti nyaralásról viszonylag egységesnek mutatkozott. Ez a regionális szinten egységes megközelítésmód a tópart építészeti arculatának regionális szinten egységes jellegét erősítette, amihez a regionális mintatervek jellege jól illeszkedett és amit tovább is erősített. Az egységes mintatervek követése tehát nemcsak az egyes épületek, de a településrész összképének minőségi javítását is célozta.

A mintatervek hatékonyságához hozzájárult a Kotsis Iván és a Balatoni Intéző Bizottság által kifejtett szemléletformáló tevékenység is. A műegyetemi építész professzor szabadidejében a boglári kőműveseket képezte, akik aktívan részt vettek a déli parti nyaralótelepek kiépítésében. Mintaterveit olyan egyszerű elvekkel és formákkal dolgozta ki, hogy azokat az építőmesterek ne tudják elrontani. A mintatervek hatását épp ezért ezeken a területeken még ma is erősen érezhetjük, például a korszakban kiépült balatonszemesi Hunyady-telepen, ahol a parcellázást követően mintaházakat építettek fel iránymutatásul a később építkezőknek. Az építkezések kisebb mértéke fontos a mintatervek hatékony alkalmazhatóságához. A harmincas évek elején még éves szinten – pontos statisztikai adatok hiányában a korabeli publikációkban közölt becslések alapján – csak 2-300 nyaraló épült.[1] Így ebben az időszakban még reális hatást lehetett elérni egy-egy szemléletformáló építész személyes jelenlétével, a mintatervek szabad felhasználásával és egyéni adaptálásával. Bár az építkezések száma egyre nőtt, de közel sem volt akkora, mint a huszadik század második felében.

Típustervek a hatvanas-hetvenes években

A magánépítkezések számának növekedése a hatvanas években kezdett el nagyságrendet váltani. A szocialista társadalompolitika egy újabb és egyre szélesebb társadalmi rétegeket jutatott lehetőséghez a tóparton, rengeteg házilagos technikával megvalósuló építkezés jelent meg. Bár egyértelmű statisztikai adatok ezúttal sem állnak rendelkezésre, a korabeli becslések alapján éves szinten ezer új nyaraló is épülhetett. Az új kihívások közt már nem tűnt hatékonynak a mintatervek szabadon alkalmazható iránymutatása, és új eszközök, a típustervek felé fordult a regionális szervezet. Az építkezések tömeges jellege mellett továbbra is problémát jelentett a képzetlen mesterek tervezői tevékenysége a kisebb építmények, így a nyaralók terén. A típustervek már határozott keretet adtak az alkalmazásnak. Az előre részletesen megtervezett nyaralókat a helyszíni adaptáció során kisebb módosításokkal építették meg. A típusterveket az elérhető szerkezeti rendszerekkel összhangban dolgozták ki és a tervkészletet folyamatosan frissítették a szezonális életforma igényeihez alkalmazkodva.

Az első nyaralóépítészeti tervpályázatot 1960-ban szervezte meg az Építésügyi Minisztérium a Balatoni Intéző Bizottsággal egyetértésben.[2] A két első díj közül az egyiket Farkasdy Zoltán, Balla Gyula, Halmágyi Károly egyszerűen szerelhető, természetes anyagokból építkező terve kapta, míg a másikat Mandel Tamás és Tenke Tibor korszerű technológiával épített, bővíthető rendszere érdemelte ki. A terveket publikálták, de az igazi áttörést az 1965-ben az ÉM megbízásából a TTI által elkészített tervsorozat hozta el. A Típustervező Intézet szervezésében a kor neves építészei több ciklusban dolgozták ki a típusterveket, amelyeket utána népszerűsítő kiadványokban, típusterv katalógusokban tettek közzé. A tervpályázatok koordinálásában a TTI részéről Callmeyer Ferenc vállalt aktív szerepet. 1965-ben a MÉSZ tagjaiból álló tervezőcsoport 52 tervet készített el.[3] Az épületeket három különböző alapterület kategóriában az üdülőterületre érvényes szabályozás besorolása alapján dolgozták ki.[4] Három év alatt 4500 tervet adtak el a tervsorozatból, ami az építkezések egyre növekvő számát is mutatja. 1968-ban újabb tervpályázat kiírása is szükségessé vált, hogy az időközben felmerülő igényekhez alakítsák a terveket.[5] A tervek szabadon hozzáférhetőek voltak, ebből adódóan a házak települési koordináció nélkül épültek, mégis előfordultak olyan esetek, amikor egy-egy frissen parcellázott üdülőtelep egységes kialakítását a telephez rendelt egy-két típussal szerették volna elérni. Erre látunk példát Akaliban a Csorba Zoltán által tervezett Levendulás nyaralótelep esetében vagy Balatonvilágos korabeli parcellázásainál.

A néhány telepszerű alkalmazás mellett is fontos hangsúlyozni, hogy a típustervek az egyes épületekre koncentráltak és a mintatervek eszméjétől eltérően a településkép egészével nem foglalkoztak. Ez a korszak katalógusait átlapozva is egyből szembeötlik, rendkívül eltérő jellegű típusterveket dolgoztak ki, amelyeket aztán sokszor egymás mellett építettek fel. A hagyományos anyagok és nyeregtetős formák mellett az iparosított szerkezetek, absztraktabb kubusok is jelen voltak. A települések összképe vagy a regionális jelleg egyre inkább elhalványult, inkább csak az üdülés egyszerű térkapcsolataira, természetközeli jellegére koncentráltak. Ez a formák mellett a típustervek elnevezésében is megmutatkozott, az egyes nyaralókhoz már nemcsak a Balaton-környéki neveket, de az ország más üdülőterületeiről származó neveket is hozzárendelték. A típusok alkalmazása ugyanakkor nem követte a nevükből származó regionális kontúrokat, a Dömös, Bikavér és Búbánatvölgy nyaralókat ugyanúgy építették a Balaton-parton, mint a Tátika-típust a Tisza vagy a Duna mellett.

Eltérő szabadságfokok

A történeti tapasztalatok a minta- és típustervek eltérő korszakos körülmények közti alkalmazását mutatják. Ugyanakkor mindkét terveszközt olyan korszakokban alkalmazták, amikor a nyaralók tervezését többnyire még képzetlen mesteremberek végezték, az egyre növekvő számú építkezés pedig nem tette lehetővé a hatékony kontrollt. Egyik terveszköz alkalmazását vagy iránymutatását sem tették kötelezővé, csak az építtetők számára választható alternatívát adtak, bár az engedélyezési eljárásokat kétségkívül megkönnyítették. A „puhább", adaptálható eszközt adó mintatervek személyes koordinációt és kreatív alkalmazást tettek szükségessé, míg a „merevebb" típustervek az egyéni helyzetekre már nem voltak ennyire érzékenyek. A településkép rendezése terén ugyanakkor a mintatervek adtak határozottabb keretet, bár helyi koordináció nélkül önmagukban ezek sem tudtak áttörést elérni. A típustervek - miközben a formálásban kevesebb szabadságot engedtek - a telepítés kérdésében már jóval nagyobb szabadsággal jelenhettek meg különböző települési, tájegységi helyzetekben. A regionális szinten kidolgozott minták és típusok fokozatosan elvesztették „lokális jellegzetességeiket", és idővel egyre inkább csak az üdülés életformájához kötődtek, tájegysági lehatárolás nélkül.

A Balaton-part szuburbanizációja, tömeges beépítése ma is regionális szintű szakmai kihívást jelent. Bár az építészeti színvonal továbbra is probléma, a nyaralóépítészet mai komplex tendenciái, az építkezések eltérő helyzetei, valamint a szakmagyakorlás jelenlegi rendszere már másfajta településrendezési modellek átgondolását teszik szükségessé. A nyaralóházak kezdettől fogva az egyéni szabadság és kreativitás megélésének formái is, amit a játékos, humoros gesztusaik is tükröznek. A felszabadult mozdulatok mellett persze az önkényes alakzatok a településképi torzulások okozói is gyakran. A tópartot vizsgálva őszinte társadalmi tükörképet láthatunk: hogyan lehet közösséget, összképet alkotni az egyéni parcellákra széteső kert univerzumokkal? A mintákon és típusokon túl mi jelentheti a közös nevezőt? A balatoni építészet laboratóriumában közös szuburbánus tájképünkkel kísérletezhetünk tovább.

Wettstein Domonkos

[1] Wettstein Domonkos: Regionális törekvések a Balaton-parti üdülőterületek építéstörténetében a két világháború között. Építés - Építészettudomány, 45 (2017) 1-2. pp. 139-171.
[2] Callmeyer Ferenc: Hétvégiház pályázat. Magyar Építőművészet (1960) 1. 23-29.
[3] Callmeyer Ferenc: Hétvégi házak, nyaralók. Magyar Építőművészet 14 (1965) 6. 32-37.
[4] Hétvégi házak, nyaraló épületek. Kiadta: É.M. Építésügyi Dokumentációs Iroda, Budapest, 1965.
[5] Wettstein Domonkos: A „nagy számok" apró építészete – a magánépítkezések problémái a hatvanas évek Balaton-partján. Comitatus: Önkormányzati Szemle különszám (2018) 37-46.

A publikáció az alábbi kutatásokra támaszkodik:

Wettstein Domonkos: A „nagy számok" apró építészete – a magánépítkezések problémái a hatvanas évek Balaton-partján. Comitatus: Önkormányzati Szemle különszám pp. 37-46. (2018)
Wettstein Domonkos: A Balaton-parti nyaralók építészete a rekreáció 20. századi életformáinak tükrében. Építés-Építészettudomány 48 : 1 pp. 49-74. (2020)
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.

Szerk.: Winkler Márk