Brazília 1962-ben – egy magyar építész lencséjén keresztül
Április 21-én hatvan éve, hogy felavatták Brazíliavárost, de idén az építészet világfővárosaként Rio de Janeiróra is kiemelt figyelem irányul. Ezek kapcsán egy különleges utazást idézünk meg: 1962-ben Csaba László, a Magyar Építőművészek Szövetségének akkori főtitkára Brazíliába látogatott az UIA Ipari Szemináriumára, és szorgosan fényképezett. Az út most bemutatott, évtizedek óta fiókban lapuló fotói nagyrészt még sosem kerültek a nyilvánosság elé.
„Az UIA – a Nemzetközi Építész Szövetség – október 29.- november 16. között tartja Brazíliában, Rio de Janeiróban ipari szemináriumát, amelynek fő témája: az ipari építészet az ember szolgálatában. Magyar részről Csaba László és Farkas Ipoly építőművészek vesznek részt a tanácskozáson. Farkas Ipoly előadást is tart a magyar ipari épületszerkezetek tervezéséről és előregyártásáról. Ugyancsak Brazíliában, Sao Paulóban október 24-29. között tanácskozik az UIA sportlétesítmény bizottsága. Erre a tanácskozásra Dávid Károly építőművész kapott meghívást."
A Magyar Nemzet 1962. október 28-i lakonikus tömörséggel foglalja össze az út lényegét. De gondoljunk csak bele: micsoda élményt jelenthetett egy magyar építész számára 1962-ban élete első tengerentúli útja, ráadásul a csodált modernizmus egyik központjába: Brazíliába! Az utazás körülményei pedig egyáltalán nem mindennaposak: a néhány hetes kiküldetés mögött sokéves komoly, rizikótól sem mentes munka rejlik.
Az építész
Csaba László 1962-re Ybl-díjas ipari építész, akit egy évvel korábban, harminchét esztendősen választottak meg főtitkárrá, a Magyar Építőművészek Szövetsége modernizációjába vetett nagy reményekkel. Üstökösszerű szakmai felemelkedését – párttag soha nem lévén – elsősorban elkötelezettségének és szorgalmának, egy jó időben elmondott, bátor hozzászólásnak, valamint két különleges alkotásnak köszönhette, amelyek nagy szerepet játszottak szakmai hírneve megerősítésében.
A miskolci hűtőházon Csaba éveken keresztül dolgozott, az eredetileg szocialista realista stílusban készült terveket végül az érett modern kiemelkedő hazai ipari épületévé formázva át. Ezért a házért kapta első Ybl-díját 1959-ben. Bár egy hűtőház tervezése ma nem feltétlenül tűnik a szakma csúcsának, az iparosítási hullám delén egy ilyen feladat mérnöki, technológia és építészeti innovációk sorát igényelte. Az pedig, hogy Csaba ezt az alapvetően funkcionalista épületet abszolút modern esztétikával volt képes megvalósítani, igen pozitív visszhangot aratott.
„Mi az, amit a külföldtől, Nyugat építészetéből eltanulhatunk, átvehetünk és követhetünk? Mindenekelőtt átvehető és követhető az építészet új technikájában jelentkező haladás. De tanulmányozhatók és felhasználhatók mindazok a nyugati építészetben megvalósított és sokoldalúan kifejlesztett gondolatok is, melyek – például – az anyagi funkciók sokrétű megoldásában mutatkozó gazdagságot, ötletességet eredményezték. Kétségtelen, hogy mindezek tanulmányozása és áttétele a hazai viszonyokra bizonyos mértékig elkerülhetetlen formai kapcsolatot is jelent – kell, hogy jelentsen – a nyugati építészettel" – írta Major Máté 1956. május 7-én a Szabad Népben. Mit tanulhatunk a nyugati építészettől? A kérdés nyilvános feltevése még egy-két évvel korábban is szakmai halálos ítélettel ért volna fel, de a sztálinista historizálástól való csendes elválás jegyében Major, a hazai modernizmus engesztelhetetlen nagyágyúja, ebben a pillanatban kiadta a szocreál kilövési engedélyét.
Öt évvel később ugyanő ott ült az Union internationale des architectes (UIA) hatfős zsűrijében, oldalán egy másik magyar származású alkotóval, Pierre Vagóval. Az azévi Auguste Perret-díjról kellett dönteniük. A díjat hosszas vitát követően a magyar IPARTERV kollektívája kapta, négy külön kiemelt épületért: a Bajnay László tervezte Tiszavidéki Vegyi Kombinátért, a Székesfehérvári Könnyűfémmű Farkas Ipoly-féle tömbjéért, a Balaton-környéki üdülési létesítmények terveiért (Polónyi Károly munkájaként) – valamint Csaba László miskolci hűtőházáért.
Ez az elismerés nem csupán a háború után gyökeresen átalakított, állami irodákba szervezett, a szocreált épp csak átvészelt magyar építészszakma páratlan sikerének számított, de a hazai építészet eredményeinek, nyugati és modern elkötelezettségének nemzetközi validációjának is. A magyar építészet, legalábbis a magyar ipari építészet ezen a ponton világszínvonalat volt képes alkotni.
Miskolc azonban nem csak a hűtőház kapcsán hozott fordulópontot Csaba életében. Egy környékbeli építőmester az ottani munka folyamán kereste meg azzal, hogy faluja, Cserépváralja számára templomot tervezzen. Ott addig az iskola tantermében tartották az istentiszteletet, amit azonban az állam megelégelt – így a hívek minimális kártérítés fejében felszólítást, egyben lehetőséget kaptak, hogy az addig használt tanteremmel azonos méretű kápolnát emeljenek. Csaba és statikus kollégája, Thoma Levente vállalták a feladatot, sejtve, hogy ezzel nem vívják ki mindenki rokonszenvét. A munka gyakorlatilag fű alatt zajlott, lopott műtermi percekben; legitimitásáról sok mindent elárul, hogy az IPARTERV műtermében készített rajzokra Csaba álcázásként azt írta: Borkóstoló, munkaközi terv.
Az 1960 őszén felszentelt, 6x10 méteres alapterületű templomocskához Csaba – a kifejezett tiltás ellenére – még egy toronyként is értelmezhető, felmagasított harangfalat is tervezett. A tervezők és hívők önkéntes munkájával, helyszíni művezetéssel megvalósított, de kifejezetten kortárs vonalú épület valódi mérföldkővé vált a hazai szakrális építészetben. Csaba számára fontos elégtételt jelentett, hogy a kis templomról, amelyet a lelkes Új Ember „a legmodernebb magyar templomként" aposztrofált, kétoldalas ismertető jelent meg a Magyar Építőművészetben (igaz, nyúlfarknyi szöveggel). A publikációt számos baráti és kollegiális gratuláció követte a tervezői bátorságért.
E két fontos szakmai felhatalmazás birtokában Csaba 1960-ban fontos szerepet vállalt a Magyar Építőművészek Szövetségében: a MÉSZ működését felülvizsgáló Ellenőrző Bizottság vezetője lett. E minőségében az 1961. november 21-23-i közgyűlésen gondosan felvezetett, de nyilvánvaló bírálatot fogalmazott meg az előző két év működésével, különösen Skoda Lajos főtitkári tevékenységével, illetve a szervezet vezetésével kapcsolatban. A Bizottság jelentése nyomán a MÉSZ módosította alapszabályát, és számottevő változtatásokat vezetett be. A közgyűlési szavazáson Csabát választották be a legtöbb szavazattal az új vezetőségbe, amelynek első ülésnapján, másnap megkapta a főtitkári pozícióját is.
Nem véletlen tehát, hogy az UIA II. Ipari Építészeti Szemináriumára, Brazíliába 1962-ben Csaba László és Farkas Ipoly utazhatott – mindketten a frissen díjazott magyar ipari építészet élvonalába tartoztak, Csaba ráadásul MÉSZ-főtitkárként a hazai szakmát is képviselte. Útjuknak azonban a reprezentáción túl is volt még egy fontos célja: azon ügyködtek, hogy 1964-ben Magyarország rendezhesse az UIA következő, III. Ipari Építészeti Szemináriumát.
A fényképek
Csaba lelkes amatőr fotós volt, saját Leica Standard gépével végigkísérletezte az ötvenes éveket, a család fürdőszobájából kialakított, alkalmi fotólaborban. Első tengerentúli útjára azonban nem csak saját Leicáját, hanem a Magyar Építőművészek Szövetségének újonnan vásárolt, professzionális fényképezőgépét is vitte magával. A brazíliai fényképek közül fennmaradtakat keretezett diák, illetve részben felvágott diatekercsek formájában ma is gondosan őrzi a Csaba család.
A megőrzött képek azonosítása viszont komoly kihívás. Képjegyzék egyáltalán nem maradt fenn, a keretezett diák többségére azonban a készítő feljegyezte a tekercs számát. Mivel a fényképek dokumentálják az érkezés és az indulás repülőgépeit is ez alapján arra lehet következtetni, hogy 22 tekercsnyi, tehát tekercsenként az ideális 36-tal számolva 796 fénykép készülhetett.
Sajnos Csaba László hagyatékában ennek csak kisebbik része van meg: 226 dia és néhány filmtekercs. A hiány mögött szomorú, de a korra roppant jellemző történet áll. A képek válogatott, valóban értékes részét Csaba és Farkas Ipoly egyaránt használták ismeretterjesztő előadásokhoz; az üvegnegatívokkal teli, nehéz doboz gyakran gazdát cserélt a két család között. Egy ilyen alkalommal, a hatvanas évek második felében vitte vissza Farkas Ipoly a nehéz dobozt Csabáék Galánta utcai otthonába, de a család távollétében azt a házmesteri feladatok ellátó Tolnai házaspárnál hagyta. Az azt átvevő férfi azonban, ittas lévén, másnap már nem emlékezett a tulajdonosra, tisztaságmániás felesége pedig restellt körbekérdezni, ezért egészen egyszerűen kidobta azt a kukába. Csabáék csak néhány nap múlva értesültek a történtekről, és bár még a szemétlerakóba is utánamentek az értékes képeknek, ásókkal felszerelkezve, azokat már nem lelték meg. A pótolhatatlan anyag elvesztése nagyon megviselte Csaba Lászlót – a rákövetkező két évben alig vett fényképezőgépet a kezébe.
Az itt bemutatott anyag tehát a maradékból válogat – azokból a helyzetekből, amiket Csaba László az utazás egy adott pillanatában érdekesnek ítélt, de az építészeti előadásokhoz nem tartotta szükségesnek. A fennmaradt képek jelentős része városképeket, utcai jeleneteket, időnként portrékat ábrázol, részben pedig – az alkotó által kevésbé sikerültnek vélt – építészeti fényképekből áll. Ezeket Brazília építészetéről szóló honlapok, kiadványok, illetve a Google műholdképei alapján sikerült részben azonosítani. A szkenneléshez a keretezett diákat az anyag megóvása érdekében nem szedtük szét, a kép tisztaságát a tárgy megóvása érdekében áldozva fel – így egyes képeken előfordulnak a szennyezés nyomai. Minden esetlegessége ellenére is páratlan anyagról van szó, amely a 20. század második felének fontos építésze szemén keresztül mutatja be az egzotikus, távoli államot.
Az ország
Bár 1942-ben a szövetségesek oldalán beszálltak a második világháborúba, a többi résztvevő államhoz képest Brazília nem szenvedett el nagy veszteségeket. Getúlió Vargas diktatúrába torkolló elnöki uralma 1945-ben véget ért; a következő szűk két évtized a demokratikus fejlődés kora. A gazdag nyersanyag-lelőhelyeknek és a pezsgő kereskedelemnek köszönhetően az ország virágzott. Túlzás nélkül mondható, hogy a 20. század közepén a világ – de legalábbis az építészet világa – fél szemmel Brazíliára figyelt.
A New York-i Museum of Modern Art 1943-ban megrendezett Brazil Builds, azaz Brazília épít című kiállítása, bár elvileg az ország történeti építőművészetét is bemutatta, természetesen a modern építészet kapcsán keltett komoly visszhangot. A tárlaton bemutatkoztak a brazil modernizmus korai gyöngyszemei is, például Oscar Niemeyer pampulha-i épületegyüttese. A kiállított három makett: a Le Corbusier konzultációjával tervezett riói Nevelésügyi Minisztérium, a Bernard Rudofsky tervei szerint emelt João Arnstein-ház (São Paulo, 1941), valamint a New York-i világkiállítás brazil pavilonja (Lúcio Costa és Oscar Niemeyer, 1941) a hangsúlyokat is kijelölte a látogató számára. A londoni Architectural Review 1944-ben már „brazil stílusról" ír, 1946-ban pedig (a New York-i kiállítás képeit használva) a Tér és Forma publikálja Kozma Lajos terjedelmes írását „Brazília építészete és az új formanyelv" címmel.
„Adva vannak az elemek: a modern ember életformája, szükségletei, célszerűségi igényei, a mai szerkezet strukturája, a korszellem térszemlélete, társadalmi vonatkozásaink érzelmi és szellemi hatóenergiái, a felületek áttörtségének öröme, a nagy ritmusok végtelenbe áradó intenzitásának feszültsége. Ezekből az adottságokból alakul ki a mai építészet dinamikus szellemisége, mely a klasszikus forma „talajon" állásával szemben az épületet felemeli és lebegő transzparens tömegekben formálja ki a maga természetfölötti valószínűtlenségében." Kozma Lajos a brazil építészetről (Tér és Forma, 1946/12)
A dél-amerikai fejleményekről tehát a hazai építészek is jó időben értesülhettek – Csabáék azonban már mégiscsak egy másik korba érkeztek. Egyrészt az 1940-es évekkel induló brazil modernizmus húsz évvel később delelőjére ért: az országban egymást érték az áramvonalas, sudár betonépületek. Másrészt Juscelino Kubitschek elnök döntése nyomán két évvel korábban felavatták (és persze serényen építették tovább) az új fővárost, amelynek híre bejárta a világsajtót. Brazíliavárosra mint a 20. század fejlődésének netovábbjára tekintett nyugat és kelet egyaránt, a jövő futurisztikus településére – amelyben nagy szerepet játszott az összeszokott alkotópáros, Lúcio Costa földrajzi és fizikai határokat nem ismerő, autós közlekedésre optimalizált rendezési terve és Oscar Niemeyer szobrászi nyugalmú, monumentális épülettömbjei.
Az utazás
A két építész által tartott beszámolókról egyelőre nem találunk feljegyzéseket, és érdekes módon az útról nem jelent meg cikk a Magyar Építőművészetben. Helyette Csaba László és Farkas Ipoly közösen jegyzett írásának a Magyar Építőipar 1963/10. száma adott helyet. Innen, valamint a személyes levelekből és a fényképekből részben visszafejthető az út menetrendje és a fontosabb állomások.
A magyar építészek (talán recife-i átszállással) Rio de Janeiróba érkeztek; a várost már a repülőgépről készült tucatnyi lelkes fotóról is jól fel lehet ismerni. Itt minden bizonnyal szakértő kalauzolást kaptak, hiszen a képeken, illetve a cikkből számos híres építészeti emlék azonosítható. Útba ejtették emellett az ország első modern középületét, az ABI-székházat (Marcelo és Milton Roberto, 1935-1939), valamint a szociális céllal készült, ívelt vonalú Pedregulho-komplexumot (Affonso Eduardo Reidy, 1946-1952), amelyet az új Brazília egyik szimbólumaként tartottak számon. „A folyóiratokban megcsodált épület rövid néhány év alatt elképesztő állapotba került, a lakók kulturálatlan használata miatt" – írják cikkükben az építészek.
Rio legfontosabb látványossága természetesen a Lúcio Costa, Oscar Niemeyer, Affonso Eduardo Reidy, Ernani Vasconcellos, Carlos Leão, Jorge Machado Moreira és Roberto Burle Marx részvételével, Le Corbusier felügyeletével készült Palácio Gustavo Capanema volt – amelyet Nevelésügyi Minisztériumként sokan Corbusier sajátjaként emlegetnek. Ez az 1935-től tervezett, 1943-ra befejezett toronyház, homlokzatán a híres árnyékvetőkkel (francia kifejezéssel brise-soleil), a brazil modernizmus első valódi középülete, amely a mid-century építészek egy teljes generációját indította el fényes pályáján.
A brazil út talán legnagyobb csalódását a „tervezett város", Belo Horizonte jelentette az építészek számára, aminek elsősorban a beépítési szabályozatlanság miatt jellegzetesen rendezetlen városkép volt az oka. „A város telepítésekor történt telekosztások az abban az időben még alacsony és kertes beépítésénél talán elfogadhatóak volt, azonban a legújabb időkben épült 15-20 emeletes épületek a 8-10 méter széles telkeken földszint, vagy I. emeletes épületek szomszédságában a városképet tovább darabolják. A derékszögű utcahálózat és az átlós utak összemetsződésében keletkezett háromszögletű telkeken épített toronyházak valósággal bele ékelődnek a városba, nem beszélve arról, hogy ezek alaprajzilag és szerkezetileg is csak nehezen alakíthatóak ki" – zsörtölődtek a magyar utazók.
A csalódás azért is lehetett jelentős, mert a negyvenes évektől Belo Horizonte polgármestere épp az a Juscelino Kubitschek volt, aki felfedezte magának Niemeyert, aki ezt követően megtervezhette a pampulha-i szabadidős központ épületeit – és aztán nem sokkal később, már államfőként, kulcsszerepet játszott a főváros felépítésében.
Csaba László innen, Belo Horizontéból küldött 1962. november 5-én egy levelet feleségének, Juhász Sára építésznek, épp mielőtt továbbindultak volna Brazíliavárosba. Ebben is kiemeli a két látott település közötti különbséget. „Rio szép város, de főleg természeti adottságai miatt szép" – írja. „Az a tengeröböl csodás, amely mentén a város települt. Benne hihetetlen keveredéssel vannak az épületek, jók-rosszak, luxus szállodák és villák, meg a dombokon – a város szívében – a nyomor tanyák, ahová még a rendőrség se szeret felmenni. Rettenetes. A Corbusier háza (a nevelésügyi minisztérium) nagyon nagy és nagyon szép! Belo Horizonte egy tipikus amerikai város. Olyan mint egy felnagyított Teleki tér, szárító rácsokkal, szeméttel, lármával, rozoga viskók között hatalmas és valóban jó épületekkel. Szinte hihetetlen."
A következő megálló az új főváros: Brazíliaváros. „…ma még közel sem éli a városok természetes életét. De a város korszerű szerkezete, nagyszerű úthálózata, a kereskedelmi, kulturális, adminisztratív központok és a lakónegyedek szétválasztása, a forgalommentes zöld területek, a lakónegyedeken belül elhelyezett óvodák, iskolák, mint magukban hordják a jövő fejlődésének lehetőségét" – fejti ki cikkében Csaba és Farkas. Túl azon, hogy remekül összefoglalják a modernista várostervezés ma már joggal elavultnak tűnő jellegzetességeit, a magyar építészek lelkesedésének a brazil sebesség is az oka lehetett. A város magja alig több mint négy év alatt megvalósult, az ország egy távoli területén, ahova még az autóút is csak néhány hónappal a látogatásuk előtt készült el. Csabának, aki nyolc évig dolgozott csak a miskolci hűtőház projektjén, ez joggal tűnhetett elképesztőnek.
Sajnos a Brazíliavárosban készült fényképek többsége megsemmisült. Az építészek természetesen látták a város három első épületét, a Nemzeti Kongresszust, az Elnöki palotát és Palace szállodát. Mivel az utóbbiról több fénykép készült, a város építőihez hasonlóan vélhetően ők maguk is itt szálltak meg. Ez volt a város első épülete – ma is működik, bár egy tűzeset után némileg átépítve. A Magyar Építőiparban leközölt fényképek egyikén Niemeyer katedrálisának jellegzetes vasbeton szerkezete is feltűnik, amely 1960-as elkészülte után még egy évtizedig üvegezés, azaz tető nélkül árválkodott.
Csaba és Farkas cikke itt zárul – az út további állomásairól nem tesz említést. Mivel sok fénykép maradt fenn róla, a következő állomást, São Paulót nem is tarthatták olyan fontosnak, hiszen kevéssé részletezték a későbbi előadásokon. A belváros toronyházairól készült fotókon azonban mi igazi ínyencségeket fedezhetünk fel, többek között az ekkor még építés alatt álló Edificio Copant, Niemeyer világhírű, hullámzó alaprajzú toronyházát. Bár sem a Csaba által rajzolt térképen, sem a cikkben nem szerepel, egy fénykép azt is bizonyítja, hogy a híres műemlékvárosban: Ouro Pretóban is jártak.
Csaba László és Farkas Ipoly brazíliai útja több volt egyszerű szakmai tisztelgésnél. A két építész a rákövetkező években szerte Magyarországon hírét vitte a brazil modernizmus eredményeinek, a Bercsényi 28. hallgatói klubjától Székesfehérvárig. Megvalósult, sőt: nagy siker lett a III. Ipari Építészeti Szeminárium is 1964-ben Budapesten és Tihanyban, ami elhozta Magyarországra Georges Candilist Franciaországból, Toshiro Yamashitát Japánból, Walter Hennt Németországból és Goldfinger Ernőt Nagy-Britanniából.
De talán még azt sem túlzás feltételezni, hogy Csaba építészetére is hatással lehetett a brazil út. Néhány hónappal hazaérkezése után új megbízást kapott: a hollóházi porcelángyár bővítésébe, rekonstrukciójába vonták be. A beruházás a kápolnaként használt épület elbontásával járt, amiért cserébe az állam új templomot ígért a helyi hívőknek. Csaba addigra már „kompromittálta magát" Cserépváraljával; neki adták hát ezt a feladatot is. Az eredmény, Hollóháza Szent Lászlónak szentelt katolikus temploma a 20. század magyar építészetének valódi szimbóluma lett. Markáns formáin, merész szerkezetén nem nehéz megérezni egy távoli ország érintését…
Kovács Dániel
A szerző 2018-2021 között az MMA Alkotói ösztöndíjával végzi Csaba László és Cs. Juhász Sára életművének monografikus feldolgozását. A cikk fényképeit, amennyiben másképp nem szerepel, Csaba László készítette, és a Csaba család bocsátotta a szerző rendelkezésére.
