Cicomátlanul

"Ez a modern. A végsőkig vitt önismeret, ami legbelül megtalálja az emberségből fakadó méltóságot." Lukács Péter szubjektív építészeti sétaleírása a modernizmus budai példáin keresztül enged betekintést a korszak építészetébe, miközben a modernitás lényegét igyekszik feltárni saját maga és az olvasó előtt egyaránt.

Talán csak titokban, mostanáig legalább is… de lassan magamnak is be kell vallanom: szeretem a félreértéseket; kacéran el-ellibbenő fátylakon túl bár, de legalább annyira engedik felsejleni az arc mögött az embert, mint végletekig kimódolt tetteink.

Érzékeny dolgok a félreértések. Nem szeretik, ha valaki ajtóstul ront a házba, lerángatni lepleiket, reflektorfénybe állítani féltett, pőre valójukat. (Ebbe most könnyű belehelyezkedni — kevesen keressük ezt.) Jobban szeretnek (ők is) kifejlődni, beérni, hatni, kicsikét fölforgatni s legalább valamelyest átmozgatni a világot; a katarzist pedig a leges, leges-legvégére hagyni, ahol gondolatban már csak Planck-hosszak választanak el minket egymás torkától. Ez a katarzis pedig, különös módon, épp a leleplezés szöges ellentétével, az önvizsgálattal van nagy-nagy barátságban.

XXI. századi építészmérnökként, kemény munkával, mint minden valamirevaló pályatársam, megtanultam semmit nem érteni. Cinizmusnak hathat, de ez még nem a posztmodern. Ez az a valóságnak vélt és elnevezett valami, amit a modernről történő gondolkodás során képtelenség figyelmen kívül hagyni. Minden kiplottolt centiméterrel, minden újabb kilométer egérgörgetéssel, minden végül mégis csak célt érő levelezéssel, egyeztetéssel vagy szerződés-felbontással egyre közelebb jutottunk a felismeréshez: a raszterháló metszéspontjaiban vákuum van, és odabent nincs semmi, ami viszonyulásra érdemesnek tűnne. Üres, gyönyörűen koordinált, ám minden jelentéstől megfosztott síkok vannak; bizonytalan, a "valami hiányzik még innen" érzetére adott reflexek eloxált leheletű pixel-flitterei vannak; csakis virtuálisan valóságosnak tűnő görbék, kardinális kérdésekre adott marginális válaszok és marginális kérdésekre adott megtérülési mutatók vannak. Nyakkendővel vagy agresszióval orvosolni próbált tanácstalanság van. Vagy magamat értem félre? Ez nincs fönt a neten, önismereti sétára indultam hát — apró gyerekmancsom a modernek kérges tenyerében.

Reggeli, pár falat, (én kávéval), zörgős nyolcas busz, és már lépdeltem is a nedves februári aszfalton, sehol egy lélek, illetve a legtöbb lélek autókban és óvodákban, hajlatokban és szegletekben, ügyelve, meg ne ázzék, akár csak véletlenül se. Elképzelésem sem volt, mit keresek. Molnár Farkas házait akartam megnézni, illetve budai térgörbe jellegű útvonalon néhányhoz eljutni, mert valahol azt olvastam, ha valaki igazán szigorúan akarja számba venni, hazánkban mely magyar építészek alkottak valóban a modern elvei mentén, kettőig jut: Molnár Farkas és Forbát Alfréd töltik fel a nyúlfarknyi listát. Hogy ezen túl milyen cél mozgatott, mit reméltem megtudni, vagy legalább milyen hiányosságaimról akartam élesebb képet kapni, arról fogalmam sem volt.

Ha bizonytalanságról van szó, a dolgok szigorú számba vétele majd játékos egymásnak eresztése a kedvenc módszereim közé tartozik, így úsztam az árral — Forbát élete termékenyebb időszakát skandináv országokban töltötte, Molnár szakmai életútja pedig (Ferkai András példásan sokrétű és részletgazdag akadémiai disszertációja alapján) olyan kalandosnak tetszett, hogy őszinte és csorbíthatatlan lelkesedéssel vágtam neki a kétnapos túrának.

Nagyjából tornasorban vártak rám a célba vett házak. A Sas-hegy dimbes-dombos szoknyáján, egy Vércse utcai dolomitteraszon ért az első benyomás: ezt a házat lakói tettleg szeretik.

Igyekszem nem hasonlítgatni a környezetében lévőkkel, pedig szembeötlik, sőt, finoman arcon legyint a különbség. Igaz, időről időre megtoldották a házat, mert egy-egy ponton kevésnek találták, de csak óvatosan toldották meg. Ikerház, kétpetéjű, s így lassan elkülönböznek egymástól az ikrek, de ikrek maradnak. Nincs függöny, este sem rejtegetik, de sövény sem, bozót sem, borostyán sem, a bensőségesség figyelmesen tájolt szféráit — napnyugta után kidereng az utcára az otthonosság. Valósággá válik, amire gyakran a modern egyik legelvontabb tárgyaként tekintünk: a tér nem az azt határoló felületek formáját veszi föl, nem edénybe töltött folyadékként tudatosul az azt érzékelőben. A tér sokkal inkább valami ilyesmi: Lefelé sétálva az utcán az erkély alatti, utólag kialakított beltér vonzást gyakorol a testemre. Megállok… s ahogy állok, kissé szeppenten (mi ez a különös erő?!), lehetetlen nem észrevennem, hogy az emeleti üvegfelületeken keresztül költözik ki az otthon békéje az utcára. Így fejem fölött itt máshogy hűs az égbolt. Itt leveszem a kalapom, halántékomat matatom, és megilletődve veszek róla tudomást: mestermunka. Nekilódul a képzeletem és mindent latba vetek, nehogy túlmisztifikáljak bármit is, de nincs könnyű dolgom — egyszerre nem zavar a járdán parkoló autók százméteres sora, a környező házak zárkózott volta, a panoráma szürke féldrágakő-tömbökkel telefejlesztett disztópiája, egyszerre otthon vagyok.

Szellő támad, eszembe jut a számos rám váró állomás, úgyhogy indulok is tovább a következő helyszínre, a Delej-villához, a Gellért-hegy nyugati oldalában kanyargó Mihály utcába. Itt magától lehull egy lepel: Minden jövőbeli eseményre… nem lehet felkészülni. Egy egyszerű, óvatlan évszázad eltelhet úgy is, hogy érzik a használók a mesterművet, és úgy is, hogy nem. Az esetlen tömegekké bővített-kurtított társasház mégis kijózanítóan erős üzenetet tartogat.

Gyakran feledett építészettörténeti tény, hogy a —Ligeti Pál műtermében építészként dolgozó— fiatal Molnár a Delej-villabeli lakásával szinte fonákjára próbálta fordítani a világot. Hitvesével, Herrfurt Hédivel, arra kérte az építtetőt, hadd költözzenek a terv szerint pinceszinti, eredetileg a kocsihajtó szolgának készülő, félszáz négyzetméteresre bővített lakásba. A belsőépítészeti gépezetekkel [többoldalról nyíló, átalakítható szekrényekkel és asztalokkal, kihúzható írógéppel stb.] berendezett lakást minden vasárnap vadidegenek látogatóközpontjaként üzemeltette, hogy igazolja: a kis lakás — jó lakás. Szívszorító félreértés, hogy e nemes elhivatottság eleve elrendelt kudarcra adott konok válasz volt. Így írt arról, hogyan házalt Weimarban érlelt kislakás-terveivel hazai pályája legelején "egy hatalmas iparvállalat mindenható" vezérigazgatójánál: