A magyar építészetnek van jövője a múltja nélkül?

"Az MCC (és a Scruton) célja semmiképpen sem a cikkíró által sugallt ´egyfajta ideológiai keretezés´, vagy ´a történeti stílusok és a modernizmus szubjektív esztétikai ítéleten alapuló, erőltetett szembehelyezése´, sem ´fals képet festeni a kortárs építészetről´, de még csak nem is ´a szakma és a közvélemény közötti szakadék szélesítése´ volt, hanem éppen a cikk végén a szerző által az építészeken számonkért ismeretterjesztés: az építészek és a laikusok közötti szakadék áthidalása." A novemberi ´Építészet a modern(izmus) után´ című konferencia kapcsán Gulyás Levente által írt véleménycikkre Erhardt Gábor, az MCC Építészet és Emlékezet Műhely vezetője válaszát közöljük.

Gulyás Levente az MCC és a Scruton által közösen rendezett novemberi konferenciáról írt véleménycikke a felszínes, álszakmai zsurnalizmus eszközeivel él. Tartalma okán nem feltétlenül érdemel figyelmet, ugyanakkor a megfogalmazásának durvasága és a konferenciával kapcsolatos állításainak valóságtartalma közötti fordított arány – a szervezők egyikeként – válasz megírására késztetett, pedig sok, az adventi várakozáshoz jobban illő időtöltést is el tudtam volna magamnak képzelni.

A dramaturgia esetünkben is a már unásig ismert forgatókönyv szerint zajlik. Valaki időt, energiát nem sajnálva létrehoz valamit, esetünkben egy nemzetközi építészeti konferenciát (amelyet két másik szakmai esemény előzött meg, de erről részletesen később írok). Valaki ennek néhány momentumát kiemelve és saját (politikai?) szándéka szerint rendezve ír egy ütős "véleménycikket", a rendezvényhez nem kapcsolódó borítóképpel és néhány (finoman szólva) erősen megfogalmazott mondattal. Ezután a szervezők legfeljebb magyarázkodni, védekezni tudnak. Meglehetősen ízlésem ellen való az egész processzus, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy inkább pozitív állításokat igyekszem írni a vádaskodások ellenében, de a tárgyi tévedésekre mindenképpen reagálnom kell.

A cikk szakmailag értékelhető mondanivalója, egyfajta "mit adott nekünk a modern" értékleltár megfogalmazása akár még meg is állná a helyét, bár a korszakkal foglalkozó szakirodalom már messze túlhaladt a modern(izmus) ilyen mélységben való tárgyalásán. Ehhez azonban aligha volt szükség a konferencia mondanivalójának kifordított értelmezését eszközül használni egyfajta "vívőanyagként". Különösen, hogy a véleménycikk végkövetkeztetése, azaz az építészettel kapcsolatos kommunikáció szükségessége éppen a konferencia egyik szervezőjének, a Mathias Corvinus Collegiumnak, illetve annak Építészet és Emlékezet Műhelyének megfogalmazott célja, bár egy kicsit másként, mint ahogy Gulyás elképzeli.

A konferencia célját erősen félreértette a cikk szerzője, az egyáltalán nem a formálódó építészeti törvény "egyfajta ideológiai keretezése" volt. Nem tudom, hogy ezt honnan vette, esetleg beszélt valamelyik szervezővel? Ezzel szemben a konferencia a meghirdetett program szerint "a poszt-posztmodern időszak építészeti kérdéseire és tendenciáira igyekszik reagálni. A modern építészet száz éves története sok tanulsággal szolgált, de legfőképpen talán a múlt ismeretének megkerülhetetlenségére hívja fel figyelmünket. Konferenciánk előadói arra keresik a választ, hogy milyen utak és lehetőségek állnak napjaink építészei előtt. Tanulni a múltból, de a jövőre fókuszálva alkotni." Ennyi és nem több. Nyolc előadó mondta el ezzel kapcsolatosan gondolatait, ehhez képest a vélemény cikkben csupán hárman kerülnek megemlítésre.

A konferenciát az MCC a Scrutonnal (három helyszínen működő közösségi tér csapatával) közösen szervezte, a nyolc előadóból hárman, köztük Robert Adam az ő vendégük volt, ezúton is köszönetet szeretnék mondani nekik, hogy megszervezték az angol építész Magyarországra látogatását.

A konferencia valós céljának megismeréséhez fontos adalék, hogy annak előzményéül két – szintén MCC-Scruton közös szervezésű – rendezvény is szolgált: egy beszélgetés (Botzheim Bálint, Pálóczi Tibor és Gyulai Levente részvételével) a mesterséges intelligencia építészetre gyakorolt hatásáról, illetve egy "könnyedebb csevely" Wesselényi-Garay Andorral és Smiló Dáviddal az "Amit mindig is tudni akartál, de sosem mertél megkérdezni az építészetről" címmel. Mindkét beszélgetést én moderáltam.

Ebből talán látható, hogy az MCC (és a Scruton) célja semmiképpen sem a cikkíró által sugallt "egyfajta ideológiai keretezés", vagy "a történeti stílusok és a modernizmus szubjektív esztétikai ítéleten alapuló, erőltetett szembehelyezése", sem "fals képet festeni a kortárs építészetről", de még csak nem is "a szakma és a közvélemény közötti szakadék szélesítése" volt, hanem éppen a cikk végén a szerző által az építészeken számonkért ismeretterjesztés: az építészek és a laikusok közötti szakadék áthidalása. Ebbéli törekvéseink eddig csupa pozitív visszajelzést kaptak, mindhárom alkalom teltházas volt, ami ritkaság az építészeti témájú rendezvényeken.

A szakma és a laikusok közötti – számomra egyáltalán nem áthidalhatatlannak tűnő –, de valóságosan meglévő szakadék megértésének (és nem szélesítésének) első lépéseként tekintettünk a magyar átlagemberek építészeti preferenciáit vizsgáló, reprezentatív közvéleménykutatást. A véleménycikk szerzője szerint "egy leegyszerűsítő hipotézisen alapuló, erősen manipulatív" kutatást egy erre szakosodott, profi cég végezte. A cikkíró állításával szemben nem "egy tervezői hozzáállást előíró törvény támogatása" volt a célunk, hanem a kortárs építészethez való általános hozzáállás megismerése. A kérdések összeállításakor nem ismertük az építészeti törvény szövegét, különösen nem ismerte Stephen Sholl munkatársunk, aki nem is beszél magyarul… Neki ezúton is köszönetet mondok a közvéleménykutatás megvalósításáért, a kérdések összeállításáért és egységes formába foglalásáért.

A véleménycikk írója tévesen állítja, hogy "minden kérdéshez az egyik oldalon egy mai modern, a másikon pedig egy korábban épült történeti épületet ábrázoló kép került". Az "egyetért-e Ön azzal az állítással" típusú kérdéseknél egy-egy képet használtunk illusztrációként, míg a különböző épülettípusok stílus preferenciáira való rákérdezésnél négy-négy kép közül lehetett választani. A képek hazai példákat mutattak, egységesen ugyanabból a nézetből – általunk felkért fotóssal – lefotózva. A modernistának nevezhető példák mindegyike a közelmúltban épült, hazai viszonylatban elismert, díjazott épület volt.

A közvéleménykutatás készítésekor a Kárpát-medence épített örökségéhez való viszonyulás kiemelt figyelmet kapott, hiszen ez van az MCC Építészet és Emlékezet Műhelye érdeklődésének fókuszában. Ez az örökség meglátásom szerint három pilléren nyugszik. Egyrészt a kisebb településeink képét még ma is meghatározó népi építészeten, amelyből kialakult a hazai organikus és/vagy regionalista építészet. Másrészt a történelmi korstílusokon alapuló eklektikus építészeten, amely gyakorlatilag minden városunk településképét meghatározza. (Ehhez képest az eklektika még ma is szitokszónak számít, de legalábbis negatív felhanggal bír.) A harmadik pillér a modernizmus gondolatiságát követő köz- és lakóépületépítészetünk. Ezek természetesen leegyszerűsített képek, de a laikusokkal végzett vizsgálatnál aligha lehet ennél összetettebb szakmai tartalmat érvényesíteni.

Sajnálatos módon véleménycikkében a közvéleménykutatás eredményére nem tér ki a szerző, csupán azt az alaptalan állítását erőlteti, hogy az valamiféle polarizáció szándékával készült és a kormányzati politika stiláris dogmáit kívánja támogatni. A közvéleménykutatás eredménye a történeti, illetve az organikus/regionalista stílus egyöntetű, 50-60 százalék körüli támogatottságát mutatta, jelentős számú bizonytalan válaszadó és a modernista építészet 15-20 százalékos preferenciája mellett. Ez az eredmény nagymértékben megegyezik a Robert Adam és másik külföldi előadónk, Joseph Jutras által prezentált nyugat-európai példákkal. Az egyik külföldi példa az építészek preferenciáját vizsgálta, amely gyakorlatilag gyökeres ellentéte a laikusoknál tapasztaltaknak. Nesze neked "mi" és "ők"…

Stephen Sholl prezentációjában azt is elmondta, hogy ez csak az első lépés volt a magyar népesség építészeti preferenciáinak megismerése felé, a kezdetek minden nehézségével és hibájával. Az eredményeket a közeljövőben a megfelelő formában publikálni tervezzük, a kutatást pedig specifikusabb, részletekre fókuszáló témákban folytatni szeretnénk. Ehhez feltétlenül várjuk Gulyás Levente szakmai ajánlásait, gondolatait.

Lánszki Regő délután fél négykor kezdődő prezentációja, legfeljebb a véleménycikk írója számára volt "az egyértelműen leginkább várt esemény", a teremben ülők száma nagyjából konstans volt a nap folyamán, ami külön öröm számomra. A félórás előadásban szó esett a törvény tíz alapelvéről, aminek egyike a Gulyás által egyedüliként kiemelt polgári jóízlésre való törekvés. A fenti kellemetlen hangú bekezdést elolvasva vettem a fáradtságot és elolvastam a törvénytervezet – konferenciánk szervezésekor nyilvános – szövegét, amelyben az alábbi szerepel: "Az építészeti minőség biztosítása során érvényesíteni kell a polgári jó ízlést, jót és jól kell megvalósítani. A polgári jó ízlés akkor érvényesül, ha az építési tevékenység a tudatosságra épül, figyelembe veszi az adott település építészeti kultúráját és a magyar kultúra értékeit, valamint összhangban van a települési önkormányzat által határozattal elfogadott településképi arculati kézikönyvben foglalt elvárásokkal, jó példákkal."

Lechner Ödön, Kós Károly és Makovecz Imre neve – számomra meglepő módon – nem is olvasható a törvény(tervezet)ben. Az ő szerepükre vonatkozóan Lánszki az alábbiakat nyilatkozta korábban, amivel teljesen egybevágó volt a konferencián, illetve a záró beszélgetésen elhangzott többször megerősített gondolatmenete:

Nincs tehát szó arról, hogy bárki "az időszakos kisiklás után már az elkezdett jó pályára szeretné visszaterelni a mai magyar építészetet és szakmagyakorlókat". Mint ahogy arról sem, hogy "Lechner, Kós és Makovecz építészetének követését kérné számon a polgári jó ízlésre való hivatkozással" a törvény, ahogy azt később is többször említi cikkében Gulyás. Sőt, éppen az ellenkezőjéről van szó… A közvéleménykutatásunk eredménye és a törvény normarendszere között – a cikkíró által sejtetett – közvetlen, oksági kapcsolat nem létezik. Ezt feltételezni az összeesküvés elméletek ingoványos területére vezet, ahova semmi kedvem sincs elkísérni a véleménycikk íróját. A múlt értékeire épülő jövőképünk tekintetében azonban tagadhatatlan az átfedés. Ugyanakkor az mindenképpen elgondolkodtató, hogy 33 évvel a rendszerváltás után miért gyullad még mindig ki a piros lámpa egyesek fejében a polgári jóízlés említésekor. Miért "intézményi szinten megszabott", dogmatikus stíluskövetelményt sejt mögötte, és miért nem azt, ami a kifejezés valódi értelme? Költői a kérdésem, természetesen.

Az általam moderált kerekasztal beszélgetés résztvevője Lánszki Regő mellett Turi Attila MMA elnök és Gutowski Robert építész volt, akikkel szót ejtettünk az Országos Építészeti Tervtanács elmúlt másfél éves működéséről, annak tapasztalatairól, a hazai építész tervezés általános színvonaláról és ennek kapcsán az egyetemi oktatás fontosságáról. Nem esett szó "kulturális intermezzo"-ról, sem visszafordulásról, sokkal inkább az építészek egyetemes felelősségéről, a főépítészi tevékenység fontosságáról. Ezt még egyértelműbbé tehettük volna Gulyás számára, ha élt volna a lehetőséggel és a beszélgetés végén feltette volna ezirányú kérdéseit. Jobb lett volna, ha ezt megteszi, nekem elég sok időt takarított volna meg, amit jelen válasz megírásával vagyok kénytelen tölteni.

Ellensúlyozandó a cikkíró stigmatizáló megjegyzéseit, itt ragadom meg az alkalmat, hogy szót ejtsek az MCC gyakorlati építészeti törekvéseiről. A jelenleg is futó beruházásokról szóló előadás betegség miatt elmaradt, de Lánczi Péter főigazgató helyettes reggeli köszöntőjében említést tett ezekről. A vidéki kirendeltségek szinte mindegyike egy-egy helyben fontos, emblematikus épületben kap helyet, amelyek felújítása az elmúlt évtizedekben különböző okokból elmaradt. A többségében százévesnél idősebb épületek felújítása önmagán túlmutató tett, az adott városi közösség identitásának megerősödését is szolgálja. Ugyanakkor a belső tartalom egyértelműen 21. századi igények szerint alakul, amit nem csak az MCC diákjai, hanem a helyi lakók is megtapasztalhatnak a nyílt alkalmakon. Ehhez tervpályázatok, közbeszerzési eljárások során, átlátható módon választották ki a tervezőket, és áttekintve a formálódó terveket stilárisan egy elég színes kép rajzolódik ki.

A véleménycikk következő részében a szerző modern építészetről megfogalmazott gondolatait olvashatjuk, aminek döntő hányadával nehéz lenne nem egyetérteni. Ugyanakkor az egész érvelésben "érezhető egyfajta bizonytalanság azzal kapcsolatban, mi is voltaképpen a modernizmus". Gulyás keveri a modernt, mint tervezési attitűdöt és a modernizmust, más szóval a nemzetközi stílust, amellyel kapcsolatban valóban többektől hangzott el kritikai észrevétel a konferencián.

A cikkíró szerint az építészeti alkotás egyik alapja a tervezői kreativitás, amelyet külső hatások nem szoríthatnak keretek közé. A szépség ma már nem kizárólagos semelyik művészeti ágban, így az építészetben sem. A műalkotások megítélése csak "a saját világuk által kialakított viszonyrendszerben" lehetséges, az építészet területén ezt hívjuk "koncepcionális tervezői gondolkodásnak", amely elvonatkoztatottabb és kiszabadul a "direkt utalások, képszerű megfeleltetések szerinti kifejezésmódtól". Felértékelődik a komplexitás, amely a funkciót, az anyaghasználatot, a téralakítást és a minden érzékünkre fókuszálás egyidejűségét jelenti. A modern nem egy stílus, hanem egy gondolkodás, amibe mint fontos elem "az illeszkedés kérdése is beemelődik... Illeszkedés a környezetbe, az éghajlatba, a társadalomba, a kultúrába" – állítja Gulyás Levente.

Úgy érzem, hogy ez a pár bekezdés, amely a vicces "Mit köszönhetünk a modernnek?" címet kapta, mindent elárul a cikk első részéről. Ez a kicsit önfelmentő részlet engem Arthut Koestler kommunizmusról megfogalmazott gondolataira emlékeztet: amennyiben létrehozunk egy (kizárólag) saját szabályai szerint értelmezhető zárt ideológiai rendszert, akkor minden azon kívülről érkező hatás negligálható. Végső soron így tett a modernista építészet saját több ezer éves hagyományával is, a múltat végképp eltörölni parancsa jegyében Le Corbusiertől, Major Mátéig. "Filozófiájuk" arroganciájának számtalan településközpont látta kárát Zalaegerszegtől Coventryig. Aki erről nem vesz tudomást, az nem érti a mögöttünk hagyott évszázadot, és valószínűleg a mát sem.

Ezzel szemben Robert Adam szerint a jelen csak egy apró pillanat, amelyben kizárólag a múlt ismerete által tudunk minimális hatással lenni a jövőre. Azt gondolom, hogy ez egy fontos alapvetés, amit Gulyás Levente aligha érthet meg a konferencia egyik szervezőjének névadója, Roger Scruton filozófiai gondolkodása nélkül, amire Robert Adam többször is utalt előadásában, illetve aminek esztétikai alapvetéseit zseniálisan ismertette Hörcher Ferenc. Ezt leegyszerűsítve konzervatív filozófiának nevezhetjük, ami szintén negatív jelző a modern(ista) korszak gondolkodása szerint, pedig a premodern történelem és művészettörténet évszázadaira a ciklikusság volt jellemző, azaz a megújító és a megőrző hatások dinamikus egyensúlya.

Gulyás Levente az építészet elefántcsonttornyába zárja az építészetet, amelynek ajtaját még messze a 20. században zárta magára a szakma (amennyiben azonosul az ő szavaival, gondolataival). Erre azonban nem az a megoldás, hogy a kommunikáció jegyében túlteszi magát a szakma az "eredendő ódzkodáson az alkotói folyamatról vagy az építészeti műről való megnyilatkozástól", jelentsen is ez bármit. Valójában a művészetek (köztük az építészet) belső referencialitásának mindenhatósága vezetett a laikusok és a művészetek közötti szakadék kialakulásához. Erre mondta azt Robert Adam, hogy nem lehet minden épülethez egy értelmező könyvet írni és elvárni a laikusoktól, hogy el is olvassák, meg is értsék azt…

A poszt-posztmodern (egyesek szerint metamodern) korszakban, többek között az internet korában azonban ennél már jóval összetettebb, izgalmasabb világban kell az építészetre tekintenünk, így a modernizmusra is. Egyrészt hatalmas tudás birtokába kerültünk a múltról, így a modern építészet valódi történetéről is. Az elmúlt százötven év építészettörténete korlátlanul megismerhető, méghozzá – többek között a Fortepannak köszönhetően – a mindenki számára érthető képek által. Ahogy a Magyar Művészet aktuális számában megjelent cikkemben írtam: "Berlin közelmúltja átütő erővel elevenedik meg bárki számára – alapvetően amatőr fotók révén – egészen pontosan 5 másodperc alatt, akár a 4-6 villamoson utazva… Vége a levéltárak csendjében kutató felkentek kizárólagos megismerési és interpretálási monopóliumának."

Mediatizált világunk kommentzaja gyakran felülírja a szakmai érveket, a gazdaságosság pillanatok alatt lúgozza ki a mély művészi mondanivalót, a tervezői koncepciót. A másik oldalról azonban a pszichológia a részletek érzékelését a megismerés legfontosabb forrásának tekinti, a környezetpszichológia az egységes, de mégis változatos (épített) környezetet mondja a legideálisabbnak. A városmarketing az egyedi, de vizuálisan egyszerű, harmonikus településképet tudja a legkönnyebben értékesíteni. Az ökológiai lábnyom vizsgálata a modernizmus alapját, a vasbetont a legproblémásabb anyagnak tekinti. Számtalan poszt-posztmodern aspektus árnyalja a Gulyás által felvázolt építészeti ideálképet.

Ezek a metamoderizmus logikái, amelyek egyszerre újak és a múlt értékein alapulók. A múlt is kortárssá válik, sok dolog van párhuzamosan jelen az életünkben, így a művészetben is. Nem lehet kizárólagosságokban gondolkodni, az eszközkészlet szinte lehetetlenül kitágul. Néha az üres formák (jajj, dehogy üresek azok, csak lusták vagyunk megérteni őket) is jobbak, mint a gondolattalan üresség. A klasszikus rend egyfajta nyelvként a rendelkezésünkre áll. Egy "plurális világban" talán ennek használata is elképzelhető. Nem mindent uraló stílusdiktátumként, hanem a környezet által meghatározott, vagy a kreativitást és tehetséget nélkülöző "esetekben". Végül is ezért (illetve az építészek általános hiánya miatt) jöttek létre egykor a klasszikus építészet mintakönyvei. Az építészet gyakorlata az ismétlésen, utánzáson (és a szerves, vagy szervetlen tovább gondoláson) alapul. Makovecz Imre híres gondolata idevág: egy művészi alkotás valódi értékét nem az önkifejezés, hanem egy kultúra pontos közvetítése adja. Vagy ahogy Roger Scruton írja az építészet értelméről (az én esetlen fordításomban): az a dolgok helyes elrendezésének mindennapi elfoglaltsága (an everyday preoccupation with getting things right), amelynek kevés köze van a romantikus elmélet művészi szándékaihoz. Inkább építés, mint építészet. Ez a mintakönyvek beleérett rendje, amely otthonossá tette a magánházak építészetét és egységes, de mégis egyedi nyelven beszélővé az utcákat, városokat. Rend, amely az ablakra nem egy bevilágítást biztosító épületszerkezetként gondol, hanem egy kulturális tettként, egy jelképként. A homlokzati díszítésen nem egy elmúlt kor meghaladandó, kiüresedett, vizuális eszközkészleteként, hanem az otthonosság érzetét keltő, nyelvtani szabályokat követő rend elemeiként.

Ezen gondolatok, Roger Scruton filozófiai alapvetései nem képezhetik e cikk tárgyát, de ezek megjelenítését fontosnak tartom ma Magyarországon. Az esetleges későbbi félreértelmezések elkerülése végett megismétlem: ezt a forgatókönyvet nem gondolom az egyedül követendőnek, de hogy jelen kell legyen a gondolkodásunkban, abban biztos vagyok.

A szakma elefántcsonttoronyba zárkózásával egyetértek, de "az építészeti kérdésben polarizált magyar társadalom szakma ellen fordítása" – meglátásom szerint vastagon – a szakma hibája, a külső szereplő sejtetése szintén az összeesküvéselméletek ingoványos territóriumába vezet. Én magam az elmúlt évben hat helyen tartottam előadást, beszélgetést az MCC vidéki kirendeltségein Szombathelytől Kolozsvárig. Ehhez nincs szükség a másik gondolatainak hiteltelenítésére, hanem sokkal inkább a laikusok számára is értelmezhető, de szakmailag hiteles tudás átadására. Az MCC feladata ebben is önként vállalt ismeretterjesztő szerep, amely ugyanakkor értékelvű: a magyar nemzeti hagyományokon alapuló, de korszerű építészet lehetőségeit keresi. Értékek mellett áll ki, nem a megosztásra, a mi és ők kettősségében gondolkodva.

Erhardt Gábor Ybl-díjas építész, az MCC Építészet és Emlékezet Műhely vezetője

Szerk.: Hulesch Máté