Hogy mire való – A cserépváraljai Munkás Szent József templom felújítása

Cserépváralja római katolikus temploma a 20. századi hazai építészet egyik rejtőzködő csúcsműve. Nem a léptéke, a gazdagsága vagy a mívessége okán: a körülmények folytán, ahogyan létrejött és az építészi tehetség révén, ami ezek ellenére megmutatkozott. A most, felépítése után hatvan évvel befejeződött felújítás ugyanezt az építészi szemléletet képviseli és ugyanazt a minőséget célozza meg – sikerrel. Kovács Dániel írása.

Az ötvenes évek Magyarországán nem volt egyszerű feladat templomot építeni – bár a közhiedelemmel ellentétben lehetett. A diktatúra szigorú előírásai csak kivételes esetben, a korábbi használattal megegyező alapterületen engedtek építkezést, az Állami Egyházügyi Hivatal külön engedélyével. A harangtornyokat ekkoriban már az egyház sem feltétlenül várta el, a hivatal pedig nem is engedélyezte volna. Mindeközben a hívek néhány évvel a szerzetesrendek feloszlatása, a szociális és oktatási intézmények többségének megszüntetése és persze az egyházi vagyonok államosítása után teljesen érthetően ragaszkodni próbáltak a hagyományaikhoz, beleértve a templomról mint helyről alkotott kép hagyományait is.

Cserépváralja ebben az összetett helyzetben vált többértelmű jelképpé. A falusi közösség összefogásának, a mindenhatóként viselkedő proletárállammal való ellenszegülésnek és a modern építészet diadalának a szimbólumává. És még valamivé: a közízlés és a modernitás első nagy összetűzésének jelképévé, amelyből az előbbi került ki győztesen – igaz, most talán ez is megváltozhat.

A cserépváraljai Munkás Szent József templom az 1956-ban a faluba helyezett plébános, Fias István (1919-2001) harmadik nekifutására valósulhatott meg. A Szentirmai József által jegyzett első terv 1958 februárjában bukott meg az Állami Egyházügyi Hivatal ellenállásán. A második tervet már Csaba László (1924-1995) készítette, de – önálló tervezői jogosultság híján – azt Papp István mezőkövesdi kőművesmester neve alatt nyújtották be. (A tervezéstörténetet Lantos Edit alapos tanulmányokban dolgozta fel.) Már ezen feltűnik a hasábformán átlósan vezetett mestergerenda gondolata, amely az egyszerű tömegnek is dinamizmust kölcsönöz, megvan a későbbi harangfal és a szentélybe nyitott, nagyméretű ablak is – de ez még egy teljesen másik épület, amelyet a Hivatal ismételten elutasított az alapterületre hivatkozva. Fias és Csaba így más módszerekkel próbálkoztak: az egyszerűsített, az elvárt alapterületnek megfelelő harmadik tervcsomagból csak az alaprajzokat küldték be engedélyezésre. Csaba személyesen vitte be a hivatalba a műszaki leírást, immár a frissen elnyert Ybl-díj birtokában. Hogy a homlokzati tervek egyáltalán eljutottak-e a Hivatalhoz, nem tudjuk. Mindenesetre az illetékes „…(m)eggyőződött arról, hogy a terv nem nagyobb mint 6×10 m, hogy valóban nincs torony […] s mivel a rajzból semmit sem tudott kiolvasni, némi burkolt fenyegetések, hosszas vitatkozás közepette aláírta" – emlékezett vissza később az építész.

Csaba Lászlónak az 1961-ben felszentelt (de még évekig szépítgetett) cserépváraljai lett az első temploma, amelyet utóbb kilenc további terv és ebből hét megvalósult épület követett. A jóváhagyott elképzelés helyi anyagokból és a közösség aktív részvételével, az építész művezetésével épült fel; szinte csak a fém nyílászárókhoz kellett pesti mestert hívni. Csaba, aki optimizmusával sokszor tartotta a lelket a helyiekben, a kor két kiemelkedő művészegyéniségét invitálta meg a belső kialakításához: Somogyi József az oltárfal korpuszát, Kondor Béla a tabernákulumajtó festményét készítette. Akárcsak a tervező, mindketten ajándékba adták munkájukat az egyházközségnek.

Bár Csaba korábban tanársegédként Weichinger Károly mellett dolgozott, így ismerhette annak míves, tradicionalista modern templomépületeit, a Cserépváralján létrejött, komplex mű alaprajzában és felépítésében is kortárs nyugati előképeket idéz. Az alaprajz közvetlen előképének Hans Schädel mindössze két évvel korábban elkészült Szent József temploma tekinthető a németországi Hasloch-am-Mainban. Ennél fontosabb azonban Le Corbusier ronchamp-i kápolnájának szellemi hatása, amelyet a tervező ekkoriban a Magyar Építőművészetben megjelent fotókról ismerhetett, hiszen Franciaországba csak 1962-ben jutott el először. Ronchamp radikalizmusában világszerte a kortárs vallásosság megújulásának jelképét látták: a 20. századi ember templomát. A cserépváraljai sekrestye tetejének vízelvezetése direkt idézet; a templom barlangszerű belső terei, megvilágítási módja átvitt, újrafogalmazott, de az előképről erőteljesen árulkodó elemek.

Cserépváralja azonban nem a magyar Ronchamp. Komoly lokális jelentőségét elismerve sem mérhető össze léptékében és hatásában a francia előképpel, bizonyos részletein pedig kifejezetten érződik a fiatal építész kísérletezése. Ráadásul sosem vált igazán közismert művé, részben az akkori politika egyházi építészettel szembeni ellenszenvének, részben Csaba későbbi műveinek okán, amelyek – elsősorban a hollóházi templom – beárnyékolták a cserépváraljai munka jelentőségét.

A 2009-ben műemlékké nyilvánított templom felépítése után hat évtizeddel igen rossz állapotba került. A külsőn és a belsőben eszközölt, kisebb-nagyobb beavatkozások jó szándékuk ellenére sem tettek hozzá az összképhez. És persze lezajlott a templom történetének legismertebb viszálya, amely alapvetően az építész tolmácsolásában került be a köztudatba: a már az építészeti megformálása ellen is berzenkedő egyházközség a hetvenes évekre mind Kondor, mind Somogyi munkáját kiebrudalta a templomból. A tabernálukumajtót átfestették, a korpuszt kirakták a szélfogóba; ezek aztán el is kerültek a településről. „…ami szép, jó, s úgy érzem ebben a kis kápolnában művészien megvolt, szeretném, ha nem pusztulna. Ha kellene azoknak is, akiknek a kedvéért ajándékba megcsináltuk" – idézte a tervezőt Berkes Erzsébet a Tükör magazinban, 1976-ban.

2020-ban reménysugár villant fel a templom megújulására. Az Egri Egyházmegye ötvenmillió forint állami támogatást kapott a célra, a projekt előkészítésébe bekapcsolódó Gedeon Miklós mérnök pedig felvette a kapcsolatot az építész családjával. Több áttéten keresztül így jutott a tervezési megbízás Major Zoltán és Müllner Péter budapesti építészirodájához, akik ekkoriban a budapesti jezsuita Jézus Szíve templomban kialakított gyermekfoglalkoztató helyiséggel hívták fel magukra a figyelmet. (A felújítási munkába jelen sorok szerzője Vukoszávlyev Zoránnal közösen az építéstörténeti tudományos dokumentáció és értékleltár elkészítésével kapcsolódott be.)

A feladat kezdetben a roskadozó tető felújítására és az akadálymentes megközelítés kialakítására vonatkozott. Ezekből az alapszintű elvárásokból az építészek kitartásával és a balszerencse támogatásával sikerült valódi programot faragni. Kiderült ugyanis, hogy az eredeti tetőszerkezet egyáltalán nem tartható meg. Így viszont a világítás korszerűsítése, a belső újravakolása, a nyílászárók korszerűsítése és a bútorfelújítás és részleges -csere is bekerült a képbe. A tervezők igen tudatosan mélyültek el az építéstörténetben, megismerték az épület jelentőségét, így mindinkább fókuszba került a megépüléskori állapot. „Ennél mélyrehatóbban egyetlen épületet sem ismerek" – jelentette ki 2022 októberében Müllner Péter az Építészfórumnak.

A tetőfelújítással kapcsolatban korán felmerült az anyagválasztás kérdése. Csaba eredetileg a környéken bányászott, természetes hódfarkú palával burkoltatta az épületet. A beázások miatt ezt már a hetvenes években eternitpalára cserélték, hiába ellenkezett hevesen a tervező. Most sok utánajárással sikerült szerezni Spanyolországból az eredetihez hasonlót. A szigetelés miatt a tető kissé felvastagodott ugyan, de ezt sikerült finom eszközökkel teljesen rejtve tartani. Megmaradhatott a nyitott fedélszék és a látszó gerendák is, közöttük az eredetihez hasonló, fröcskölt vakolattal.

A külsőn három jelentősebb változást fedezhetünk fel. Az egyik az egyházközség kérésének megfelelő akadálymentesítés eredménye. A rámpát hosszas kísérletezés után a sekrestye felől vezették fel. Az így kialakult támfal új elem az összképben, de ez tűnt az épület dinamikus tömegét legjobban kiegészítő, továbbformáló megoldásnak. A betonfalban úsztatott terméskövek egyszerre reflektálnak a régire és jelzik másidejűségüket. Eltűnt a templomot övező, igénytelen kerítés és a rossz helyre ültetett, az épületet takaró növények. Teljesen újjáépült az eredeti terveken csak helyenként feltűnő, tulajdonképpen összebuherált sekrestye is, amelynek azonban megőrizték egykorú, fém nyílászáróját. Finom, a teljes folyamat igényességére és a tervezők figyelmére jellemző részlet a kert felőli bejárat új átmeneti tere és nyílászárója, a korábbi, szedett-vedett megoldások helyettesítéseként.

A legérdekesebb változás a harangfal eredeti, simára vakolt felületének visszabontása a természetes kőfelületig, majd annak meszelés alatti megmutatása. A fehérre meszelt felület távolról megfelel a korábbinak, közelebb lépve azonban a korábbinál izgalmasabb kontrasztot hoz létre: jelzi az „új köntös, régi test" jelleget. Eredetileg – a korabeli fotók tanúsága szerint – előbb kifugázták és meszelték, majd később vastagon levakolták a harangfalat, így a kövek természetes felülete rejtve maradt. Legalábbis addig, amíg el nem kezdett leválni a matéria; a harangfal a templom legtöbbet javítgatott elemei közé tartozik. A mostani megoldás is odafigyelést igényel majd a közösség részéről, de az összkép kétségtelenül meghálálja azt.

Miközben a nagy kihívásokkal foglalkoztak, a tervezőknek apró beavatkozásokkal sikerült mind közelebb hozni az épületet eredeti önmagához – vagy legalábbis fellépni a templomhasználat természetes entrópiája ellen. Ehhez az első feladat volt annak beismerése, hogy itt többre van szükség a tervezésnél: a templom eredeti enteriőrjének helyreállítása csak a használó közösség együttműködésével, egyetértésével és az ő igényeik figyelembevételével lehetséges.

A belső így visszakaphatta eredeti színezését, amelyben a vasbeton felületeket sötétszürke festés hangsúlyozza ki – bár a korábbinál visszafogottabb árnyalatban. Megszüntették a néhány évvel a felszentelés után bevezetett áram vezetékkáoszát, és egységesítették a mennyezeti és oldalvilágítást. A változások többségét csak az érzékeli, aki korábban alaposan megfigyelte a templomot: eltűntek a gázkonvektorok, a homlokzati kereszt fölé szerelt fürdőszoba-lámpa, az igen változatos minőségű szőnyegek és a túlzásba vitt templomi textilek.

Hihetetlenül jót tesz a térnek, hogy a szentélyfal kitisztult, és raktárba került a három nagyméretű szentkép és a korábbi templomból származó Mária-szobor, valamint az oldalfalakról a körmeneti zászlók, a missziós kereszt. Bár ezek a közösség számára értékkel bíró emlékek, úgy tűnik, sikerült elfogadtatni, hogy a templombelső eredeti, tiszta formájában még ezeknél is komolyabb értéket képvisel.

A templom még a II. Vatikáni Zsinat előtt készült, és a helyszűke miatt azt követően sem került ide szembemiséző oltár. Ma ez is a hívek és Lipcsák János plébános által is kedvelt sajátosságai közé tartozik. Ezt az adottságot, azaz a szentélyfal előtt álló épített, a szentségtartót is hordozó oltárt most is sikerült megőrizni. Eredetileg szintén épített elemként jelent meg a szentélylépcső és a hajó határán az oldalfalhoz tapadva az ambó, a felolvasók emelvénye. Ezt azonban valamikor, talán a gázfűtés bevezetéséhez kapcsolódóan, elbontották. Most eredeti helyéhez képest kissé a középtengely felé tolva, körüljárható módon épült vissza, kortárs tárgyként, de igazodó felületképzéssel. Ugyancsak mai bútordarabként jelennek meg a papi és ministránsi székek, amelyek készítése korábban forrás hiányában elmaradt, a szentélyemelvény új toldalékán. Szinte észrevehetetlen, finom változtatás a padsorok újragondolása, az eredeti, falazott padvégek megtartásával és a közéjük helyezett új faszerkezetekkel.

Fűtéskorszerűsítésre ebben a beruházási körben már nem futotta, csak a csatlakozások kiépítésére. A közösség és az építészek is abban reménykednek, hogy az új tetőszigeteléssel a templom temperáltabbá válik – a fűtés azonban középtávon megoldandó problémát jelent. A hívek részéről igényként merült fel a szentélyablak alkalmi árnyékolhatósága; ez még a közeljövő feladata, a belsőhöz illeszkedő, diszkrét szalagfüggönnyel. A felújított és így hosszú évtizedek után újra nyithatóvá vált, több száz kilót nyomó nyílászáró viszont újra megoldja a természetes szellőzés kérdését is.

Ha valaki ma belép a cserépváraljai templomba, csaknem ugyanaz a látvány fogadja, mint a felszentelést követő években. A bekerült új elemek tartózkodóak, de nem neutrálisak: a meglévőhöz illeszkednek. A kortárs alkotói teljesítmény itt a jelen-nem-létben mutatkozik meg. A két tervező minden felmerülő kérdésnél az eredeti építészi választ tartotta elsődlegesnek, és azt csak akkor írta felül, ha ez elkerülhetetlenül szükségesnek mutatkozott. Ezek az apró beavatkozások – a rámpa kialakítása, a szentélyszint bővítése, az ambó újjáépítése, a sekrestye kiegészítése, a bútorzat új elemei – az eredetivel teljes összhangban, de attól finoman elkülönülve jelennek meg.

Ez az „extraktív építészet", amelynek során a tervező mindinkább kivonja saját magát, saját preferenciáit a munkából és azt külső szempontokkal helyettesíti, a Partizan Architecture korábbi munkái esetében is megjelenik. A 2016-2020 között megvalósult brennbergbányai családi házuk a megrendelői igények és az előre meghatározott építéstechnológia nyomán vált hely- és funkciófüggetlen objektummá. Hasonló küldetést teljesít be a bútor nélküli szállodai szoba (2021), a térből lehatárolt felületek teremtette funkcióplatformokkal. A high-tech építészetből ismert multifunkcionális tér, az „omniplatz" elméletének gyakorlati megvalósulása ez, csak épp a számunkra és a 2020-as években elérhető eszközökkel, családiház-léptékben. Ennek felismerése valamiképp az időbeli definiáltságot is megszünteti; miközben a Partizan jellemzően kortárs eszközökkel dolgozik, munkáik korfüggetlenek, túllépnek az aktuális trendeken.

A cserépváraljai templomnak kétségtelenül jól áll ez a gondolkodásmód: segít felerősíteni az épület bőségesen meglévő értékeit és identitását, az építés kézműves jellegéből eredő szerethetőséget, a helyi anyagok üzente otthonosságot, de az ötvenes évek végének avantgárd modernitását is, amely ezen a helyen emberközelivé szelídül. A helyszínen egyszerűen nehéz elképzelni, hogy ezt másképp is lehetne. Pedig lehetne. Ehhez még csak a nagy vitát kiváltó veszprémi székesegyházig sem kell elmenni: elegendő a szomszédos Bogács középkori templomának – a cserépváraljaival párhuzamosan lezajlott – helyreállítását megszemlélni, amelynek tervezője túlméretezett falikarokkal és csillárokkal jelzi jelenlétét a térben.

Hogy ez ne így legyen, ahhoz fel kellett ismerni, hogy Cserépváralja mire való: a templom önmaga jelentette értékét, hogy nem igényel sem kortárs minimalista átalakítást, sem újabb kézműves dekorációkat. Hogy nem csak a hozzáadás: a gondosan mérlegelt elvétel, az újrarendezés, a folytatás is építészi tett. Amely ebben az esetben nem új felületekben és tárgyakban, hanem például a számolatlan alkalommal zajló helyszíni művezetésben testesült meg – akárcsak a hajdani építés esetében. A jól átgondolt „kitakarítás" végeredményben az évtizedes fenntartói szemlélet hiányát pótolja, a gondviselés jelenlétét teremti meg. Ez önmagában is példát statuálhat egy olyan országban, amelyben a jó gazda évtizedek óta hiányzó mintakép.

A templomot a közösség ezen a nyáron vette újra használatba, bár a felszentelés még várat magára. És talán nincs teljesen lezárva a megújulás sem. Az építész fia, ifjabb Csaba László elkötelezettségének köszönhetően ugyanis komolyan felmerült, hogy visszakerülhetne a templomba Kondor tabernákulumajtaja és Somogyi korpusza. Egyik sincs teljesen eredeti állapotában: a Kondor-féle festményről jóvátehetetlenül eltűnt az eredeti aranyozás érzékeny rétege, a Somogyi-korpusz gipsztestét pedig az elmúlt évtizedek viselték meg. A cserépváraljai közösség azonban mára megszerette annyira a templomot, hogy nyitottak lennének az eredeti összkép helyreállítására. Az építészek és a hívek most támogatókat keresnek a korpusz restaurálásához (és esetleg végleges kiöntéséhez, hogy ne a sérülékeny gipszminta kerüljön a falra). Így valósulhatna meg az eredeti teljesség, az első modern magyar templom méltó állapota.

Kovács Dániel

Szerk.: Winkler Márk