Interjú az építész stúdióval:

 

Építészfórum: Először is gratulálunk nektek a díjhoz! Mi volt az első reakciótok, amikor megtudtátok? Számítottatok rá?

Építész Stúdió: Nagyon meglepődtünk! Végignézve a jelöléseket rácsodálkoztunk, milyen izgalmas és szép dolgok épültek az elmúlt két évben a régióban. Nem számítottunk rá, hogy egy ilyen erős mezőnyben a zsűri minket hoz ki győztesnek.

ÉF: A stúdión belül mennyire kezeltétek eddig kiemelten a Szent Gellért Termet? A tervezés alatt vagy a ház megépülte után éreztétek-e, hogy itt valami különleges jött létre?

ÉS: Szerettük a projektet és élveztük a tervezés folyamatát. Igazán a legvégén, a megvalósult épület láttán csodálkoztunk mi is rá, hogy azok az érzések, gondolatok, döntések, melyek bennünk menet közben megfogalmazódtak és megszülettek, a valóságban is igazak és működnek (pl. a fém rudak könnyedségét, légiességét és fényjátékát próbáltuk elképzelni és modellezni, de kellett az 1:1 modell…)

ÉF: Gereben Péter és Marián Balázs egri borászatának 2014-es sikere után ez a második alkalom, hogy magyar házat ismernek el a Piranesi-díjjal. Hogy látjátok, ezek a díjak mennyire növelik a magyar építészet nemzetközi elismertségét?

ÉS: Mindenképpen jó dolog, hogy a fókusz egy pillanatra a magyar építészetre irányul. Ugyanakkor mi csak egy elem vagyunk a kirakósban, szerintünk sok jó, nemzetközi színvonalú épület jön létre nálunk is, amiket láthatunk is felbukkanni a nemzetközi sajtóban.

ÉF: A díjat a Pirani Építészeti Napok keretében adják át. Milyenek voltak a benyomásaitok az eseményről?

ÉS: Meglepően családias és közvetlen hangulat fogadott minket. A Pirani Építészeti Napokat 38. alkalommal rendezik meg, ez egy több napos rendezvénysorozat, amely során előadások, kiállítások, konferenciák vannak. A résztvevő 10 országból sokan érkeznek erre a rendezvényre, népszerű esemény a régióban. Mi nem terveztük idén, hogy részt veszünk ezen, egy héttel korábban Velencében volt az irodánk, ahol csapatépítés keretében néztük meg a biennálét. Viszont pénteken este telefonáltak, hogy ha lehet, akkor menjünk, mert megnyertük a fődíjat. Nem volt kérdés, szombaton kocsiba ültünk és este átvehettük a díjat személyesen. Az este során megnéztük a kiállítást is, sokan odajöttek hozzánk gratulálni vagy csak beszélgetni a tervről. Jó érzés.

ÉF: Milyen különbségeket és hasonlóságokat láttok a hazai és a környező régió országainak kortárs építészeti tendenciái között?

ÉS: Az az izgalmas, hogy a bemutatott tervek, épületek között találtunk ugyanolyan megközelítésű, gondolkodású terveket, mint amilyeneket mi is szeretünk kitalálni. Hogyan lehet az adott helyen, az adott kulturális és anyagi háttérben egy „helyi" tervet létrehozni, ami megállja a helyét? Vannak tervek, amik bárhol lehetnének, megépülhetnének, nem kötődnek igazán a helyzethez. Ezek kevésbé izgalmasak.

Ami szintén látható, hogy a fenntarthatóság, az újraértékelés, újraértelmezés másokat is foglalkoztat, mi is töprengünk ezen, hogy hogyan lehetnénk ebben jobbak, előremutatók.

A résztvevő országok valamikor egy birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia részei voltak, sok minden összeköt minket. Ugyanakkor a nemzeti sajátosságaink is finoman tetten érhetőek az építészetünkben is (pl. az osztrákok racionalitása, a csehek bohósága…). 

 

Interjú Szabó Leventével, a nemzetközi zsűri tagjával:

 

ÉF: Idén te is zsűriztél a Piranesi-díjon. Hogyan történik a zsűritagok kiválasztása?

Szabó Levente: Piranban a zsűri évről évre új építészek bevonásával áll föl. A zsűritagok regionálisan vagy szélesebb körben ismert építészek és/vagy olyanok, akik korábban díjazottak voltak a seregszemlén. Gunther Zsolt ajánlott engem, akinek sokat köszönhet a pirani magyar jelenlét és annak színvonala, míg végül Maja Ivanic főszervező hívott meg, úgy is, mint a 2015-ös Piranesi Honourable Mention egyik kitüntetettjét. Kiváló zsűri állt össze idén, tagja volt Carles Enrich Gimenez, Matija Bevk, Daniela Škarica és Ivana Žalac, Christian Ambos és Sandy Attia. Sokszínű volt ez a csapat, mégis eltérő megközelítésű, érzékeny és elkötelezett kollégákat ismertem meg, akikkel nagyon könnyű volt azonos értékszempontok mentén dönteni az idei nyertesekről.

ÉF: Mesélnél a zsűrizés menetéről? Mik voltak a nemzetközi zsűri legfőbb szempontjai?

SZL: A zsűrizés maga egy egykori sólepárló csarnokban kihelyezett tablók előtt folyt. Amelyik ország jelölője jelen volt, ismertette az épületeket és saját szempontjait, akik pedig nem voltak jelen – ők voltak többségben –, az írásban elküldött ajánló soraikat hallgattuk meg a helyszínen. Ezt követően még egy kör volt, ahol minden egyes épületen végigmentünk, s így szűkült le minden különösebb vita nélkül 8-10 projektre a shortlist első menetben. Talán nem sértem a zsűrizés titkosságát, ha elárulom, e körbe két magyar projekt jutott be, a későbbi nyertes mellett a MOME Campusa. Ezt követően egy újabb beszélgetés során pedig szinte vita nélkül jutottunk arra a döntésre, hogy ki kapja a fődíjat és a két honourable mentiont. A szempontok szerintem mindenkinél mások voltak. Mégis, egy ilyen népes mezőny esetében a zsűri az egyediséget keresi mindig, s nem volt ez másképp Piranban sem. Azt tapasztaltam, hogy a bonyolult vagy éppen manifesztum-szerű munkák hamar kiestek, és bent maradtak az egyszerűségük ellenére újszerű látásmódot felmutató, arányos, s ha tetszik, mindettől regionálisnak tekinthető projektek.

ÉF: Szerinted mi emelte ki ezt az épületet a mezőnyből? A külföldi zsűritagok számára mi tette kifejezetten emlékezetessé?

SZL: Úgy látom ma is, és azt éreztem Piranban is, hogy a tornacsarnok nagyszerűsége nem csupán abban áll, ami nekem, aki jártam az épületben, evidens, de a projektet csak a tablókról megismerőknek aligha, azaz a Szent Margit Gimnázium kertjében való példás és mértéktartó helyfoglalásában. Ami azonban térben, időben távolról is megítélhető, az az épületnek a szinte fokozhatatlan egyszerűsége mellett, ami a metszetében, a tereppel való viszonyában nyilvánul meg, az az innovációja, ami az acélcsövekkel körülvett homlokzat és labdavédő kerítés megfogalmazásában öltött testet. Pofonegyszerű, mégis újszerűnek ható, végtelenül pragmatikus, mégis poétikus összképhez vezető megoldás született. És akkor itt is vagyunk a jelentős és időtálló építészeti munka egy lehetséges definíciójánál. Nem volt kérdés Piranban, hogy ennek a munkának kell megnyernie az idei versenyt.

ÉF: A zsűrizés mellett előadást is tartottál a Pirani Építészeti Napokon. Mi volt a témád és mik voltak a reakciók?

SZL: Minden zsűritagot arra kértek, hogy a saját munkáiról beszéljen, kicsit a konferencia mottójául választott „What is measurable in architecture?" témán belül. A bőrömből nem tudtam kibújni, így „Memory as (im)measurable aspect of architecture" címmel mutattam be az utóbbi lassan egy évtized témába vágó munkáit. Pozitív és érdeklődő visszajelzéseket kaptam mind a zsűritagtársaktól, mind másoktól. A legnagyobb elismerés még mindig az MM Csoport színeiben tervezett II. világháborús ELTE-emlékművet érte, szinte egyöntetűen.

ÉF: A mezőnyből a Szent Gellért Termen kívül mik voltak a személyes kedvenceid?

SZL: Nagyon szépnek találom a ptuji piac térrendezését. Ha nem lett volna ott a tornacsarnok, azt hiszem, emellett érveltem volna a fődíjra. Sokrétű, izgalmas és finom munka.

 

Interjú Kovács Dániellel, a díj hazai jelölőjével:

 

ÉF: Idén te voltál a Piranesi-díj magyar nevezője. Eddig Gunther Zsolt építészé volt ez a feladat. Hogyan alakult, hogy idén ez megváltozott?

Kovács Dániel: Az elmúlt években valóban Zsolt végezte ezt a munkát, többek között ő nevezte a Gereben Péter és Marián Balázs Borterasz és Venyige Spa épületét Eger-Almagyarban, amely 2014-ben első magyar épületként kapta meg a Piranesi-díjat. A MOME Campus elkészülte után a 3h is indulni szeretett volna a nevezésért, ezért Zsolt jelezte a szervezőknek, hogy visszalépne a szokásos nominátori pozíciótól. Ezt követően kaptam a felkérést erre.

ÉF: Kik segítették a munkádat és végül hány magyar házat neveztetek?

KD: Minden résztvevő ország öt épületet nevezett az elmúlt két évből – jelen esetben mondjunk bő két évet, mivel a pandémia okán a tavalyi díjosztás elmaradt. Ezért erősebb mezőny is alakult ki. Az építészek személyesen is nevezhetnek a nominátornál, de nálunk az a szokás alakult ki, hogy összeül egy kisebb grémium és mérlegeli a felhozatalt, nyilván a Piranesi-díj speciális szempontjai alapján. Nekem ebben Bagi László művészettörténész, a Forbes újságírója és Somogyi Krisztina építészetkritikus, környezetpszichológus segített, hárman állítottuk össze az ötös listát.

ÉF: A nevezett épületek automatikusan a zsűri elé kerülnek?

KD: Igen, de csak ez az öt, tehát a kilenc országot számítva a zsűri összesen 45 épületből választ. Az egyes országok mezőnyének prezentálására a nevezőnek összesen kb. hat perce van a zsűri előtt; én mindegyik ajánlott épületről írtam egy rövid szöveget.

ÉF: A díjat a Pirani Építészeti Napok keretében adják át. Miért különleges ez az esemény, és mi teszi a díjat a régió egyik legrangosabb szakmai elismerésévé?

KD: 1989-es alapításával a Piranesi-díj a – sajátosan értelmezett – közép-európai régió legrégebbi és legátfogóbb építészeti díja; a kevés dolog egyike, amely szakmai párbeszédet ösztönöz a régió országai között, Görögországtól Olaszországon át Csehországig. Ez egyrészt sokkal reálisabb összehasonlítási alapot tesz lehetővé, mint például az összeurópai Mies van der Rohe-díj esetében, másrészt – és ez az Othernity-projekt kapcsán is meggyőződésemmé vált – nekünk sokkal könnyebb párbeszédet kialakítani a környező, hasonló történelmű országokkal. Minden ismerősöm, aki valaha megjárta a Pirani Építészeti Napokat, igen pozitív benyomásokkal tért haza.

ÉF: Szerinted mi emelte ki ezt az épületet a nyilván egyébként is színvonalas mezőnyből?

KD: Azt gondolom, hogy a magyar lista, amelyben a díjazott Szent Gellért Terem mellett a szekszárdi Szegzárd – the lodge, a Pesterzsébeti Fürdő, a MOME Campus 3h tervezte épületei és a sándorfalvai Tanösvény és Bivalyistálló szerepelt, kivételesen erős volt a nemzetközi mezőnyben is. Az összeállításnál nagyon figyeltünk a Piranesi-díj saját szempontjaira: a környezethez való tiszteletteljes viszonyulásra, a téri kialakításban rejlő innovációra, a kortárs nyelvezetre és a színek, az anyagok, a fény kezelésére. Az öt épülettel szerettünk volna reprezentatív merítést kínálni a hazai építészetből. Emellett ne felejtsük el, hogy a pirani zsűri helyszínbejárás nélkül, fényképek és az építészek által összeállított tabló alapján dönt. Ez egy adottság. A Szent Gellért Terem jól érthető és értelmezhető Piran távolságából is – egyrészt kiváló épület, másrészt egyszerű, de eredeti gesztusai vizuálisan nagyon erősek. A zsűri idei magyar tagja, Szabó Levente azt mesélte nekem, hogy ez sokat nyomott a latban.

Szerk.: Winkler Márk