építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Jel a kertben - az ELTE Bölcsészkarának II. világháborús emlékműve

Az ELTE Bölcsészkarának kampuszán létrehozott emlékmű, egy 200 méter hosszú bronzszalag régi adósságot törleszt, a háború egyetemi áldozatainak állít emléket függetlenül attól, hogy a harci cselekmények katonai vagy polgári áldozatai voltak, vagy a holocaustban vesztek oda. Az emlékmű Bujdosó Ildikó, Fajcsák Dénes, Lukács Eszter, Szigeti Nóra, Róth János, Szabó Levente, Albert Farkas és Polgárdi Ákos terve alapján valósult meg.

„A kaktusz és homok kora elközeleg –
a barátságnak: vége.
Vége, ti kedvesek, a szerelemnek.
A szeretet
betokozódik,
szél hordja,
és kemény lesz, mint a kvarc.
Jelen van – jelt nem ad.”
(Petri György: Felirat)

Az emlékműről

A Trefort-kert Múzeum körúti és Puskin utcai két téglaépületének kiválasztott fúgáiba 1x1 cm-es keresztmetszetű bronzrudak épültek be; 200 méter összhosszban, 180 kg bronz felhasználásával. Az 1 cm magas bronzfelületekbe 6 mm magasságú betűkből álló nevek és adatok kerültek, az emlékmű saját, e célra tervezett betűkészletének felhasználásával, összesen 9454 karakternyi terjedelemben. Az egyetlen vonalból álló emlékművön a 198 áldozat neve és adatai (születés és halál időpontja, a halál helye és státusza) a kerten belül a rudakon esetleges eloszlásban, de homogén sűrűségben helyezkednek el.

Az alapvetésekről

1. Egy közösség saját múltja, önazonossága iránt vállalt felelőssége nem ruházható át emlékművekre. Az egyetem közösségét ért hét évtizeddel ezelőtti veszteségekre, tragédiákra való emlékezés időben olyan távoli, egymással összefüggő és egymástól független eseményekre, kollektív és egyéni sorsokra való emlékezés aktusával valósulhat meg, amelyet nem képes kiváltani valamely központosított és egyértelműsített üzenet vagy narratíva.

2. Az egyetem udvara, a Trefort-kert olyan helyszín, amely ma elsősorban áthaladásra, közlekedésre szolgáló felület, semmiképp sem nyugodt meditációs hely. Olyan emlékműnek van esélye, amely – a befogadó nyitottságától függően – egyszerre válik e környezet észrevétlen részévé, és válhat drámai erejű jelévé. A kertben jelenleg is hat különböző emlékmű, szobor vagy emléktábla helyezkedik el. De vajon mennyi van jelen ezek közül a mai egyetemi polgárok mentális térképén is? Szándékunk az volt, hogy ne a kertben lévő emlékművek számát szaporítsuk, hanem kíséreljük meg magát a kertet tenni az emlékezés terévé. Jelet hagyni valahol és megjelölni valamit – nem ugyanaz. Mi a teret kívántuk megjelölni, ugyanazt a teret, amely az egykori áldozatok és a mai egyetemi polgárok közös egyetemkertje volt.

Emlékmű, fotó: Polgárdi Ákos

3. Kulcsszavunk a lépték lett. Jelünk egyszerre hatalmas, és szinte lehetetlenül kicsiny. Egyszerre totális (a campust határoló két utcát összekapcsoló) és egyszerre észrevehetetlen a beavatkozás a Trefort-kertben. Kifejezni képes az egyetem történetének e korszakhoz kötődő unikális és drámai veszteségét, de nem helyezi azt a mai egyetemi polgárok hétköznapjainak fókuszába. Lehetővé teszi a távolmaradást (ekkor alig észrevehető csík marad a falakon), de a közelhajlást, a megértést, az emlékezést is (ekkor a kiolvasható nevek, adatok tömegessége és a teljes kertet behálózó térbelisége minden jelnél, további kifejezésnél közvetlenebb kapcsolatot teremthet az áldozatok emlékével).

4. Emlékművünket nem a térszínen javasoltuk elhelyezni. Ennek – az udvar jelenlegi, méltatlan állapotán túlmenően – szimbolikus jelentőséget is tulajdonítunk: az épületek falával való egybeépülés, szervesülés, kifejezheti az együvé tartozást, deklarálhatja, hogy az egyetem azonos saját történetével.

5. Lényegesnek tartottuk a nyitottságot, a folyamatszerűséget. Az emlékmű a további kutatás során felmerülő újabb és újabb áldozatok neveivel, adataival folyamatosan egészülhet ki. De ugyancsak folyamatszerűnek képzeljük az emlékmű befogadását: akár a nevek, adatok végigolvasását, a fal melletti végigjárást, akár az alkalomszerű, újabb és újabb nevekkel való szándékos vagy véletlen találkozást értjük ez alatt.

Az Emlékmű átadója, fotó: Horváth Dániel

Az analógiákról

Az elkészült Trefort-kerti emlékjelet azokhoz az emlékművekhez, köztéri beavatkozásokhoz érezzük közelállónak, amelyek nem kifejezni akarnak, nélkülöznek mindenfajta narrativitást és heroizmust, amelyek többféle olvasatot is megengednek és amelyek szinte észrevétlenek. Ezek azok az emlékművek, amelyek James E. Young terminológiája szerint afféle „ellenemlékműveknek” tekinthetők. Jochen Gerz német művész egy interjúban így fogalmazott: „A James E. Young által ellenemlékműnek nevezett alkotások közös tulajdonsága, hogy csalódást keltenek. Vagyis a téma kelt csalódást, mert a mű nem a heroikus múltat jeleníti meg, hanem a negatív múltat; a csalódás pedig nemcsak az illúziók elvesztését jelenti, hanem a hazugságok széttépését, a csalás megszüntetését is. Mindez nem magasabb erők tevékenységének eredménye, hanem szemmagasságból indul, tőled és tőlem.”

Célkitűzésünk nem volt se több, se kevesebb: megtalálni az emlékezésnek ezt a formáját, a Trefort-kertben legalkalmasabb módon. Számos analógia kínálkozik annak vizsgálatára, hogyan is működik a gyakorlatban az effajta emlékezetpolitika a képzőművészet vagy az építészet nyelvén.

A prágai Pinkas Zsinagóga falaira 77297, Theresienstadtban (Terezinben) elpusztított cseh- és morvaországi áldozat nevét, a születés és a halál dátumát írták fel. A Václav Boštík és Jiří John festők által 1954 és 59 között elkészített emlékfalakat 1968-ig lehetett látni, majd 1996-tól, a templom restaurálásától kezdve ismét megtekinthetők. A szövegfolyamból csak a családnevek alfabetikusan rendezett, piros betűi emelkednek ki. Az egy térben felfoghatatlan mennyiségben megjelenő nevek, adatok sűrűsége messziről csak a falak textúrájaként érvényesül, az olvasható és tagolt textus közelről azonban az egyéni és családi tragédiák drámai erejű emlékjeleként áll a látogató előtt.

Emlékmű, fotó: Farkas Albert

A Gunter Demnig által alkotott „botlatókövek” (Stolperstein) koncepciója a jeltelen megjelölés szép koncepciója. A német művész hosszú évek óta helyezi el az áldozatok egykori lakhelye előtt 10x10 centiméteres rézlappal burkolt kockaköveket, az áldozatok neveivel, születési és halálozási adataival. 1996 óta máig Európa-szerte 45 ezer darab készült el, a művész naptára hónapokkal előre be van telve, az apró jelek hálózata egyre sűrűbbé válik. Alig észrevehető, mégis egyértelmű, in situ emlékjelek ezek. A jel erejét az egykori lakhely térbeli azonosítása adja.

Radikális koncepciót valósított meg Jochen Gerz „Láthatatlan emlékmű tere” is. Gerz és munkatársai összegyűjtötték azon német településeknek a nevét, ahol a második világháború előtt zsidó temető létezett, majd a saarbrückeni kastélyhoz vezető út kockakövei közül egyet-egyet éjszakánként felszedve, titokban, a kövekre rávésték egy-egy helység nevét, és írással lefelé visszahelyezték azokat. A 2146 temető nevének „láthatatlan" elhelyezése után kapta a tér az elnevezését. Az emlékmű különlegessége, hogy közegét nem elsősorban a bazalt kockakövek képezik, sokkal inkább a szájhagyomány: hiszen a koncepció a téren állva nem nyilvánvaló, az egyes településnevek nem olvashatók, paradox módon a jelentést mindez mégis felerősítette.

Emlékmű, fotó: Polgárdi Ákos

Jochen Gerz és Esther Shalev-Gerz által közösen tervezett, 1986-ban megvalósult hamburgi emlékműve 12 m magas, vékony ólomréteggel bevont pilon volt, amely – a járókelőket a háború, az erőszak és a rasszista fanatizmus elleni tiltakozásra felszólító – egyetlen szöveggel egészült ki. A felszólításnak egy erre a célra az oszlop mellé helyezett acélvesszővel lehetett eleget tenni, az oszlopba karcolva az üzeneteket. Amikor elérhető magasságban a felület megtelt írásokkal, a pilont egy előre elkészített, a terepszint alá süllyesztett perselybe lejjebb eresztették, így az idő múlásával az emlékmű a földfelszín alá került, ma csupán egy jel a burkolatban. Hatásmechanizmusa a „Láthatatlan emlékmű terével” rokon, itt azonban az aktus, a folyamat lassabb és nyilvánosan zajló, részvételre felhívó volt.

Emlékművünk e nagyszerű példák univerzális jelentését és kifejezésformáit igyekezett a Trefort-kerti történeti és térbeli lokális kontextusban megjeleníteni.

A koncepcióról

A koncepció fontos eleme, hogy a bronzcsík magassága épületen belül nem változik. Míg a Puskin utcai épület esetén a csatlakozó terepszint kb. egyenletes, a Múzeum körúti épület mellett a körúttól jelentősen lejt a Trefort-kert, így az emlékmű vízszintes csíkjának magassága 60 cm-ről 205 cm-re változik. A csíkok magassága tehát állandó, de a nézőpont – a terep lejtéséből adódóan – folyamatosan változó. A két utca között egy szakaszon szakad meg az emlékjel folytonossága, az egykori Országház (mai Olasz Intézet) épületének hátsó homlokzatán. A folyamatosság hiánya itt térbelivé is válik, hiszen a két épületen nem azonos a bronzcsík magassága.

Az 1 cm magas bronzcsíkok a téglafúgákba (a fúgák habarcsfelülete által kijelölt síkba) épültek bele, ezzel deklaráltan is az épületek részévé váltak. Az áldozatok nevei és adatai e bronzfelületbe mélyednek bele. Nincs sorrend: koncepciónk nem tesz különbséget az áldozatok között, nem egy helyre csoportosítja őket, hanem térben és – a végigjárásnak köszönhetően – időben is érzékelteti azt, hogy egyszerre van szó egyéni tragédiákról és a közösség veszteségéről. A lineáris vonalú emlékjelben egy helyen, a Gólyavár melletti épületsarkon inverz módon, nem a habarcs, hanem a tégla síkjába helyezve, a bronz alapsíkból kiemelkedve olvasható az emlékművet definiáló rövid mondat magyar és angol nyelven, valamint Braille-írással:

„Az egyetem mindazon polgárai emlékére, akik a zsidótörvények, a vészkorszak, a második világháború áldozatául estek. ELTE, 2014”

Az áldozatok neve, születési és halálozási adatai, a halál helye és az áldozat státusza a kutatás eredményétől függően teljeskörűen vagy töredezetten, hiányosan alkot hol sűrűsödő, hol ritkuló térbeli textust. Az épületek a földszinten, az egyes csík-szakaszok elhelyezési magasságában (is) nyílászárókkal tagoltak. A bronzelemek nyílászárótól nyílászáróig tartanak, 1-1 öntvény részből készülnek, hossztoldás nélkül. Az üres mezők kialakítása lehetővé teszi az újabb nevek, adatok napvilágra kerülése esetén az emlékmű bővítését. A névsor sosem lehet azonban teljes, ezt az egy ablakközön belüli eloszlás, és a nevek között kihagyott helyek esetlegessége is demonstrálja.

Emlékmű, fotó: Arnóth Balázs

Mind a Puskin utcai, mind a Múzeum körúti homlokzati sarkon egy ablakköznyit a bronzcsík kifordul, ezzel a közterületek felől is érzékeltetve az emlékmű jelenlétét.

A tipográfiáról

Tekintve, hogy a tervezett emlékmű jelentős részben egy tipográfiai kompozíció, úgy láttuk, hogy a érdemes kiemelten kezelni az ennek megfelelő aspektusokat. Úgy döntöttünk, hogy egy létező betűtípus használata helyett tervezünk egy új típust, amit meglátásunk szerint 3 szempont tesz indokolttá – ugyanezek szolgáltak irányelvként a betűtervezés során is.
 
A szóban forgó periódus (a 2. világháború időszaka) a huszadik századi tipográfia talán legfontosabb forradalmainak időszaka, amelynek során megjelenik és kanonizálódik a talp nélküli betű, és kikristályosodnak annak máig élő altípusai. A 20-as és 30-as években jelenik meg párhuzamosan a geometrikus (Németországban) és a humanista (Angliában) groteszk betűforma, ami a feje tetejére állítja az addig szinte kizárólag a klasszikus antikvára épülő európai tipográfiát. A különböző, párhuzamos betűstílusok eklektikája jól látszik a korabeli dokumentumok, városképi feliratok, kiadványok stb. grafikai világában is, ami némileg megnehezíti azok dolgát, akik egy konkrét betűtípussal akarják visszaadni a korszak tipográfiai szellemét. Ezt a progresszív fordulatot mindenképpen szerettük volna megjeleníteni az emlékmű betűtípusában is.

Emlékmű, fotó: Polgárdi Ákos

A leginkább korlátozó kritérium a betű megtervezésénél a formai szempont, vagyis az applikáció, melynek értelmében a betűk CNC-marógéppel lettek bevésve a bronz felületekbe. A CNC-marás két alapvető kihívást jelentett esetünkben. Egyrészt a marófej pontossága és az általa létrehozott forma finomsága nem tökéletes, másrészt a felirat síkja a hordozósík mögé kerül, ami a létrejövő árnyékolás miatt nehezíti az olvashatóságot. Ez gyakorlatilag szükségszerűvé tette a fent említett groteszk (talp nélküli) betűforma alkalmazását, mivel minden redundáns díszítő elem (ez esetben a talpak) újabb kapcsolódási pontot hoztak volna létre a betű vonalában, ami az árnyékhatás miatt nehezen felismerhetővé tehette volna a karaktereket. Ugyanez igaz például a hegyesszögben végződő csúcsokra, a bezárt betűszemekre, stb. is. Összességében elmondható, hogy a formális szempontok szülte kényszer hatására a jelen célra leginkább megfelelő betű egy úgynevezett monoline groteszk, amely minél nyitottabb belső terekkel és a lehető legkevesebb szárkapcsolódással rendelkezik.

A két fent említett szemponton túl azt gondoltuk, hogy az anakronizmus csapdáját kikerülendő egy olyan betűtípus létrehozása a legcélravezetőbb, amely amellett, hogy táplálkozik a kor tipográfiai hagyományából, és teljesíti az elvárt, formai kritériumokat, kortárs formanyelven szólal meg, és hasznosítja azokat a megfigyeléseket, innovációs lépéseket, amelyek a tipográfia elmúlt 70 évében a betűtervezés gyakorlatát formálták.

A szobrászi és kivitelezési munkákról

A betűk kialakítását számítógép vezérelte CNC-technológiával készíttettük el. Több próbadarab során kísérleteztünk a betűméret és az elérhető mélység optimális arányával. Végül egyedi szerszámfejek készítése tette lehetővé a kis betűméret ellenére kívánt relatíve nagy mélység kialakítását, ezáltal a kellő plasztikusság és olvashatóság elérését. A gép 20 napon át dolgozott, rótta a betűkép által kijelölt utat, mire a 198 áldozat neveit és adatait a bronzfelületbe belemarta. A főszöveg esetében a kimarás nem a betűképben, hanem annak környezetében történt, megkülönböztetve és kiemelve e szavakat az áldozatok felsorolásától.

Az Emlékmű átadója, fotó: Horváth Dániel

A felmérés, pontos helyszínrajzok elkészítése után a műemlék épületek fúgáinak kimélyítésére, kivésésére került sor. Ezt követően műhelymunka keretében a feliratos és sima bronzcsíkok méretre szabása és az épület sajátosságainak megfelelően való hajlítása, az ívek, szögek pontos kialakítása következett (ablakmélyedések, ajtók, tagolt falfelületek). Technikailag az egyik legaprólékosabb és legnagyobb kihívást jelentő feladat a keményforrasztás művelete volt (ezüstforrasszal). A tartósság, stabilitás kritériumainak eleget téve a bronzcsíkokba fém csapok kerültek, és maga a csík hátulja is több helyen ki lett fúrva, hogy a ragasztó jobban megfogja a nemesfémet, és rögzítse a falhoz. A csík feliratos része fölcsiszolás után patinázódott, szép és természetes árnyalatot adva ezzel az anyagnak. A helyszínen a behelyezés aprólékos, pontosságot igénylő műveletsor volt, a csapok helyén a fúga kifúrása után, ragasztóval történő illesztéssel nyerték el végső helyüket a nevekkel ellátott és üres bronz rudak.

2014. november

vélemény írásához jelentkezzen be »