Öten a Normafa Síházról

A 2023 őszére elkészült Normafa Síház bővítésére még 2020-ban írt ki az építtető Hegyvidéki Önkormányzat meghívásos tervpályázatot, amelyet a Hetedik Műterem Kft. és a Studio Konstella Kft. közös pályaműve nyert meg. Az ezt követő tervezési és kivitelezési időszak nemrég átadott eredményéről a tervezők által felkért öt építész, Álmosdi Árpád, Béres Attila, Cseh András, Józsa Dávid és Sztranyák Gergely írtak rövid véleményt.

1
(Az idő korszerűtlensége)

A rajzokat és fotókat böngészve először a korkülönbségről akartam írni. Pontosabban a korok különbségéről. Arról a közhelyszerű tényről, hogy egy épületet mennyire meghatároz a születési időpontja, az éppen aktuális divat, stílus, világnézet, korszellem, bárminek is nevezzük. Hiszen ez a frissen elkészült épületbővítés kitűnően illusztrálja a pre-corbusiánus, történeti hagyományba ágyazott építészet és a modernnek titulált architektúra differenciáit. Az épület régi része, az egykori síház a maga szimmetriájával, házszerűségével, kézművességével, földhöz kötöttségével és szerkezeti szemérmességével nyilvánvalóan a tradíció megtestesítője, míg az új pavilon ennek szinte mindenben az ellenkezője: aszimmetrikus, tárgyszerű, lebegő, tartóvázát és technikai bravúrjait büszkén exponáló építmény. Előbbi meglehetősen introvertált, biztonságos, tartós, utóbbi nyitott, kellemesen szertelen és szinte provizórikus. Sorolhatnám még az ellenpontokat, de a helyszíni szemle mindezeket zárójelbe tette. Nem tudom mi okozta, a vastag hótakaró csillogása, a jégcsapokkal dekorált lampionok meleg fénye, a bakancsos-sínadrágos vendégsereg zsongása, vagy a forralt bor átható illata, de azt éreztem, hogy minden spekulatív disszonancia ellenére ez az épület nagyon is EGY ház. A régi és az új rész, ha más nyelven is, de ugyanarról beszél, szólamaik nem lerontják, hanem szépen kiegészítik és gazdagítják egymást és a várt kontrasztnak nyoma sincs. De hogyan lehetséges ez? Hol a közös nevező? Ha az elemek széttartanak, akkor mitől válik az egész mégis teljessé? Úgy vélem, az építészetnek a könnyen beazonosítható, korhoz kötött felszíne mögött van egy időtől független, a priori aspektusa is. Valami, amit nagyon nehéz megfogalmazni. "A szépség kemény magva" – mondja az egyik teória. "Minimum" – jelenti ki a másik. "A szavak közé beáramló hallgatás" – próbálkozik az író[1]. Egyre ködösebb. De ha a verbális mezőn nem is tudjuk elcsípni ezt a valamit, az "időtlen lényeget", azért más eszközökkel talán hozzáférhetünk. Ennek reményt adó bizonyítéka a Normafa megújult síháza.

Szolnok, 2024.01.02.
Álmosdi Árpád

2
Térélmény kávé mellé

Jó a ház és ezt látni kell. Látni kell, hogy miként viszonyul korhoz, helyhez, tájhoz, örökséghez. Anyagában, formájában, atmoszférájában is úgy mutat újat, hogy semmi erőlködés nincs benne. A múltban gyökerezik és a jövőbe mutat. Könnyeden lebeg a fejünk felett a fából készült szerkezet – térélmény kávé mellé.

Kilátás, belátás és átlátás, kicsit külön, mégis a régi síházzal szerves kapcsolatban. Finom részletképzés, gondos tervezés. Felesleges is ragozni, hiszen egy építészeti jutalomjátékról beszélünk. Pompás környezetben hálás feladat, természeti környezetben urbánus közönség. Magas labda pontosan leütve.

További méltatás helyett talán inkább egy történet kívánkozik ide: gimnáziumi rajztanárom magyarázta nekünk egyszer a művészet mibenlétét. Megmaradt bennem, ahogy a kölni dóm épületét hozta példának: az alsó 3 métert a funkcionális igények indokolják, a maradék 154 a torony csúcsáig, az a művészet.

Ott az örökkévalóság, itt a pavilonszerű ideiglenesség. Ott a természetfölötti dicsérete, itt természet közelsége. Nehéz és könnyű, zárt és nyitott, körülhatárolt terek. A szándék, hogy a látogató kapjon valamit, közös.

Szinte átjárja az egészet, kívül-belül sugárzik a célzott meghatás, ami akaratlanul is egy állásfoglalás, egy ars poetica, csendes kiáltvány.

Kortárs zsinórmérték. Jó a ház. Látni kell.

Keszthely, 2024.01.02.
Béres Attila

3
Luxuskucsma

"Kifordítom, befordítom,
mégis bunda a bunda."
(magyar népdal)

A betlehemi pásztorok és a 21. századi Budapest találkozásának helyét jelöli ez az épület. Nem barlang – mi, emberek építettük. De nem is istálló – nekünk, embereknek készült. A természetbe integráló és attól óvó szárnyék, ahol árnyékot, meleget és ételt kap a városi vándor. Állt itt már egy ház. Az első ház az erdőben, ami mindig könnyebb: a természeti és épített között úgyis nagy a kontraszt, ez elviszi az építészeti állítás nagy részét. Ez, a második a nehezebb: hirtelen komplex kapcsolatrendszert hoz be a lényegi azonossága, amely ugyanúgy teret szakít le a Térből, mint elődje, mindeközben a meglévő arcával is szembetalálja magát, felmér, kipróbál, versenyez, kapcsolódik. Az új síház brilliáns egyensúlyban teremt kapcsolatot mind a fiatal, alig százéves meglévő épülettel, mind az idősebb, évszázadokon át alakuló budapesti városképpel, valamint a még nagyobb időlépték-különbséggel létező fákkal és tektonikus formákkal. Otthont ad a természettől való, mára természetes urbánus elszakadásunknak és a kényelembe pólyált vadregényes vágyainknak egyaránt. Jó megfogni, megszagolni, belebújni, megnézni és belélegezni. Hatalmas üvegei pedig néha eltűnnek, összekapcsolni két világot, néha tükörré erősödnek, amelybe nem direkt néztünk bele - és mindez csak a fényen múlik, ami hál’ Istennek állandóan változó. Így van továbbra is minden a helyén, arányos és természetes, időben és térben, anyagban és formában egyaránt.

Budapest, 2024. 01. 08.
Cseh András 

4
Kaiserschmarrn

December elején rövid ideig vastag hótakaró fedte a Normafát. Régen nem jártam erre, a családi emlékezetünkben is fontos helyszínen. Álomszerű volt megérkezni a porcukrosan hófedte fák között. Leparkolva, hóbuckákon átvergődve hagytam hátra az épületeket, és érkeztem meg a város határára a természettel. A Síház egyszerű, szimmetrikus tömegű, mintaszerűen rekonstruált eredeti épülete jelöli ki ezt a határt. Kíváncsian kerültem meg. Mély hóban araszolva és a fákról nyakamba hulló hó emlékeztetett, hogy átléptem.

Legelőször az épülethez közeli fakérgen és az új zsindely-kérgen megtapadt hó azonos mintázatának látványa volt megkapó. Ez az egyszerű, pillanatnyi jelenség mélyen kifejezi azt, ami számomra – és talán a kortárs magyar építészben is – fontossá teszi ezt az épületet.

Határ közelében élve, Sopronban alkotó építészként, Ausztria hatása nagyon áthallatszik. A bécsi külvárosi vonathálózat térképén Sopron például egy megállóként szerepel. Még jelen van az egykori monarchia k.u.k békebeli élet érzésének emléke – talán fantomfájdalma is.

Sokat tűnődöm, mennyire más a két ország építészeti gondolkodásmódja, kultúrája, hogy átléphető-e ez a határ? Távolról sem azt állítom, hogy az egyik jobb vagy rosszabb, csak azt, hogy más. Ott inkább a konzekvens, koncentrált redukáltság és természetesség az, ami itthon kevésbé jellemző. Itthon hajlamosak vagyunk elveszni az anyag túlhangsúlyozott jelentésében, hajlamosak vagyunk túlmagyarázni, túlbonyolítani dolgokat.

A Síház épületét körbejárva, megtapogatva, felfedezve, megismerve és megszeretve, majd egy finom ebédet bent elfogyasztva tűnődtem, miben más ez az ház. Egy érzés kavargott bennem – nem volt egyértelmű, hol is vagyok, a határ melyik oldalán, hogy egyáltalán van-e még határ. Az üvegfalakon keresztül a havas tájban gyönyörködve, akár az Alpokban egy "Hüttében" is ülhetnék, az étlapon ott is "Kaiserschmarrn" lenne a kínálat.

Az épület állítása egyszerű: erdőben a ház, amit nem téveszt szem elől. Minden részletében konzekvens, rendkívül sokrétű, összetett épület: a képletszerű elhelyezése az új tömegnek benyúlva a fák közé; a tömeg szerkesztése a fal és tető – törzs és lomb közötti átmenetként;  körbezárt udvar átlátásokkal elmosott határa a kint és a bent között; az íves sarkok és a srégen elfordított főtartók rendszerének kapcsolata; az elfordításból adódóan sokszögűre faragott oszlopok csatlakozása a homlokzatoknál, mely tovább erősíti a zugligeti lóvasút végállomás fém vonórudakkal merevített fedélszékével a térbeli és szerkezeti relevanciát; a részeletek megdolgozottsága a fagerendák hossztoldásának fakötésén és a fém függesztékek íves részletein keresztül; az anyagválasztás helyénvalósága, és mesteri alkalmazása…

Mindezt rafináltan, sallangmentesen és természetesen. Csemege építészek kíváncsiságának!

De az épület nagysága nem ebben rejlik, hanem abban, hogy mindezt úgy teszi, hogy érthető és igazán szerethető a laikus vendégek számára is. Jó étvágyat!

Sopron, 2024. 01. 15.
Józsa Dávid

5
Pont jó

Két jelenségre szeretném a kedves Olvasóknak felhívni a figyelmét a megvalósult épületegyüttes kapcsán.

A szükséges intellektussal rendelkező NEM építészek által írt visszajelzések nyomon követése mindig tanulságos, ugyanis ők nem vesznek el a formák végtelen tárházában és tűpontosan meg tudják fogalmazni saját érzéseiket egy művel kapcsolatban. Tetten érhető ez Zsuppán András véleménycikkében, ahogy a névtelen építész által tervezett korábbi vámház és menedékház átalakulását méltatja. Az elismerő kritika nagyrészt a meglévő épület átalakításának módját és végeredményét méltatja. Lehet radikális kijelentésnek tűnik, de ki merem mondani, hogy kategóriájában ez az épület nagyobb értéket képvisel, mint a kétezres évek óta létrehozott épületállomány jelentős része. Nem azért, mert régi, hanem mert a maga egyszerűségében is összetett. A teljesség igénye nélkül csak pár észrevétel: alkalmas arra, hogy az időben változó igényeket könnyedén magába olvassza, a homlokzata pont annyi történést hordoz, amely szükséges egy épülettömeg humanizálásához, teszi mindezt jól ismert, funkcionális építészeti elemekkel, mint amilyen a párkány. Pont 100 éve zajlott a hírhedt vita August Perret és az ifjú Le Corbusier között, melyben Perret rávilágított az új építészeti nyelv azon ellentmondására, melyben bár a funkcionalizmust tűzi zászlajára Le Corbusier, mégis el tud tekinteni attól a meghatározó – különösen a homlokzat védelme szempontjából fontos funkciójú – elemtől, mint a párkány.[2] Az épület felújítása során mindössze pár lényeges, jól sikerült beavatkozást kellett a tervezőknek eszközölni, hogy visszanyerje eredeti arányát. Venturi megírta a Learning from Las Vegas-t, ma meg kellene írnunk a Learning from Premodern-t.

Ezzel a legjobb értelemben vett visszafogottsággal szemben ott van az építészek állandó újakarása, mely sokszor a legnagyobb gátja az illeszkedésnek, mely oly fájón hiányzik az épített környezetünk alakításából. Moravánszky Ákos burkolt kritikája a V4-es családi házak kapcsán épp az identitásnélküliségre, az illeszkedés általános hiányára hívja fel a figyelmet. Az önmérséklet, a túlkínálatban való eligazodás hiátusa korunk visszaköszönő jelensége. Míg egy semleges, identitás nélküli kiállítótérben az egymás mellé – megfelelő távolságba – helyezett szobrok jól működnek, addig az urbánus, sűrű környezetbe illesztett, gyakran gyenge minőségű, rossz arányú szobrokról ez már kevésbé mondható el. Az összhatás végső soron gyengíti az individuális elemeket. Kivéve, ha a szobor megtalálja adekvát helyét és hozza a tőle elvárható minőségét.

Rejtve a meglévő ház mögött, attól elhúzva, átmenetként az erdő irányába, mint egy ékszerdoboz ül a fazsindellyel burkolt szobor – mely a típustól ritkán elvárható módon még a környezetét is jól szervezi, igazítja a meglévő házhoz. A két épület közötti hierarchia tökéletesen működik. Tartószerkezeti, infrastrukturális, gépészeti rétegei úgy vannak összeszőve, hogy azok nem gyengítik a belsőépítészeti rétegeket, sőt. Az új vendégtér vízszintes tartószerkezete a szükséges minimumon túlmutató térbeli ornamentikává oldódik.

Egy hideg téli napon látogattam meg az épületet. Kellemes emberek társaságában ittam egy jó kávét, a nagy üvegfalak mellett közvetlenül a tájban éreztem magam, miközben egy meleg atmoszférájú, fából konstruált térben ültem és arra gondoltam, hogy itt és most minden pont jó.

Pécs, 2024. 01. 12.
Sztranyák Gergely

[1] Ottlik Géza: Próza. Körkérdés Jézusról.

[2] Bruno Reichlin: For and against the long window, the Perret – Le Corbusier controversy
In: Constructing Architecture, Birkhäuser

Szerk.: Hulesch Máté