Társasház a Szondi utcában
A sokáig elsősorban családi házak tervezésével foglalkozó Bártfai-Horváth Építészműhely első megvalósult többlakásos társasházánál igyekeztek a lehető legjobb megoldásokat alkalmazni az építészek, bátran nyúlva a szituációhoz, az épület azonban több olyan önmagán túlmutató kérdést is felvet, amelyek mentén kirajzolódnak a szabályozási környezet és a piaci érdekek között egyensúlyozni kényszerülő tervezői lét nehézségei, és hogy ebben az instabil egyensúlyi helyzetben hol fér el a városlakó.
A századforduló környékén épült gangos bérházakat mindenki jól ismeri, aki járt már Budapesten. Ez a beépítési mód, mely mára szinte "Budapesticumnak" nevezhető, a korszak spekulációs bérházépítési hullámának köszönhetően alakult ki. "Az intenzív városfejlesztéshez tömöríteni kellett a lakosságot és erre a célra a soklakásos bérház bizonyult alkalmasnak, melynek tömeges építését a magántőke vállalta" – írja 1992-ben publikált tanulmányában Ferkai András, így folytatva:
"A lakásépítést a szabad piac törvényei irányították és tulajdonképpen a házak elrendezését, a lakások összetételét, méretét és komfortfokozatát is a keresletkínálat viszonya alakította ki. Az építészek közreműködésével formába öntött bérházakban a különböző társadalmi rétegek eleinte megtalálták az igényeiknek és pénztárcájuknak megfelelő lakást. A probléma Budapest túl gyors fejlődéséből és a telekárak emelkedéséből adódott. A magas telekárak miatt ugyanis a befektetett tőke csak maximális beépítés mellett térült meg. A hatóságok — a liberalizmus szellemében — teret adtak ennek az igénynek, és az építésügyi szabályzatokban igen enyhe korlátokat szabtak a beépítési százalékot és magasságot illetően. Ennek eredményeként alakult ki a zártudvaros, függőfolyosós pesti bérház típusa, mely a sötét, levegőtlen udvar és az arra néző lakások fogyatékosságai miatt később oly sok jogos bírálatot váltott ki."
A szemléletmód ma is hasonló, ahogy arra Erő Zoltán is rámutat a "kimaxolt városról" írt cikkében, kiemelve, hogy "[m]inden tervező építésznek megvan az aha-élménye, amikor rájön arra, hogy elbukja a megbízást, ha az ajánlati terven nem töm ki minden lehetséges négyzetmétert és nem gazdálkodik ki azon túl is egy kicsit." Nincs tehát könnyű dolga a tervezőnek, de nem azért, mert "nem tud korszakalkotó építészeti megoldásokkal élni" – írja a főépítész – "hanem sok esetben elfogadhatót is nehéz alkotnia…"
A Bártfai-Horváth Építészműhely hosszú ideig elsősorban családi házak tervezésével foglalkozott, így amikor először kaptak megbízást többlakásos apartmanház megtervezésére, kísérletező kedvű lelkesedéssel álltak neki a feladatnak. Mivel menet közben az építtető is lecserélődött, az "úgysem fog megépülni" felszabadító hozzáállásával folytatták a tervezést, újszerű beépítési módot keresve a kis alapterületű terézvárosi sarok-foghíjtelekre. Nem zártudvaros, vagy épp keretes, de még csak nem is az újépítésű társasházakban előszeretettel alkalmazott középfolyosós megoldást választották, hanem ezeknek egyfajta hibrid változatát. A tömböt kereszt irányban metszi át a közlekedők rendszere, így az egész épület olyan, mintha négy önálló kicsi toronyház lenne.
A Székely Bertalan utcára néző hosszabbik szárny kvázi középfolyosós ugyan, de a folyosókat teljes szinten átívelő "lyukak" kissé eltolják az utcai tömbtől, így az alsóbb szintekre is bejut némi természetes fény. Láthattunk már hasonló megoldást például a Hajnal Építész Iroda által tervezett Corvin Átriumnál, ahol a jóval nagyobb lépték miatt az áttöréseknek köszönhető szellősség talán jobban tud érvényesülni, vagy épp az Archikon 100 lakásos passzívházánál is. Jelen esetben azonban – épp a kis telekméret miatt – már ez a kis leszűrődő fény is sokat dob a komfortérzeten. Mindez épp csak annyival csökkenti a belső udvar méretét, hogy az még így is, a szomszédos tűzfal közelsége ellenére, elfogadható léptékű, 6 méter széles. Kérdés, hogy elbírt volna-e még egy kis csökkentést ez a méret, hogy a középfolyosó áttöréseit növelni lehessen annyival, hogy még szellősebbek és világosabbak legyenek ezek a terek – ez azonban az alsó szint belső udvarra néző lakásainak teraszaiból venne el értékes négyzetmétereket a kihasználhatatlan "lyukak" javára, a kimaxolás logikája miatt tehát nem lehet opció.
A gangos bérházak minden hibájuk ellenére sokak által kedvelt eleme a közös belső udvar, amelynek valóban lehet egyfajta közösségkovácsoló ereje – bár éppúgy lehet konfliktushelyzetek forrása is – emellett épp az elterjedésük idejében sokat kritizált árnyékos udvar ma a nyári hőhullámok túlélésének záloga tud lenni. A közös belső udvar helyett a Szondi utcai ház befelé néző lakásainak privát udvarai kaptak helyet a földszinten, a rövidebb oldalról függőfolyosókkal, a hosszabbikon erkélyekkel keretezve a felsőbb szinteken. A közös udvar ehelyett tetőteraszként valósul meg, melyet a legfelső szint lakásai – a tömb már említett bemetszései miatt – úgy vesznek körbe, mint önálló kis házikók. Bár a tervezők eredeti szándéka szerint a közösségi használat volt a cél, az alsóbb szintek lakóinak nincs kulcsa a teraszhoz, ami ráadásul egy virágágyással ketté is lett választva. Hogy képes-e kialakulni valódi közösség, az persze a lakókon is múlik, de egy ilyen térbeli gesztus nem ezt bátorítja, holott a legfelső szintben meglenne a potenciál, hogy legalább az ezen az emeleten élőket összehozza – ha akarják.
A közösségi funkciók megléte persze nem prioritás, ha az épület rövidtávú lakáskiadási céllal épül, gyorsan cserélődő lakókkal, akik nem tekintik otthonuknak az ingatlant. A befektető eredeti célja ugyanis ez volt, ez határozta meg a lakásokat is, melyek úgy lettek kialakítva, hogy igény szerint rugalmasan összenyithatóak vagy szétválaszthatóak legyenek. Az elmúlt évek gazdasági folyamatai következtében azonban végül csak néhány apartman maradt ilyen funkcióval, a lakások többsége lakhatási célt szolgál – ami szerencsésnek nevezhető fejlemény, hiszen "[a] tapasztalatok szerint az Airbnb-ből származó jövedelem reményében érkező befektetők megjelenése a bérleti díjak és az ingatlanárak emelkedéséhez vezet" – mutat rá például Boros Lajos és Dudás Gábor társadalomföldrajz-kutatók tanulmánya is. "Ez gyorsítja a negyedek eredeti lakosságának kiszorulását, a helyi társadalom átalakulását és a társadalmi kohézió gyengülését" – vagyis a terület dzsentrifikálódását, írják a kutatók.
Mindennek tudatában érdemes megvizsgálni azt is, hogyan kapcsolódik az épület az utcához. A telek adottsága, hogy magas a talajvízszint, ami miatt nem lehetett túl mélyre ásni, hiszen az a szomszédos épületeket kockáztatná. Többlakásos társasházat azonban az érvényes jogszabályok értelmében csak megfelelő számú parkolóval lehet építeni, amit így csupán fél szint süllyesztéssel oldottak meg a legalsó két szinten. Az utcáról nézve ez nem szembetűnő, az elfehérített ablakok mögött lehetne bármi. És mivel a környező üzlethelyiségek között rengeteg üresen áll, fölösleges lenne ezek sorát bővíteni, nyugodtan elfér a parkoló. A parkoló, ami azonban jóval nagyobb kapacitással bír, mint amennyi jelenleg ki van használva – bár még nem költöztek be minden lakásba. (A kötelezően kialakítandó parkolószám problémáját jól mutatja az a vita, ami a pár éve mindössze néhány hétig érvényben lévő OTÉK-módosítás kapcsán kialakult. Arról, hogy a szociális lakásoknál miért probléma mindez, lásd pl.: Szabó Dávid DLA értekezését.)
Vagyis, adott egy épület, amit a befektetők rövidtávú lakáskiadási céllal építtettek meg, ebből adódóan nem lenne szükség túl sok parkolóhelyre, hiszen az ilyen jellegű szállásokat kereső turisták vagy 1-1 szemesztert a városban töltő diákok nagy része ezt nem veszi igénybe, a szabályozás azonban előírja, hogy márpedig parkoló kell. A funkció hozzájárul a környék dzsentrifikációjához, aminek következtében megnőnek a bérleti díjak, egyre több az üres üzlethelyiség – ami mögött persze több más tényező is áll, például a megnövekedett rezsiárak. Ezért az új épületnél már fel sem merül, hogy újabb üzlethelyiség kerüljön az utcafrontra. Azzal persze önmagában nincs semmi baj, ha egy épületben nincs üzlethelyiség. Ha azonban azzal indokolva, hogy úgyis üresek az üzletek, sorra ilyen jellegű funkciók nélkül épülnek meg az újabb lakóépületek, szép lassan eltűnik a lehetősége is annak, hogy az élhetőbb városi környezethez elengedhetetlen szolgáltatások elérhetőek legyenek a közelben.
Az alsó parkolószintek miatt tehát a ház nincs aktív kapcsolatban az utcával, építészeti eszközökkel azonban mégis sikerült kapcsolódási pontokat találni a tágabb környezettel – úgy illeszkedni a pesti utcaképhez, hogy közben mégis vállaltan más legyen az összkép. A homlokzatot meghatározó burkolat például egyrészt utalás a környék több épületén tudatosan is megjelenő téglaarchitektúrára, másrészt megidézi a klasszikus bérházak tűzfalait – és a sok helyen sajnos a vakolat állapota miatt megjelenő falazatot – is. Mégis eltér ezektől fekete színével, valamint a függőlegesen rakott téglamintával, egyértelműen jelezve ezzel, hogy nem strukturális, csupán burkolati szerepet tölt be. Hasonló módon a két szintenként megjelenő osztások a homlokzaton a környező épületek osztópárkányaira rímelnek, vizuálisan tagolják a ház tömegét, de nem utánozzák görcsösen a klasszikus rendeket. A sötét homlokzatot pedig a sárga ablakkiállók oldják fel játékosan.
Külső és belső kapcsolódása kapcsán kiemelendő a lépcsőház, melynek nyílászárók nélküli áttört fala kifejezetten izgalmas élményt nyújt: mintha egy kilátótoronyba érkeztünk volna. Ahogy felfelé haladunk, párhuzamosan emelkedve a szemközti – a relatíve szűk Székely Bertalan utca miatt meglehetősen közeli – bérház homlokzatával, szintről szintre új perspektívából ismerhetjük meg az épületet, mígnem a felső szintre érve feltárul előttünk a pesti háztetők alkotta hullámzó táj. Az áttört homlokzat a Szondi utcai oldalon is megjelenik, igaz, ott csak a második lakószint felett, de ez a törés is oldja a homlokzat komorságát, ráadásul – feltehetőleg – klimatikus szempontból is előnyös, hozzájárul az épület átszellőzéséhez.
A Bártfai-Horváth Építészműhely tervezői első többlakásos épületükben tehát bátran nyúltak a beépítéshez és a külső megjelenéshez egyaránt, arra törekedve, hogy a legjobb megoldásokat hozzák ki a szituációból – és ez jól látható a végeredményen. Az iroda szempontjából mindenképp "korszakalkotó" lett az épület – hogy visszautaljunk Erő Zoltán szavaira – de a hazai többlakásos épületállomány összességét tekintve is több mint "elfogadható". A problémák, melyek mégis felvetődnek a ház kapcsán, túlmutatnak az adott tervezési programon, feloldásukhoz rendszerszintű változásokra lenne szükség. Az út pedig, amelyen az iroda elindult ezzel a házzal a többlakásos épületek terén, biztatónak ígérkezik.
Hulesch Máté
