építészet : környezet : innováció

A lehetséges jobb - a Lépték-terv iroda laudációja

"A tájépítészek jól tudják, hogy az idő ugyanolyan építő elem, mint a tégla, a beton és a föld, ha elsőre nem is látszik. Voltaképpen minden tájépítész színpadi rendező is, belekomponálja a művébe az idő dramaturgiai szerepét is. Legyünk türelmesek a Széll Kálmán térrel. Nézzünk körbe most: megnyílt az első kávézó, megjelentek a kiülő asztalok és székek. Itt az eredmény." Az idei Év Tájépítésze Díjat elnyert Lépték-Terv irodát Götz Eszter méltatta.

Két éve ugyanitt Szakács Barnabás tájépítészetéről beszéltem Önöknek. Akkor még csak formálódott a Lépték-Terv irodájában néhány olyan munka, amelyeknek ma már látjuk az eredményét. Az egyik ilyen a Széll Kálmán tér felújítása, a másik Barnabásnak az akkor még egészen friss ötlete: a szerves szemét land-art művekben való újrafelhasználása.

Most, az idei Év Tájépítésze Díjra készülve, megint bejártam azokat a köztereket, amiket akkor bemutatott a pályázatuk. Valójában arra voltam kíváncsi, mit érnek a zöldfelületekkel dúsított városi terek ma Budapesten. Ma, amikor a fáknak az élethez való joga érthetetlen módon kérdőjelek közé került, amikor százával vágják ki őket kétséges értelmű közberuházások, autóutak kiszélesítése vagy gellérthegyi luxusvillák építése érdekében. Ma, amikor Budapest legnagyobb és legrégibb közparkjába monstrumokat akarnak építeni. Ma, amikor Budapest egyik legkülönlegesebb ékességét, a Római part természetes élővilágát néhány tucatnyi ember érdekeinek alárendelve akarják legyilkolni. Ne felejtsük el azt a figyelmeztetést, amit Erick van Egeraat kimondott a 2015-ös budapesti Építészkongresszuson: fákat nem lehet építeni. De sokszor még ültetni is nehéz. Nincs hely. És ha nincs zöld, akkor nincs levegő. És ha nincs levegő, akkor nincs tovább.


Év Tájépítésze Díj 2017 - a Lépték-Terv pályázati anyaga - Széll Kálmán tér


Egy tájépítész iroda tevékenységének áttekintése valójában csak ürügy arra, hogy átgondoljuk, milyen terekben, milyen környezetben tudunk élni. Nem azt, hogy milyenben szeretünk. Ne áltassuk magunkat, és ne kérjünk számon a tájépítészektől olyasmit, ami nem rajtuk múlik. Nem tájban élünk, hanem városban. Egyre többen, egyre sűrűbb városokban. Csak azt lehet kitapogatni, hogy hol van a határ a még élhető és a már elviselhetetlen beépítés, lebetonozás, túlszabályozás között. Amit tehetünk, az mindössze annyi, hogy nagy tisztelettel vigyázzuk, ami még megmaradt, és felkutatunk minden apró lehetőséget, ahol a természet még képes – és hajlandó – megélni mellettünk. Már régen nem az ideális megoldásokat keressük, ahogyan a tájépítészek sem ebben gondolkodnak: csak a lehetséges jobb környezetben.

A Széll Kálmán tér ékes példája a „lehetséges jobb” kategóriának. Volt egy hely – már évtizedek óta nem tér, csak csomópont –, ahol muszájból áthaladt a felszínen és a föld alatt naponta összesen kettőszázezer ember. Egy nagyvárosnyi tömeg, minden nap. És amint fölért a térre, igyekezett szabadulni onnan. Az óra, amit már régóta egyedül szerettünk a Moszkva térből, csak azért volt fontos, mert az amfiteátrum-szerű mélyedés közepén mindenhonnan jól lehetett látni, ezért sokáig ez volt az egyes számú találkozópont. Az egyetlen igazi hely a téren, az egyetlen szerethető elem. A többi: káosz, rothadás, emberpiac, veszélyérzet.


Év Tájépítésze Díj 2017 - a Lépték-Terv pályázati anyaga - Széll Kálmán tér


Most pedig ezek vannak ugyanitt: fények és víz, ülőpadok, városi nézőtérként megfogalmazott napozóterasz. Aprócska szobrok. Állópultok. Fasorok vagy százhetven új fával. Parterre-ek virágokkal és színes cserjékkel. Beültetett domboldal és apró kis ligetek. Fénycsík a burkolatban, lendületes betonhéj-tetők a villamosmegálló fölött. Zöldtető, mozgólépcső, rámpa. Vízjáték, ami enyhíti a mélyedésben megrekedt hőséget, és amibe boldogan beleszaladnak a gyerekek. Néha még felnőttek is. Levegő, ami betölti a tér minden szögletét, laza, szellős, ráérős fuvallat.

Idő, tér és levegő: a sűrű városi közegben ez a legfontosabb. Nincs már itt az óra, persze hogy hiányzik, mert egyedül ehhez kötődtek jó emlékek. Az új óra béna működése viszont új városi performansz-műfajt ihletett. Igen, vannak problémák a kivitelezéssel, de idővel ezek is rendbe jönnek. A tájépítészek jól tudják, hogy az idő ugyanolyan építő elem, mint a tégla, a beton és a föld, ha elsőre nem is látszik. Voltaképpen minden tájépítész színpadi rendező is, belekomponálja a művébe az idő dramaturgiai szerepét is. Legyünk türelmesek a Széll Kálmán térrel. Nézzünk körbe most: megnyílt az első kávézó, megjelentek a kiülő asztalok és székek. Itt az eredmény.


Év Tájépítésze Díj 2017 - a Lépték-Terv pályázati anyaga - Újhegyi sétány


Ha már az időről beszélünk, érdemes megemlíteni a Lépték-Terv pályázatában szereplő másik közteret is, a kőbányai lakótelep közepén futó új korzót. A főutca rendezése, a látótér megnyitása, a megállító játékok új életet generáltak a fésűs beépítésű lakótelepi környezetben. Lelassult, hangsúlyt kapott, igazi főutca lett. Van kinek újra kinyitni az üzleteket, van miért kávézó teraszára ülni, van hol gyerekekkel korzózni. Kiderült, hogy nem csak az emberek tudják jól használni a lépcsőket, hanem a növények is. Hogy egy városi köztéren egy fát is körbe lehet ülni. Hogy a gyerekek nem csak elkerített játszótéren tudnak játszani, hanem a felnőttekkel közös nyilvános tér is alkalmas erre. Úgy, ahogyan évszázadokon keresztül működött a városi tér.


Év Tájépítésze Díj 2017 - a Lépték-Terv pályázati anyaga - Viaplant


Utoljára maradt a Lépték-Terv iroda ez idő szerint legizgalmasabbnak látszó projektje. Két éve még ötlet volt, ma már gyártója és neve is van: Viaplant, vagyis a növény útja. Barnabásék a növényi hulladékból, fenyőtűből, avarból, szénából, elvirágzott nádból, lehullott szirmokból növénykompozit lapokat préselnek, és ezeket kültéri bútorokhoz, lakásbelsők felületének burkolására, bútorlapoknak hasznosítják. A préselt, rétegelt lemezben a növény fölött megáll az idő, nem romlik tovább, megtartja a színét, a textúra mintázatát, az egyedi karakterét. Felismerhető marad. A Viaplant tehát nem egyszerűen feldolgozza a hulladékká vált növényi részeket, hanem megőrzi a szépségét, elevenségét. Ha a kert, a táj ebben a formában bekerül a lakásokba, ha az otthonunk természetes ékessége mostantól nem csak vágott vagy cserepes virág lehet, hanem akár a saját kertünk őszi színei, vagy a tavalyi karácsonyfa tűlevelei, akkor onnantól már nem érezzük magunkat száműzve. Az Édenkert messze van, de a kert ilyen módon beköltözhet a város zárt tereibe. Együtt élhetünk a növények emlékeivel. És mint minden együttélésben, most is tanulunk valamit egymástól. A növények emlékezete türelemre tanít, a színek mélyebb jelentésére, az apró mozzanatok fontosságára. És arra, hogy ők is, mi is ugyanannak a földi színjátéknak vagyunk szereplői. Együtt, nem egymás ellenében.

Götz Eszter

 

vélemény írásához jelentkezzen be »