A mi kis városunk

Beszámoló a Főváros-fejlesztési ötletpályázatok című földalatti beszélgetésről (2005. december 12.)

A decemberi földalattiban (beszélgetés) Bojár Iván András (Octogon Architecture & Design), Cselovszki Zoltán (Új Budapest Központ), Gauder Péter (Ecorys Magyarország/Qou Vadis Consulting Kft.), Kemény Vagyim (Café Bábel, Versmetró) és Lukovich Tamás (Pro Regio Kht.) ültek egy asztalhoz a közelmúlt két emblematikus Budapest-pályázatának ürügyén. A Szeresd Budapestet! és Budapest új építészeti jelei pályázatok néhány díjazottja élőben ismertette pályamunkáját, ami reménytelenül unalmas lett volna a bringasztráda tervezőjének és az aether médiagüzüinek :) frappáns bemutatója nélkül.

---

---

Szemerey Samu moderátor azzal kezdte, hogy a város elveszítette tíz évvel ezelőtti dinamizmusát és nem oldhatók meg a problémái azzal, hogy az amúgy meglévő jelek mellé újakat helyezünk. Felhozta Cselovszki Zoltán „kibeszéletlen város"-fogalmát és ezzel kapcsolatban pozitívumként említette a pályázatok azon vonulatát, amely már meglévő dolgok kifejtésével foglalkozott.

 

Kemény Vagyim hiányolta a pályamunkákból az alulról felfelé építkezés nyomait, ami szerinte a Szeresd Budapestet! kiírás egyik elvi alapvetése volt. Arról beszélt, hogy a városi közösségek a közös történeteken alapulnak, de ez nem jelent meg a pályázatokban. Kiemelte a helyiek várostervezésbe való bevonásának fontosságát, mint a problémái dacára egyetlen járható utat.

Bojár Iván András úgy vélte, igenis a közös mítoszok elemeiként foghatók fel a pályázók sokasága által választott egyes helyszínek (pl. a Margitsziget csúcsa). Budapest 2010-es kulturális főváros-pályázatáról beszélve azt mondta, annak a középpontjában is a participáció áll, mint a civilek várostervezésbe való bevonása.

Nagyon markáns és kritikus álláspontot képviselt Gauder Péter, aki a Kulturális Főváros-ügy kapcsán már írásban is véleményt nyilvánított a kérdésről. Nem vitatta az ilyesfajta pályázatok hasznosságát, a fásultságot kikezdő provokáció szükségességét. Rámutatott viszont, hogy a főváros nem jó irányba halad, ugyanis megoldatlan múltbéli problémáit hurcolja magával, ezért messze van még attól, hogy a jövőjét érdemben alakíthassa. A jelenlegi problémás helyzetre nem jelentenek megoldást a lokális beavatkozások, projektek, mert a „mini-innovációk" összeadása nem eredményez minőségileg magasabb szintet, megújulást. Ezek helyett az egészet érintő komplex programra van szükség (a moderátor szavaival élve „gesztusok helyett stratégiára"). Állítása szerint mindez nem képzelhető el a civilek bevonása, vagyis a széleskörű, nyilvános kommunikáció nélkül, amire megvannak a bevett technikák. Kitért arra is, hogy a város nem kezelhető „hardveresen" (építészet által), mert alapvetően a „hogyan akar élni a város?" kérdését, a „szoftvert" kell közösen tisztázni.

A Nemzeti Színház és a Művészetek Palotája példáján illusztrálta Lukovich Tamás, hogyan vallott kudarcot két szimbólumteremtési kísérlet. Ezek is alátámasztani látszanak az állítást, hogy „egy városnak nem lehet tudatosan jelképeket csinálni".

Cselovszki Zoltán felhívta a figyelmet, hogy a Budapest új építészeti jelei pályázatra nem jelképeket vártak, a jelek pedig azért kellenek, hogy ne tévedjünk el.

Kemény Vagyim kétségeinek adott hangot kétmillió, a megélhetése után loholó városlakó tervezésbe való bevonását illetően. Elképzelése szerint jobb volna előbb a vállalatok, vállalkozások tevékenységét a város hosszabb távú érdekeinek kedvező mederbe terelni.

A pályázatokra visszatérve Bojár Iván András azt mondta, szerinte nem baj, ha vannak impulzusok, függetlenül attól, hogy nem oldják meg a város bajait. A következő szavakkal összegezte véleményét: „halálosan boldog vagyok és gratulálok mindenkinek".

Moderátorunk szerint a szóban forgó pályázatok által képviselt szellemiség és Gauder-féle bírálatuk viszonya a „landmark"- és az infrastruktúra-típusú beavatkozások közötti különbséggel írható le. Örömtelinek mondta utóbbi típus hangsúlyos jelenlétét a benyújtott pályázatokban. Arra a záró kérdésre, hogy melyek azok az emblematikus értékek, amikkel Budapest már rendelkezik, Cselovszki Zoltán a Pestről, mint nézőtérről nézhető és Budán, mint színpadon játszódó királydrámát említette. Gauder Péter és Kemény Vagyim pl. a kávéházakat hozta fel, de erre vissza lehetett volna kérdezni, vajon ez ténylegesen létező értékünk-e, vagy csak a maradványai illetve kezdeményei vannak meg. Nem kérdeztünk vissza, mert késő este volt, másfelől a romos értékek is értékek, lehet rájuk építeni. Lásd Budapest nagy potenciállal bíró fürdőit: Széchenyi, Rudas, Rác, Lukács, Császár, Király…

Szerző: Török Tamás (szöveg + kép)