Alkotóközpont a Vekeri-tó környezetében – Huszka Bettina Kitti diplomaterve

Huszka Bettina Kitti diplomatervében a Debrencenhez közeli Vekeri-tó környékére tervezett alkotóközpontot, amely a tó pillanatnyi vízállásától függetlenül is be tudja tölteni funkcióját, így akkor is képes élettel megtölteni a területet, amikor a tó medre kiszáradt.

BEVEZETÉS

A helyszínadta inspiráló közeg lehetősége mellett más indíttatásból is választottam az alkotóközpont funkciót. Volt művészeti diákként a tapasztalataim azt mutatták, sajnos a legtöbb művészeti csoportnak, iskolának nincs lehetősége fenntartani egy olyan helyet a művész tanoncok számára, amely a saját épületén kívül képes biztosítani azokat a feltételeket, ahol inspiráló környezetben alkothatnak. Ezen gondolat indította el azt az elképzelést, hogy építészként diplomatervemben megtervezzek egy olyan helyet, ahol a művészdiákok képesek akár hétvégente, nyáron, és akár éjszaka is tevékenykedni mindezt kiszolgáló környezetben, megfelelő lehetőségek és eszközök közt. Egy olyan építményt képzeltem el, amely megállna lábain minden téren, képes lenne működni a környezetben, és több környékbeli művészeti csoportnak is szólna.

Amikor itt jártam személyesen is megtapasztalhattam, hogy a hely elvesztette korábbi pompáját, egy kiszáradt tómeder maradt csak hátra. Már nem látogatják olyan gyakran és annyian, mint évekkel ezelőtt, csupán a katasztrófaturisták készítenek pár képet, miképp bizonyítékot szolgáltathatnak másoknak a tó kiszáradásáról, sőt a környezetének elhanyagoltságáról. Ezzel szemben biztató tény volt számomra a területtel kapcsolatba, hogy a közösségi médiát olvasva a legtöbb debreceni, környékbeli lakos, illetve hazalátogató ember elborzadt a mai állapotokat látva, így támogatná a tó újbóli helyreállítását, amely lehetőséget kínál a turizmus fellendülésére is, emellett a helyszínre telepítendő új funkciók segítenék élettel megtölteni a környéket.

Mindemellett, a hely jellegéből adódóan nagyszerű lehetőséget kínál olyan tevékenységekhez, mint az alkotási vágy, amit a város túlzsúfolt, hangos környezete képtelen a művészek számára többnyire biztosítani. Manapság rengeteg tanulmány, kutatás vizsgálja, hogy a természet képes egészségesebbé, boldogabbá tenni az embert, de ihlető is tud lenni. A környezet sokszínűsége, a textúrák, formák, a természetes fény mind segíti a vizualitását egy művésznek, így lehet optimális a természet egy alkotóközpont létesítésére.

FUNKCIÓ

Kutatásaim során több művészeti iskolát, rendszeresen működő művészeti képzést, szakkört találtam, melyek mindegyike a belvárosban működik. A kezdeti elképzelésem egy iskolára korlátozódott, annak szerettem volna egy független, külső művészeti „telepként" működő helyet létrehozni a Vekeri-tónál. Azonban azzal, hogy lekorlátozom csupán egyetlen használóra a funkciót a hely kihasználatlanságát eredményezné. Így jött egy olyan alkotóközpont gondolata, mely szabadon használható több művészeti csoport számára, habár időszakosan, hiszen fontos, hogy a fenntartása minimalizálódjon annak érdekében, hogy érdemes legyen működtetni hosszú távon. A központ csak olyan funkciókat tartalmazna, amely működéséhez elengedhetetlen, nem bővíteném felesleges terekkel, amelyek például állandó személyzetet igényelnének, illetve állandó karbantartást.

HELYSZÍN

Debrecen város kialakulása óta gazdaságilag kedvezőtlen helyen fekszik az Alföldön. Azonban történelmének kezdete óta ragaszkodik erdőihez, amelyeben megtalálta gazdagságát. Az erdős puszták tulajdonjogát, amely magába foglalja a mai Vekeri-tó területét is, az 1800-as években az akkori uralkodótól vásárolták meg a cívis polgárok a város nevében. A Vekeri-tó, amely Debrecentől délkeletre fekszik egy erdős területen, mindössze pár kilométer távolságra a várostól 1975-ben létesült mesterségesen. A környék rengeteg, hatalmas fejlesztési beruházást tudhatott magáénak korábban is, de a tó létrehozását követően az egyik legnépszerűbb, továbbá leglátogatottabb erdőspusztai kirándulóhellyé vált, főként az elmúlt évtizedekben.

A tó kialakítását megelőzően is számítottak arra, hogy az időről-időre ki fog száradni, hiszen vizét nem egy bő folyású folyóból nyeri, hanem csupán egy érből. Az elmúlt évben a félelmek beigazolódtak, és a tó teljesen kiszáradt. Éppen ezért a legnagyobb probléma a vízhiány, mivel népszerűségét a tónak köszönhetően nyerte el a hely. A terület többcélú felhasználhatóságának kivitelezésével olyan megoldás születhetne, amit nem akadályozna, ha a tó éppen kiszárad, ahogy az sem, ha újra vízzel telik meg. Erre a felhasználhatóságra kerestem választ a tervezett épületemmel, hogy a Vekeri-tót ismételten használatba lehessen véve.

KONCEPCIÓ

Épületem helyszínének a Vekeri-tó közepén lévő sziget északi felét választottam, azon belül pedig egy olyan tisztást, amelyet fák gyűrűje fog közre, és kijárt ösvényutak nem szabdalják. Azért ide pozícionáltam az épületemet, mert távol esik a nagy forgalomtól, az autók zavaró hangjaitól, védettebb pozícióban van, hiszen az időszakosan, „tábor" jellegűen használt funkciót szeretném megkímélni az ember esetleges rossz szándékú hatásaitól. A zavartalanság, a nyugodt légkör magától értetődő, ahogy az inspiratív környezet is. Ha esetleg a jövőben vízzel telik meg a tómeder, tovább fokozza ezen érzését az itt alkotóknak.

Az iskolának egy olyan tércsoportokból álló építményt terveztem, amely több szak igényét kielégíti az önálló funkciójú építményekben, úgy mint festészet, grafika, illetve kézművesség. Ez egy hely, ahol szabadon tudnak alkotni a művésztanoncok, a felszerelt műhelyekben. A Vekeri-tó környezete biztosítja a nyugodt, csendes alkotás egyensúlyát, ahol a diákok a környezetből nyerhetik az inspirációt, hiszen a hely mindezt önmagától biztosítja.

Egy egyszerű formát képzeltem el kezdetektől fogva. A lehető legegyszerűbben, leggazdaságosabban szerettem volna megteremteni a funkciót, melyhez csak az alapvető eszközöket használtam fel. Mivel a helyszín hatalmas területen fekszik, csupán egyszintes terjeszkedésről lehet szó. A sziget azon része, ahova az épületem kerül nem igazán engedi az alaprajzi formákkal való játszadozást, így egyszerű négyszögű egységekre bontott épületcsoportot terveztem, amelynek méreteit raszterháló segítségével és a funkciókhoz szükséges helyszükségletek alapján határoztam meg. Továbbá egy négyszög formájú nagy terasszal fogtam össze. A kubusok félnyeregtetőt kaptak, hogy a fény minél nagyobb szögben érhesse a belső tereket.

Az alaprajz esetében fontosnak tartottam, hogy a műtermek egymás mellé essenek, és kettő mindig közös tárolóval rendelkezzen, ezzel is elősegítve az emberi interakciókat. Az ebédlőt, illetve a szociális blokkot úgy helyeztem el, hogy az minden műhelyből látható és könnyen megközelíthető legyen. A terasz, amelyen az egységek fekszenek, átjárhatóvá teszi az épületegyüttest, illetve összefogja azokat és lehetőséget biztosít a kültéri alkotásra is. A műtermek hosszabb, illetve rövidebb oldalai is megnyithatóvá válnak nyílászárók segítségével. Ennek köszönhetően a funkciók közötti kapcsolat megteremtődik, a diákok egymás munkáját látva inspirálódni tudnak. A műhelyeket összekapcsoltam egy fedett-nyitott téregységgel, ahol a társasági élet, a közös munka ugyancsak megvalósulhat.

A homlokzatot egyszerűnek képzeltem el, amit csak egy-egy ablak, ajtó szabdal; beleolvad a környezetbe, a fák közé, ahogy a formával is ez volt a célom. Kifelé ugyanúgy szerettem volna nyitni a környezetre egy-egy ablakkal, hogy véletlenül sem introvertált épületet teremtsek. Az egységeket magába foglaló teraszt nem szerettem volna lefedni, hiszen fontos számomra, hogy a kubusokból kilépve a leplezetlen környezet fogadja az embereket, ahogy a terasz oldalsó túlnyúlásai is arra szolgának, hogy a környező tájra rá lehessen pillantani. Az egész együttest a minimalizmus jegyében hoztam létre, így a nyers betonfelületek, a tetőre hajtott natúr vízszigetelés dominál az elképzelt alumínium nyílászárók mellett. Az alkotóközpont továbbá olyan igényeket is kielégít, mint az akadálymentes használat és a fenntarthatóság.  

Huszka Bettina Kitti