Az építész felelőssége

Nagyjából ezeket akartam elmondani közgyűlési felszólalásomban, ám tudom, hogy mindennél fontosabb a Kamara ügye és építészeink helyzete a bontakozó piaci körülmények között. • Németh Lajos művészettörténész írása 1991-ből

Jacques Maritain 1951-ben Princetonban tartott előadásának a címét plagizáltam, és nem is most, hanem amikor e kérdésről beszélni akartam a Magyar Építőművészek Szövetsége közgyűlésén. Valahogy így kezdtem volna felszólalásomat: "A Magyar Képzőművészek és Iparművészek szövetsége hatalmazott fel, hogy felszólaljak e közgyűlésen egy megalázott és önmagát megalázó – vagy nyersebben: meggyalázott és önmagát meggyalázó – szakma képviselőjeként. Ám úgy hiszem, olyan szakma előtt beszélek, amely magára is vonatkoztathatja e jelzőket." Nem szólaltam fel, mert ahogy az építész közgyűlés előtt rövid idővel a képzőművészeti közgyűlésen az új alapszabály elfogadásáról, tisztújítási kérdésekről esett csupán szó, itt a Kamara kérdése került középpontba. Hogy milyen építészetünk és képzőművészetünk helyzete; léteznek-e életerős tendenciák, egyáltalán milyen az ország építészeti és képzőművészeti kultúrája, és ha csapnivaló –mint ahogy az –, ki a felelős érte, mennyiben felelősek az alkotó művészek; beszélhetünk-e valamiféle értékszempontokról? – ilyen és hozzájuk hasonló kérdések fel sem merülhettek. E közegben a művész felelősségéről beszélni? – illetlen, kényelmetlen érzést keltő provokáció lett volna. Felelősség? Kinek, minek, miért ? Egyáltalán, az építészet és képzőművészet területén mi az, hogy "felelősség"? Felelős-e vajon az építész, mert kiszolgálta a rossz döntéseket, részt vett történeti városrészek szétrombolásában, hajlandó volt pszeudo­szimbólumokat sugalló épületeket tervezni vagy az újgazdagok giccs-villáit és nyaralóit megtervezni? Analógiaként: elmarasztalhatók-e azok a vízügyi szakemberek, akik legjobb szakmai tudásukat áldozták a Bős-Nagymaros-i tervekbe, és elmarasztalhatók-e azok az építész kollektívák, amelyek vállalkoztak volna a vízierőmű architektonikus-esztétikai plasztikai műtétjére?

E szónoki kérdések a képzőművészetben is feltehetők, ám itt a szobordöntések konok ténye félresöpörte a pusztán teoretikus kérdésfeltevést. Említsük a szakmailag egyik legfelkészültebb és immár negyedszázada legsikeresebb magyar szobrász, Varga Imre életútját. Ha fölkérték, megmintázta az egyszerre istenasszonyi és anyai Boldogasszonyt, az ájtatos Szent Erzsébetet, az elhivatottság által rámért sorsfeladattól megrendült Szent Istvánt, a halálba vezető úton is meditatív Radnótit, a könyörtelen valósággal dacoló Derkovitsot, a méltóságteljes Károlyi Mihályt, a humanizmusért mindent vállaló Wallenberget, az épp-olyan-mint a többi, megfáradt Lenint, az ágáló Kun Bélát, az őrült zseni Lisztet, a vibráló Bartókot, a nyugodt Kodályt, a Holocaust emlékművet. Megmintázta, amit rendelt tőle Aczél György, Lékai bíboros és a profi nyugalmával mondja: ide nekem Nagy Imrét is. Mikor megkérdezték tőle, hogyan tud egyszerre több istent szolgálni, nem értette a kérdést, hiszen ő profi, akinek csak egy feladata lehet: legjobb tudása szerint megoldani az adott feladatot. Kisfaludy Stróbl Zsigmond se törődött, azzal, hogy az ifjú Horthy Miklós emlékművét mintázza vagy a felszabadulási emlékművet. Tehet arról egy szobrász, hogy nem Periklészt kell megmintáznia, hanem Cézárt? Tehet arról az építész, hogy nem katedrálist kell terveznie, hanem Mussolini fórumát?

E szónoki kérdésekben – amelyeket nem volt merszem feltenni a közgyűlésen – kétségkívül több kérdéskör gubancolódik, meg kell próbálni valamiként szétválasztani őket, hogy visszajussunk a kiindulóponthoz, a kérdőjel nélküli kérdéshez: a művész felelőssége. A Magyar Értelmező Kisszótár szerint a felelősség az a kötelezettség, amelynek alapján valaki, valami felelős valakiért, valamiért. Így lehet jogi kifejezés is, lehet azonban erkölcsi minőség – nyilvánvaló, hogy számunkra ez utóbbi értelmezés érdekes. Miben rejlik az alkotó művész – építész, képzőművész – felelőssége, kivel vagy mivel szembeni felelősségről van szó?

Maritain említett előadásában elsősorban az írói felelősségről értekezett, polemikus kiindulópontja Gide kijelentése: "Annak, amit valaki ír, nincs jelentősége, következménye." Okfejtése azonban érvényes más művészeti ágakra is, mert érinti a művészet és az erkölcs viszonyát. Szerinte e két terület között közvetlen, belső alárendeltségből fakadó kapcsolatról nem beszélhetünk, mert mindkét terület az ember kulturális szférájának autonóm tartománya, ebből következően "belülről vezérelt", értékkritériumai is önösek. A művészet az Arisztotelész-i és Aquinói Tamás-i értelemben vett virtus, azaz olyan értékteremtő képesség, alkotó erő, amely mint a "Gyakorlati Ész" képessége, a tárgyteremtő aktusra vonatkozik, tehát a mű "javát", "hasznát" – a Maritain-i meghatározás szerint "bien de l'oeuvre" – szolgálja, és nem az emberi célokat (bien de l'homme). Az az érték, amely a műben föltárulkozik, nem az emberi akaraté, hanem magából a dologból fakad, annak föltárulkozása. Az alkotó művész tehát elsősorban az önmaga létrejöttében, feltárulkozásában értéket produkáló művel, azaz a művészettel szemben felelős. Az a kötelessége, hogy kibontakoztassa e megszületni akaró értéket. Erre kell koncentrálnia és mindent fel kell áldoznia ennek érdekében.

Nem mérvadó egyéni erkölcse, joggal mondta Oscar Wilde: "Az, hogy valaki méregkeverő, az semmit sem bizonyít prózájával szemben", vagy ahogy Cocteau vallotta: fütyül arra a Festészet, hogy elkárhozik a festő, ha a pokoltűz ragyogóvá izzítja a vitrailt. Maritain szerint azonban korántsem mindegy ez a festő számára, hiszen ő nem a Festészet teremtménye és nem is csupán festő, hanem elsődlegesen ember, s mint ilyen, alá van vetve az erkölcsi elveknek. A Művészet aspektusából az alkotó csakugyan csupán a műve iránt felelős, a Morál szempontjából azonban a Gide-i megállapítás öncsalás, mert az író, a művész igenis felelős az önmagában és a másik emberben rejlő erkölcsi követelményekkel szemben. Tény, hogy a Művészet és a Morál két autonóm világ, szuverének, ám tudomásul kell venni, hogy mindkettő az ember világa, azaz az ember, mint intellektuális alkotó és mint erkölcsi lény, a saját sorsát meghatározó tettek alkotója, mindkét világnak részese. Miután azonban az ember elsődlegesen ember, semmint író, vagy festő, az ember szempontjából az Erkölcs autonóm világa, a belőle fakadó követelményrendszer magasabb rendű, mint a Művészet autonóm világa. Nem lehet olyan törvény, amely ellene szólhatna az erkölcsi kategorikus imperatívusznak, mert ez utóbbiban az emberi egzisztencia lényegéről, az ember üdvözüléséről van szó. Másképpen: a Művészet végül is indirekt, külsődleges módon alávetettje az Erkölcsnek. Maritain tehát katolikus világképéből következően egyértelműen a "bien de l'homme" mellett voksolt, jóllehet hangsúlyozva a "bien de l'oeuvre" viszonylagos érvényét.

Miként értelmezhető mindez az építészet és a képzőművészet vetületében? Az építészetben és a közösségi funkcióit teljesítő képzőművészetben meghatározó tényező a megrendelő, lett légyen az valamiféle társadalmi közösség vagy privát személy. A mű funkciója, ideológiai, ikonológiai jelentéstartalma, szimbolikája ugyanis nem csupán az alkotó leleménye, hanem a megrendelőé is, sőt gyakran a stílus megválasztása sem pusztán alkotói döntés. Többször idéztük már a kiváló filozófus, Nicolai Hartmann megálapítását, ám nem hiábavaló ismételni: "...a ház, még a jelentéktelen és sikerületlen ház is, eleve, közvetlenül a közösség ügye [..] még az egyszerű lakóház is úgy viszonylik a szűkebb családi közösséghez, mint a ruha a személyiséghez: önfelfogásának és tudatos önformálásának kifejezéseként. Így már a lakóház is az ember lényegi sajátosságairól tanúskodik. A monumentális építmény viszont arról tanuskodik, amit ideái tűznek az ember elé, tehát amivé az ember lenni akar, amit megálmodik."

Eszerint a közösséget, a megrendelőt ugyancsak felelősség illeti – ám vajon ez felmenti a közösség megbízásából dolgozó építészt és képzőművészt, illetve felelőssége csupán a profi szakemberé, tehát e területen elsődleges a "bien de l'oeuvre" iránti felelősség?

Mindez mutatja, hogy az építészetben és a képzőművészetben a felelősség kérdése ugyancsak összetett. Talán a legegyszerűbb az autonóm erkölcs terrénuma, tehát a "bien de l'homme", azaz az e területen dolgozó alkotókra is érvényesek az általános erkölcsi normák, a polgári és szakmai tisztesség, becsület. Hogy e viszonylatban "sáros" a képzőművészeti és építészeti intézményrendszer, szokásjog, arra kár sok szót vesztegetni. Közismert, hogy számtalan az elvtelen összefonódás, a szakmai lobbyzás, a tervezés és a kivitelezés antagonizmusából, az építőiparnak való kiszolgáltatottságból adódó korrupciós lehetőség, a tervek elfogadását vagy elutasítását szabályozó csoportérdek vagy gyakran leplezetlen maffiázás – "mentségként" megjegyezhetjük, hogy a nálunk etikusabb, korrektebb nyugati országokban sem sokkal jobb a helyzet. Ez azonban az általános etikai normák alá tartozik, úgy mint például az, hogy egy kereskedő becsapja-e klienseit.

Véleményem szerint ugyancsak az egyéni erkölcsi normák alá tartozik, hogy ki milyen munkát vállal. A korábbi példára utalva: lelkiismeretére tartozik, hogy nem lát abban semmi kivetnivalót, ha megmintázza Kádár Jánost és Nagy Imrét is. Építészetre vonatkoztatva: a tervező nem törődik azzal, hogy milyen ideológiai töltésű és funkciójú épület megtervezésére vállalkozik, és legjobb tudása szerint próbál eleget tenni egy esetleg velejéig antihumánus feladatnak, vállalván tehát a "bien de l'oeuvre" és a "bien de l'homme" közti abszolút szakadást, elidegenedést.

Tény, hogy az esztétikai tökélyre való törekvés ringyó-hitű is lehet, a gyilkoló szerkentyűk is "formatervezettek", egy jól megcsinált rakéta épp oly szép, mint Brancusi madara.

Számtalan példa van azonban arra, hogy az egyéni vagy a közösségi morál területére tartozó probléma átcsúszik a szakmaetikai normák kompetenciájába.

Nehéz lenne röviden megfogalmazni, hogy mit rejt magában e meghatározás: "szakmaetika". Keveredik benne a "bien de l'homme" és a "bien de l'ouevre" iránti felelősség, illetve kötelezettség. Így például összemosódik az általános erkölcsi és a szakmaetikai felelősség olyan esetben, mint volt a sevillai pavilon botránya, mikor is a törvényes zsűri döntését felrúgta az adminisztráció, és egy korábban nemet mondó, a pályázaton részt nem vevő kiváló építész cinkosává vált az antidemokratikus döntésnek. Ehhez hasonló esetre számtalan példa van a kultúra más területéről – elég csupán arra utalni, hogy a Mozgó Világ vagy a Tiszatáj szerkesztőinek politikai megfontolásból való leváltása után azonnal voltak olyanok, akik elvállalták a kiebrudaltak pótlását. E példáknál azonban elsősorban az erkölcs általános kérdései a meghatározók.

Bonyolultabb azonban a helyzet azoknál a szakmaetikai kérdéseknél, mikor nem a "bien de l'homme", hanem a "bien de l'oeuvre" iránti elkötelezettség a perdöntő. Ilyen esetben nehéz ugyanis eldönteni, hogy valaki azért old meg rosszul egy építészeti feladatot, vétkezik tehát a "bien de l'oeuvre" ellen, mert a feladat meghaladja az erejét, egyszerűen tehetségtelen, vagy a megrendelő volt dilettáns, ám erőszakos és a tervező kényszerből elfogadta a rossz kompromisszumokat. Számtalan példát említhetnénk, mikor nehéz eldönteni, hogy csupán szakmai hiányról vagy szakmaetikai vétségről van szó.

Sorolhatnánk a középületeket, amelyek tervezésekor elfelejtették, hogy a bejárati csamok funkciója nem azonos egy irodaház vesztibulumának disztribuáló feladatával, nem sokat időzve olyan melléfogások sorolásával, mikor is a főváros egyik legreprezentatívabb terére, a Gresham mellé "odaálmodták" – ahogy a külföldiek mondják – az "ungarische Sing-Sing"-et, a Bazilika kupolájára való rálátást tönkreteszik egy zavaros stílusú épület "mini-kupolájával", az ország legszebb panorámájára (Lánchíd, Budai Vár) néző, építészetileg kiemelt szállodai traktusba a kondicionáló terem bárját helyezik el - és folytatni lehetne az építészeti nonszenszek sorolását.

Mindez persze lehet a megrendelő és az építész közös bakija vagy annak a jele, hogy építészeink zöme szakmailag nem eléggé képzett. Így például sokan nem tudják, hogy egy lépcsőfeljáró önmagában is térformáló és ikonológiai jelentést is tolmácsoló tényező. Ha jóindulatúak vagyunk, itt nem szakmaetikai vétségről beszélünk, illetve legfeljebb csak abban az értelemben, hogy az építész erejét meghaladó feladatra vállalkozott. Ám ha a budai hegyvidéket, a Balaton-melléket és több dunántúli városunkat nézzük, az ottani giccsvillákat, amelyek sajátos stílusában keveredik a hatvanas évek "Baumeister" stílusa a Makovecz-iskola és a posztmodem eklektikus formatoposzaival, az organikus építészet elvének megcsúfolásával – akkor már joggal elmondhatjuk, hogy e "tapló-architektúra" tervezői elmarasztalhatók szakmaetikai vétségben is. Amikor Adolf Loos az ornamentikát bűnnek titulálta, nemcsak a bontakozó racionalista építészet szekta-purizmusa és agresszív múlt-tagadása beszélt belőle, hanem túlzása miatti tévedése ellenére is felsejtődött benne, hogy az építészeti alkotás valamiként etikai aktus is. Csakugyan, a "minden-mindegy" cinizmusa szakmaetikai vétség.

Az építészet esetében, épp a Hartmann-i idézetben foglaltakból következően, a Maritain-i "bien de l'oeuvre" és "bien de l'homme" követelménye mellett ugyanis meg kell fogalmazni egy harmadik követelményt is: a "bien de la communauté"-t, azaz a közösség iránti felelősséget – és e vonatkozásban a "közösség" többet jelent, mint az adott társadalom, mert egyúttal múlt és jövő, illetve az emberi társadalom és a természet harmonikus együttélésének biztosítása iránti felelősség. Az emberiség építészeti kultúrájának megőrzése, közkinccsé tétele és továbbfejlesztése, a múlt alkotásaival szembeni szerénység – amely akkor is kötelez, ha épp a tradíció meghaladására vállalkozunk – éppúgy szakmaetikai norma, mint az, hogy egy építész nem vállalkozhat arra, hogy a Sándor Palotából játékkaszinót fabrikáljon, a várlejtőre szállodát tervezzen, Bős-Nagymarost kozmetikázza, a budai dombokat tönkretegye az újgazdagok giccsvilláival, átépítse felelőtlenül a történeti műemlékeket, részt vegyen a történeti városrészek barbár szétrombolásában, vagy hogy ne vegye figyelembe azt, hogy a természeti környezet is a nemzeti kultúra elidegeníthetetlen része, alakítója egy nép azonosságtudatának, habitusának, ezért az építész nem gyalázhatja meg.

Nagyjából ezeket akartam elmondani közgyűlési felszólalásomban, ám tudom, hogy mindennél fontosabb a Kamara ügye és építészeink helyzete a bontakozó piaci körülmények között.

Németh Lajos, 1991.

Nyomtatásban megjelent a Művészet folyóiratban.