“Azt mondtuk: itt sok munka lesz” – Vecsei Éva élete és munkássága – Első rész

Az 1956-ban Kanadába emigrált Vecsei Éva minden idők legsikeresebb magyar építészei közé tartozik, ha a megépült légköbmétert és a projektek elismertségét nézzük. Montréali munkái idehaza nehezen elképzelhető léptéket képviselnek. A MÉM MDK Magyar Építész Nők kutatási programja keretében a ma 94 éves építész munkásságát Zöller Enikő mutatja be.

Családi háttér és gyermekkor

Vecsei Éva[2] 1930. augusztus 21-én, Bécsben született egy szocialista emigráns család gyermekeként, amely a Horthy-rendszer elől menekült. A család három évvel Éva születése után, 1933-ban költözött Budapestre. A zsidótörvények következtében édesapja nem gyakorolhatta ügyvédi hivatását, csak alacsonyabb beosztásban dolgozhatott. A család szűkös körülmények között élt egy udvari lakásban. A háború végén, a felszabadulás után apját az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) igazgatójává nevezték ki, ami jelentős változást hozott életében.

Éva kilenc éves volt, amikor kitört a második világháború, ekkor határozta el, hogy soha többé nem beszél németül. A vészkorszak idején egy védett házban húzódott meg, svéd védlevéllel. A háború alatt már látogatta Jaschik Álmos rajziskoláját, ahol főként kézirajzolást, illusztrálást tanult grafittal.

Pályaválasztás és az egyetemi évek

Vecsei Éva családjában az irodalom és a zene játszott központi szerepet, építész nem volt a családtagok között. Szüleinek operabérlete volt, az operalátogatások alkalmával Évát lenyűgözték a díszletek. Ennek hatására díszlettervezői pályára készült, azonban 1948-ban, amikor érettségizett, nem mehetett a bécsi Reinhardt Iskolába[3], mert az országhatárokat lezárták. Egy barátja tanácsára fordult az építészet felé, aki így bátorította: „nem csak díszletet csinálsz majd, hanem igazit!" Ez a váltás sikeres döntésnek bizonyult számára, amit az egyetemi sikerei is megerősítettek: jól rajzolt, és technikai készségei kiemelkedőek voltak.

Az egyetemi tevékenységét kezdetektől fogva siker övezte. Első projektjére, egy ideiglenes diákszállás tervére Weichinger Károly azt mondta, Éva már „kész építész", tulajdonképpen nem is lenne szükséges tovább folytatnia tanulmányait. Egyetemi évei alatt órasegítő tanárként dolgozott nála. A Műegyetemen az 1948-as évfolyam 120 hallgatójából mindössze tíz nő volt. Évát körülvették a fiú barátai, köztük volt Arnót Samu, Kapsza Miklós és Somogyi László; ők alkották az úgynevezett „burzsoá klikket." Baráti körük főként az egyetemre koncentrálódott, hiszen a munka és tanulás rengeteg időt emésztett fel. Politikai témákat ritkán érintettek és a kortárs építészeti történések sem foglalkoztatták őket. Mesterei között volt Weichinger Károly, Kiss Tibor és Csonka Pál, akik mellett a dán építészeti iskola hatása is jelentős mértékben befolyásolta Éva látásmódját. A Gunnar Asplund munkásságát tisztelő Weichinger tanszékén találkozott először a dán stílus erős jelenlétével, amely későbbi tervezési felfogására is hatással volt, különösen tetten érhető ez a hatás a tatabányai lakótelep tervein. Diplomamunkájában egy cirkusz épületének tervezését választotta, mert az funkciójából adódóan elkerülte a szocreál kritikai megközelítések veszélyét.

Az egyetemen ismerkedett meg későbbi férjével, Vecsei Andrással. Kölcsön gyűrűkkel esküdtek a városházán, házasságkötésük után, 1952-ben diplomáztak. Két gyermekük született: Andrea, akiből szintén építész lett, és Paul.

Pályakezdés – Műegyetem és LAKÓTERV

Diplomája megszerzése után, 1952-ben Éva Kiss Tibor tanársegéde lett, ám a munka rendkívül megterhelő volt: az egyetemi órákon túl részt kellett vennie az esti oktatásban is, ahol munkásokat tanítottak. Ez 12 órás munkanapokat jelentett, ami gyermeke születése után már túl nagy terhet jelentett. Lánya születését követően a LAKÓTERV-hez került, ahol munkakörülményei némileg családbarátabbak lettek: reggelente szoptatási időt kapott, így később is kezdhette a munkát. Anyósa is nagy segítséget nyújtott a háztartás vezetésében, emellett egy időre házvezetőnőt is alkalmaztak.

A LAKÓTERV-nél Vecsei Éva Körner Józseffel dolgozott együtt, aki fontos párttagként és vezetőként rendkívül elfoglalt volt, így az összes tervezési feladatot Évára bízta. Kettejük között kölcsönösen előnyös munkakapcsolat alakult ki: „Nagyon jó volt, nagyon jól éltünk mindketten, ő is, meg én is. A Körner kapta és én csináltam, csak ő nem tulajdonította el" – emlékezett vissza Éva. Első jelentős munkája a tatabányai pontházak tervei voltak, amelyek bányászok számára készültek. Elérte, hogy a bányászok külön fürdőszobát kapjanak, eltérve az eredeti tervtől, ami csak folyosókként egy közös fürdőszobát irányzott elő. Következő jelentős feladataként egy 14 emeletes, korszerű toronyház tervezését kapta meg, amely a lágymányosi lakótelep nagyszabású beépítési koncepciójához kapcsolódott. A projekt részeként egy általános iskola terveit is elkészítette – ez az iskola az egyetlen általa tervezett épület Magyarországon, amely máig fennmaradt. A politikai korlátozások és az akkori építészeti elvárások közepette ez a munka jól példázza, hogyan jelentek meg a modernista építészeti törekvések a szocialista realizmus keretein belül. A tervek formai világán érződik a dán építészet hatása, amelyet Éva még egyetemi évei alatt ismert meg és sajátított el.

1956, emigráció

1956-ban, a forradalom kitörésekor Éva és férje úgy döntöttek, hogy elhagyják Magyarországot. „Egyszerűen elhatároztuk, hogy nem leszünk gyávák, és szembenézünk az élet kihívásaival. Kalandnak fogtuk fel, csak a gyerek miatt aggódtunk" – emlékezett vissza. Az 56-os forradalom idején a Markó utca 7. szám alatt laktak, szemben a Honvédelmi Minisztériummal. A család számára nem volt egyszerű elhagyni az országot. A „házmesterek mindenhol figyeltek", ezért egy LAKÓTERV-es kollégája segítségével nem közvetlenül otthonukból indultak, hogy elkerüljék a gyanút. Bécs felé vették az irányt egy a Dunántúlra tartó vonattal, hátizsákba bújtatott alvó kisbabájukkal. Semmit sem tudtak magukkal vinni. "Sötétek voltak a határon a tornyok, reflektorok, féltünk, de kiderült, hogy akkor éjszaka valami 5000 ember ment át a határon, csak nem tudtunk róla" – emlékezett vissza Vecsei Holló Éva.  Az úton velük tartott egy másik menekült pár: egy nővér és férje, aki nyelvész volt, és jól beszélt oroszul és angolul.

Egy osztrák táborban telepedtek le, ahol disznókat tenyésztő jugoszláv emigránsokkal éltek együtt. „Ez nekem nagyon gyanús volt, hogy emigránsoknak disznókat kell tenyészteniük; akkor itt nincsen mozgás" – emlékezett vissza Éva. Ekkor úgy döntöttek, hogy tovább mennek. Egy gyémántgyűrűt eladva pénzt szerzett, és expressz vonatjegyet vásárolt Bécsbe. „Karácsony estéjén érkeztem meg, és egész mesebeli volt" – idézte fel az érkezés pillanatait. Miután húsz év után újra kezdett németül beszélni, úgy érezte, „mintha kinyílt volna egy fiók" az agyában. A bécsi szállást barátjuk biztosította.

Rövid idő múlva Éva férje úgy döntött, hogy nem kíván Európában maradni, mivel attól tartott, „az oroszok előbb-utóbb elfoglalják Európát, és ezt nem akarta végignézni." Végül egy ismerősük segítségével sikerült beszerezni a szükséges papírokat a kanadai követségtől, így tovább indulhattak Kanadába. Az osztrák barát és a követség támogatásával eljutottak egy kis holland városba, Valkenburgba, ahol a tél idejére üresen álló szállodákban kaptak szállást.

Az ott töltött idő alatt Éva és András munkát keresett, és végül Maastrichtban, egy építészeti irodában találtak állást. Éva egy kórház tervezésén dolgozott. Hollandia déli részén, ahol laktak, „nagyon vallásos katolikusok voltak, és mondták, hogy lesz majd több gyerek, nem kell majd dolgozni, csak a férjnek. Ecsetelték mindazt, amit én nem akarok az élettől." Férjével úgy döntöttek, hogy továbblépnek. „Megköszöntük, és eljöttünk. So that was it" – mondta Éva a döntésükről.

Rotterdamból indultak Kanadába. Bár eredetileg Winnipegbe kellett volna menniük, a határon András, aki franciául igen jól beszélt, “elbűvölte" az illetékeseket, így végül Montréalba irányították őket. Az első benyomás Évát megdöbbentette: Montréal akkoriban egy iparváros volt, és a kulturális élet is jelentősen elmaradt attól, amit Budapesten megszokott. „Nem volt rendes színház, opera, koncert, semmi nem volt. Csúnya volt a waterfront. Teljesen industrial. Csúnya bridge-ek. Nem volt jó az első benyomásom. De hát azt mondtuk, hogy itt sok munka lesz" – emlékezett vissza Éva az érkezésük első napjaira.

Kezdeti évek Kanadában, emigráns építésznőként

Míg Éva a magyar építész szakmában ismert volt az 1950-es években, Montrealban nehéz volt az építészeti pályán való elindulás, különösen emigráns nőként. A szocialista uralom alatt álló országokhoz képest hátrányos volt az építésznők helyzete Kanadában, ahol még az ’50-es, ’60-as években sem volt elfogadott, ha egy nő tervező építészként dolgozott.[4] Kezdetben szerkesztőként tevékenykedett, mivel nem talált azonnal építészeti állást. Ezekre a nehézségekre 1993-ban így emlékezett vissza: “Amikor Montréalba érkeztem, megdöbbentett az az rosszindulat, amellyel munkakeresés közben szembesültem: ‘Maga férjes asszony, gyermeke van, és dolgozni akar?!“[5]

Két évvel később, férje, Vecsei András közbenjárásával sikerült munkát kapnia az ARCOP (Architects in Cooperative Partnership) & Associates irodában, “ahol a főnökök tehetséges építészeket kerestek, bőrszíntől, vallástól vagy nemtől függetlenül".[6] Alkalmazásakor két hét próbaidővel vették fel. Ez fontos mérföldkő volt számára, hiszen ekkor kezdett el komolyabb projekteket kapni. Eleinte tartott attól, hogy a férjével dolgozzon együtt, „mert abban a pillanatban, hogyha egy feleség dolgozott a férjével, akkor mindenki azt hitte, hogy az rajzoló a férjének." Két évvel később férje saját irodát alapított barátaival.

Az ARCOP-nál eltöltött tizenhárom év során Éva több projektben vett részt, amelyek közül számos elnyerte a rangos Massey-díjat. Ezek közé tartozik: Tifereth Jerusalem zsinagóga, Côte-Saint-Luc, Québec (1959–1971, Saint Gerard Magella templom, Saint-Jean-sur-Richelieu, Québec (1960-1963, Laval Civic Centre: városháza és rendőrkapitányság, Laval, Québec (1962-1965), Georges Frédéric pavilon, Drummondville, Québec (1963-1965), Place Bonaventure, Montréal, Québec (1964-1967), Hallgatói Önkormányzat épülete (Student Union building), McGill University, Montréal, Québec (1965), Saint Thomas d’Aquin templom, Saint Lambert, Québec (1965-1967), Killam Library belső terei, Halifax, Nova Scotia (circa 1966-1971), Life science épület, Dalhousie University, Halifax, Nova Scotia (1971).

Éva számára a hazai építészeti tapasztalat nagy előnyt jelentett Kanadában. Magyarországon az épületek jelentős része acél- és vasbeton szerkezetekre épült, amelyek precíz, rácsszerkezetes (grid) elrendezést igényeltek, míg Kanadában a fa volt a domináns építőanyag. Itthoni tapasztalatai sokszor újdonságnak számítottak Kanadában, ahol az acél és vasbeton építkezési módszerek kevésbé voltak elterjedtek. A magyarországi képzés és szemléletmód ugyanakkor nehezítette a beilleszkedését; Éva saját bevallása szerint a PR- és marketingismeretek hiánya hátráltatta az érvényesülését. Kanadában az önpromóció és a kapcsolati háló kiépítése alapvető fontosságúvá vált. Az új környezethez való alkalmazkodás szakmai kihívásokat is tartogatott számára, például az eltérő mértékegységekhez (inch) is hozzá kellett hozzászoknia.

Pályája kezdetén kevés nővel működött együtt, mivel akkoriban a szakmában alig voltak néhányan. Egyedül egy észt származású kolléganőjére emlékszik, aki a McGill Egyetemen végzett. Montréalban más kelet európai nők is dolgoztak építészként, de ők inkább családi házak tervezésére specializálódtak. Ezzel szemben Évának a nagyobb, összetettebb projektekben volt tapasztalata és ezeket is részesítette előnyben, nem vonzotta a családi házas építészet – a Montreal Star-nak 1965 nyarán adott interjúban a következőket nyilatkozta: “Kérem, ne azok közé a nők közé soroljanak be, akik kis rózsaszín színfoltokkal szórják tele a világot. Az egyformaságon és ismétlésen alapuló otthonok tervezése nem különösebben foglalkoztat. A hatalmas, masszív struktúrák érdekelnek, amelyek lehetővé teszik az egyéni kifejezésmódot és a problémák összetett megoldását."[7]

Annamarie Adams építészettörténész részletesen foglalkozik a kanadai építésznők helyzetével a Designing Women: Gender and the Architectural Profession című, Peta Tancreddel közösen írt könyvében. Írásában külön kiemeli azokat az építésznőket, köztük Vecsei Évát, akik meghatározó szerepet játszottak Québec tartományban a modern építészet elterjesztésében[8], amely egybeesett a nők pályára lépésével Kanadában. Alapvetően a második világháború alatti, québeci férfihiány teremtette meg a lehetőséget a nők számára, hogy belépjenek az építészeti szakmába; ugyanakkor a háború utáni időszakban bevándorló nők, különösen Kelet-Európából érkezők – mint például Vecsei –, szintén meghatározó szerepet játszottak. Adams és Tancred szerint a modern építészet fejlődése során a női építészek szerepe nagymértékben azon múlott, hogy a háború után más országokból érkező építésznők milyen mértékben tudtak bekapcsolódni a munkába. Azok a nők, akik olyan országokból jöttek, ahol a nők már a háború után is jelentős számban képviseltették magukat a szakmában, olyan tudással és tapasztalattal rendelkeztek (szakmai tapasztalataikat elsősorban magasházak, középületek és irodaházak tervezésében szerezték), ami lehetővé tette számukra, hogy érvényesüljenek Montréal férfiak uralta építészeti világában. Az ő hatásuk messze jelentősebb volt, mint az angol és francia anyanyelvű, Kanadában született nők hozzájárulása.[9] Számos nagy montréali építkezés nyújtott lehetőséget számukra a szakma gyakorlására, mely építkezések jórészt az 1967-es montréali világkiállításhoz (Expo 67) kapcsolódtak, amely a folytatásban kerül bemutatásra.

Zöller Enikő Charlotte
Városkutató, a weimari Bauhaus Egyetem munkatársa, valamint a Német Kutatási Társaság (DFG) Societal Transformation and Spatial Materialisation of Housing című kutatási kollégiumának doktorandusza.

Jegyzetek

[1] Adams–Tancred 2000. 62. o.

[2] Született Holló Éva,1952-ben házasodott Vecsei Andrással Budapesten, Kanadában Eva Vecsei-ként hivatkoznak rá. A hagyatéka a Canadian Centre for Architecture-ben a ‘Vecsei Hollo Eva collection’ nevet viseli.

[3] A Max Reinhardt Színművészeti Szemináriumot Max Reinhardtról, a világhírű osztrák rendezőről nevezték el, aki 1928-ban alapította az iskolát azzal a céllal, hogy új tehetségeket képezzen a színház számára. Az intézmény a mai napig működik, és Bécsben található.

[4] Karácsony 2017. 289.

[5] Vecsei 1993. 203. o. [szerzők fordítása]

[6] Vecsei 1993. 203. o. [szerzők fordítása]. 1965-ben Québec tizennyolc női építésze közül öt az ARCOP-nál dolgozott. Adams–Tancred 2000. 61. o. Az ARCOP iroda egyik különlegessége, Éva szerint a tagok sokszínűsége volt: Affleck, Desbarats, Dimakopoulos, Lebensold és Sise mind különböző kulturális háttérrel rendelkeztek, ami tükrözte a kanadai társadalom multikulturális jellegét. Affleck az angol-kanadai, Desbarats a francia-kanadait, Lebensold a zsidót.

[7] Adams–Tancred 2000. 62. o.

[8] Adams–Tancred 2000. 60. o.

[9] Hasonló volt a helyzet a második világháború után Egyesült Államok legismertebb női építészei között is: sokan az USA-n kívül születtek és nevelkedtek, például Denise Scott Brown (Zambia, Dél-Afrika és Európa), Susana Torre (Argentína) és Anne Griswold Tyng (Kína). Kanadában, Brit Columbiában az 1970 előtti időszakban a női építészek 77%-a bevándorló volt. Greer 1982. 47. o.; Adams

Bibliográfia

Adams–Tancred 2000. Adams Annmarie –Tancred Peta: Designing Women: Gender and the Architectural Profession. University of Toronto Press, Toronto, 2000, 60-75. o.

Cserba 1956. Cserba Dezső: a lágymányosi lakótelep. Magyar Építőművészet 1956/5. 133-143. o.

Karácsony 2017. Karácsony, Rita: Külföldre kényszerült 56-os építészek életútja és munkássága – adatok egy egyéves építészettörténeti kutatásból. Müemlékvédelem, 2017 (LXI./6), 276-294.

Schmertz 1978. Schmertz Mildred: La Cité. Architectural Record, 1978/1, 111-116. o.

Schmertz 1965. Schmertz Mildred: Liturgy and Tradition Shape Designs for Three Faiths, Architectural Record, 1965/1, 133-142. o.

Schmertz Mildred – W. Molitor Joseph: Place Bonaventure, Architectural Record, special report, 1965 július, 125. o.

Szőke Károly: Tatabányai lakótelep. Magyar Építőművészet 1955/11–12. 334. o.

Vecsei Eva: Projets et pratiques de femmes architectes. Les Bâtisseuse de la Cité, Association canadienne-française pour l´avancement des sciences. 1993/79. 203-209. o.–Tancred 2000. 63. o.