Benedetta Tagliabue: „A nők egy másik fajta ízt hoznak az építészetbe”

Benedetta Tagliabue mélységesen hisz abban, amit csinál, fontos neki a kézművesség, a kísérletezés és a lapos, bürokrácia-mentes építészirodai szervezet. Azt mondja, mindig is nők irányították a nagy háztartásokat és tartották egyben a nagy családokat, és egy 50 fős, nemzetközi piacokra dolgozó iroda vezetése több-kevésbé hasonló feladat. Pásztor Erika Katalina interjúja. 

Benedetta Tagliabue-t a Hello Wood hívta meg Magyarországra, és tavaly ősszel a Cervantes Intézetben rendezett fogadást követően tudtam vele beszélgetni. Benedetta varázslatos személyisége a maga mosolygós egyszerűségével, nyitottságával és közvetlenségével azonnal hatott, és mivel szűkre volt szabva az interjú ideje - még a kabátját sem vette le és utánam már kint várt az Octogon újságírója, Szépvölgyi Viktória - in medias res belevágtam az engem pár éve leginkább érdeklő, főleg a szakma gyakorlását érintő konkrét kérdésekbe: hogyan viszonyul saját sztárságához, a nemzetközi jelenléthez, hogyan tudja összeegyeztetni a globális jelentétet a személyes élettel, hogyan szervezi a munkát az irodában, hogyan épít csapatot, hogyan éri el céljait, és mit gondol, merre tart az építészet, melyek a számára a fontos trendek, amelyekre odafigyel.

A Hello Wood immár az Architizer A+ dupla díjas csapataként (a zsűri és a közönség díját is elhozták) eredményének illetve elismerésének tekinthetjük azt is, hogy Benedetta elfogadta meghívásukat akkor, amikor számos nemzetközi elfoglaltsága mellett például olyan nagy presztízsű zsűriben is aktív részvételre kérték fel, mint az idei Pritzker díj. 

ÉF: Kortárs sztárépítész nő hírében állsz.

BT: Sosem tartottam magam sztárnak.

ÉF: De a világ annak tart.

BT: Lehetséges. Manapság sok építész járja a világot, és kevesebb időt töltenek otthon. Egyre több nyilvános előadást tartanak, hogy másoknak is elmagyarázzák, mivel foglalkoznak. Szerintem ezért is mondják az emberek azt, hogy „ó, ez és ez sztárépítész, a médiában mindenhol őt látni", de mindez csak az építészeti gyakorlat új és rendkívül nyitott rendszeréhez való alkalmazkodást jelenti.

ÉF: Hogyan illeszkedik a személyes életedbe ez az új rendszer?

BT: Néha nagyon jól, máskor nagyon rosszul. Ma éppen rosszul (nevet), mert volt egy vitám a fiammal, amit nem tudtam lezárni, mert el kellett jöjjek.

ÉF: Hány éves a fiad?

BT: Most 17. Kemény időszak. A legnehezebb a családtól való állandó távollét, ezért is fogom az utazásokat minél rövidebbre és gyorsabbra. Ezáltal kapcsolatban maradhatok a családommal és a stúdióval is. De állandó a rohanás, ami egyben jó is, mert így alkalmam nyílik arra, hogy kívülről is rálássak a stúdióm munkájára. Az ember sok különleges helyen megfordul, és ez segít abban, hogy újra tudja értelmezni saját építészeti munkáságát is.

ÉF: Ezek a rövid látogatások mennyire elegendők az építészeti, illetve üzleti kapcsolatok ápolására - mondjuk például Kínában?

BT: Néha úgy érzem, hogy roppant kevés. De mára az építészet nagyon megváltozott. Amikor elkezdtem a szakmát, még vonalzókkal dolgoztunk. Egyáltalán nem volt számítógépünk, mindent kézzel csináltunk. Aztán egy nap lett egy kis Macintosh-om. Furcsa volt, és csak írásra használtam. Ma viszont, ha netán valamit otthon felejtek, csak felhívom a stúdiómat, és azonnal átküldik a gépemre. Állandó kapcsolatban vagyunk, és ma már nehéz elképzelni, hogy miként működött mindezt néhány évvel ezelőtt, amikor sokkal nehezebb volt például képeket küldeni. Lehetsz bár a világ másik végén, most már könnyű kapcsolatban maradni.

ÉF: Van valamiféle titkos kommunikációs képességed, amivel hatni tudsz a világra?

BT: Nem is tudom, talán azzal, hogy hiszek abban, amit csinálunk, és ez néha nagyon meggyőzően hat. Egy ügyfél néha nehezen érti meg, hogy miként valósul meg egy terv, és ekkor igencsak meggyőzőnek kell lenni, hogy „ne aggódjon, minden rendben lesz". Ha biztos vagy magadban, akkor meg tudod őket győzni.

ÉF: Miként tudnád leírni a sikereidet? Hogyan fogalmaznád meg azt a fontos tartalmat, fő irányvonalat, ami a világban szerinted most egyre sikeresebbé válik? S rá tudnál-e mutatni ilyenfajta pontokra a saját vagy a stúdiód munkájában?

BT: Az irodánkra - bizonyos értelemben - mindig is jellemző volt, és nagyon kedveljük a kézművességet. Családias jellegű iroda vagyunk és szeretünk kísérletezni. És szeretjük a „valóságos dolgokat", az olyan embereket, akiknek kiemelkedő mesterségbeli tudásuk van valamely kézműves szakmában és akiket még Olaszország, Spanyolország és Európa számos pontján meg lehet találni: ácsokat, kovácsokat, vagy építőmestereket. Erre a tudásra mi mindig is támaszkodtunk, illetve próbáltuk építészeti munkáinkba beemelni, s ez ma már egyre több elismerést kap.

ÉF: A számítógép segítségével generált, ún. generatív építészeten szerinted már túl vagyunk?

BT: Mondjuk inkább úgy, hogy a számítógép által generált formáknak van egyfajta esztétikájuk, ami lehet, hogy változni fog, ahogy csökken a számítógép mint új eszköz iránti lelkesedés. De az is igaz, hogy még csak most fedezzük föl a számítógépekben rejlő lehetőségeket. A számítógépek segítségével kommunikálunk, és megkönnyítik azt is, hogy építsünk. Ma még minden a felfedezés fázisában van, és még sok minden történhet. Rengeteg olyan lehetőség van, amit még csak nem is sejtünk. De ahhoz, hogy megismerjük egy eszköz használatának összes leheséges következményét, sok időnek kell eltelnie. Így aztán még mindig csak a tanulófázisban vagyunk.

ÉF: Sok különböző típusú és méretű projekteken dolgoztok. Hányan vagytok az építészirodában?

BT: A barcelonai és a sanghaji irodánkban összesen 45-50 munkatárs dolgozik. Ez spanyol viszonylatban eléggé nagy szám, mert itt az építészeti irodáknak manapság nincs sok lehetőségük, a legtöbbnek nincs munkája. Mi viszont mindig nemzetközi terepen dolgoztunk, korábban Európában, most Ázsiában. Több helyen is jelen vagyunk, így a válság minket nem érint olyan erősen.

ÉF: De mindez tőled, mint nőtől és anyától sokat követel. Hogyan boldogulsz ezen az alapvetően férfiak uralta terepen?

BT: Bizonyos értelemben igen, sokat követel. De minden nőnek kijut valamiféle emancipációs mozgalom: még Kínában is sok nő kezdett el férfiak között, a való világban dolgozni. A nők egy másik fajta ízt hoznak az építészetbe. A múltban nagyon sok nő dolgozott a férfiak mellett úgy, hogy közben még a nevüket sem említették meg, de a férfiaknak szükségük volt rájuk, mert olyan különleges érzéseket hoztak az építészetbe, amelyektől az sokkal érzékenyebb lett.

ÉF: Ennyi ember irányításához kell lennie egy férfias oldaladnak is.

BT: Mindig elmondom, hogy az én történetem egy férfi mellett kezdődött el, lehet, hogy nélküle képtelen lettem volna erre. Olyan valaki volt, aki folyamatosan igényt tartott a jelenlétemre és a figyelmemre, és arra, hogy ott legyek az irodában. Amikor megszületett a közös gyermekünk, egy hetes korában azt mondta a férjem, hogy „hagyd őt otthon és gyere velem az irodába, bent van rád szükségem". Szóval arra képeztek ki, hogy ott legyek. Amikor pedig hirtelen és igen fiatalon meghalt, rá kellett jönnöm, milyen sok teendő van az irodában. De volt bennem egyfajta düh is, hogy a halálával nem akarom mindezt veszni hagyni, folytatni kell, tovább kell menni. Nem volt választásom, de nem érzem, hogy emiatt férfiasabbá váltam volna, inkább ügyesebb lettem a női erők kihasználásában, hogy el tudjam érni mindazt, amit el kellett érnem. Nőként úgy vezetem az irodát, ahogy a történelem folyamán mindig is a nők vezették a nagy háztartásokat illetve a nagy családokat. Egy stúdió vezetése többé-kevésbé hasonló feladat. Példaként említem a nagymamámat, aki a századelőn egy polgári családba született, és egy olyan férfihoz ment feleségül, akinek 16 testvére volt. Az apósa a családot egyben akarta tartani, így a nagymamámnak kellett az egész háztartást megszerveznie. Elképesztő munka volt. Kapcsolattartással, diplomáciával, mindennel együtt.

ÉF: Te hogyan vezeted az irodát, milyen struktúrát alakítottál ki?

BT: Valamelyest átvettem a férjem munkaszervezési módszerét. Ebben ő nagyon ügyes volt. Tudatosan kerülte, hogy titulust adjon az embereknek, mindenki mindet csinált. Ugyanígy ő is mindennel foglalkozott. Nekem például annak idején komoly nehézséget okozott, hogy meggyőzzem arról, alkalmazzunk egy titkárnőt. Most persze strukturáltabbak vagyunk, nem lehet másképp, de én is igyekszem elkerülni a túl sok szervezeti szintet, mert az nagyon meg tudja akasztani a fiatalokat a kreatív alkotói folyamatban. Szeretem, hogy sok fiatal jön hozzánk, és szeretem, ahogy hozzájárulnak a munkánkhoz, ezért nem is rendelünk föléjük felettest, aki mindig megmondja, hogy mit kell csinálniuk. A rendszerünk tehát a csapatmunkán alapszik, lehetőséget hagyva a kísérletezésre, ami természetesen igen jót tesz a kreatív folyamatoknak. De persze kell, hogy legyen adminisztrátorunk, könyvelőnk, meg ilyesmi.

ÉF: Amikor tavaly megkeresett téged a Hello Wood, te azonnal elfogadtad a felkérést és ideküldted jobb kezedet, Salvatorét workshop vezetőnek. Tudtál már vele beszélni a projektről?

BT: Csak keveset, mert elmerült a doktori disszertációjában, ami a volt férjem munkáinak alkotófolyamatairól szól. De amikor visszajött, nagyon lelkes volt.

ÉF: Sok meghívást kapsz, közöttük erősen szelektálnod kell. Miért fogadtad el a Hello Wood meghívását?

BT: Azért, mert ez egy csodálatos ötlet. Fantasztikus a fiatalokkal plusz a fával, mint anyaggal együtt dolgozni a szabad térben. Nagyon különleges élmény. Mi is foglalkozunk a Hello Woodhoz hasonló projektekkel egy alapítvány keretében, amit a volt férjemről, Enric Miralles-ről neveztünk el. Bár ez az elején kicsit másképp indult, most már itt is egyre több hallgató igazi anyagokkal dolgozik. Az irodában sok projektet rajzolunk, és nekem nagyon hiányoznak a fizikai anyagok, a velük való igazi kontaktus. Az, hogy az ember építsen valamit a saját kezével.

ÉF: Amióta állandóan utazol, erre egyre kevesebb lehetőséged is van.

BT: Amikor bemegyek egy modellező műhelybe, rettenetesen érzem magam, mert rajtam kívül mindenki más remek technikákkal, fantasztikusan bánik az anyagokkal. Remélem, a jövőben lehetőségem lesz ezzel is foglalkozni. Nagyon szeretek olyan projektekben részt venni, ahol nagyobb szerepe van a fizikai munkának. Amikor például Kínában dolgozunk, azt mondják, hogy te csak csináld meg a terveket, nekünk megvan a csapatunk a kivitelezésre. Olyan munkákban szeretnék részt venni, akár non-profit projektekben is – csinálunk is pár ilyet –, ahol a fizikai munkára több lehetőségünk van. Szerintem az ilyen projekteké a jövő, mint a Hello Wood. Nagyra becsülöm az olyan fiatal építészeket, akik érdeklődnek a megvalósítás iránt. Ezt a képességet és is behozom a stúdiónkba.

ÉF: Manapság mindent Kínából exportálunk, mert olcsóbb, és szimpla fogyasztókká válunk.

BT: Nem lenne szabad elfelejtenünk a képességeinket. Vannak kiváló kézműves barátaim, akik a saját szakmájukban nagyon tehetségesek és rettegnek, hogy lesz-e munkájuk. Ha nincs építkezés valahol az országban, akkor nincs mit csinálniuk. Pedig roppant fontos volna megtartani a tudásukat, nehogy az végleg eltűnjön.

Pásztor Erika Katalina