építészet : környezet : innováció

Borvendég Béla: Az építészet villamosa

A MÉSZ 2000. évi Közgyűlésén elhangzott hozzászólás szerkesztett változata

A MÉSZ 2000. évi Közgyűlésén elhangzott hozzászólás szerkesztett változata, teljes szöveg

1.

Zuhatagos korunk állandósult kihívása a változás kényszere. A változás két esetben bizonnyal elkerülhetetlen. Az egyik az, amikor valami felett visszavonhatatlanul eljárt az idő, célját és értelmét vesztette. A másik pedig az, amikor éppen az a cél, hogy valami létfontosságú változatlanul maradhasson fenn. Ezért hát körötte mindaz meg kell változzék., ami aktuális, adott korhoz kötött, de a lényegét nem érinti. Mára a válság szó eredeti baljós jelentése elkopott. Gyakran már nem jelez mást, mint azt a helyzetet, amikor valami meglévő és környezete közt már olyan éles az ellentmondás, hogy választani, dönteni kell. Valaminek történnie kell. A válság mindig fájdalmas és kockázatos állapot és olyan egyéni és kollektív stresszel is járhat, melynek elviselése már-már tűrhetetlen fájdalommal jár. Mégis ez a dolgok természetes (természetes?) rendje. A reális cél immár nem a válság elkerülése, hanem értelmes és humánus feloldása. Az építészet egyike az ember legősibb, létét és kibontakozását meghatározó tevékenységének és produktumának. Az épített környezet oltalma nélkül csakúgy nem maradhatott volna életben, mint pucéron. Az építészet ezért nem csak kiszolgálja, de ki is fejezi nem csak közvetlen mesterét, de azét a közösségét is, melynek tagja. És azt is, amelyet szolgál, amelyhez szólni kíván. Az építészet hatalmas erejű médiuma a társadalmi kommunikációnak, része a kultúrának. Nagyon gyakran egyéb kulturális értékek hordozója és foglalata. Így volt egykor. És - valamelyest - így van még ma is.

A hajdan volt kiváltság oka kézenfekvő. Az épület rendeltetése miatt szükségszerűen tartós és ellenálló. Ezért igen alkalmas a kultúra üzenetének tolmácsolására hála akár több ezredévnyi érzelmi és intellektuális fesztávjának. A létezés végességét felismerő ember ezért nem csak elsődleges szükségletei kielégítésére emelt hajlékot és palotát, hanem az időbeli végtelenség iránti olthatatlan vágyakozásnak kifejezésére is. Ezért lett az építés nem csak a kultusz helye, de egyben annak része is. Így lett a fizikai értelemben vett építésből építészet, és így emelkedett ki csúcsa az építőművészet. Úgyis, mint szinte minden ősi kultúra máig érthető emblémája.

A tudomány mindegyre gyorsuló lüktetése az idők folyamán alapjaiban módosította és bővítette az ember, a társadalom használati igényeit és ezek fontossági sorrendjét. A társadalmi berendezkedés átalakulása, a korszellem, a médiumok körének kitágulása folyamatosan átszabta az anyagi és szellemi törekvéseket, a társadalmi kommunikáció megkívánt tartalmát, formáit és hangsúlyait. Eközben mérhetetlen módon kitágult az építés technikai eszköztára. Az, ami mindenkor egyszerre szabott határt és jelentett ellenállhatatlan késztetést e korlátok túlszárnyalására. Olyannyira, hogy látszólag el is fedhette, sőt helyettesíthette az építészetbe genetikusan bekódolt transzcendens indíttatást. Sokáig az építészet lényege mégis változatlan maradt. Mára azonban az építés tömeges életmegnyilvánulás lett és üzlet. Jelentése és jelentősége is ekként változott. Alsó grádicsként visszamaradt a lélektelen, tömeges építés, mely kommunikációként olyasmi, mint a köznap, az utca beszéde, közép tájon kivált az építészet, mint a szép beszéd vagy az irodalmi nyelv. Amely felett a tér költészeteként tündöklik az építőművészet. Ami ugyan nem létezik a köznapi, az irodalmi nyelv nélkül. Mégis valami más. Az, mert sajátos minőség, az, mert olyan lényegeset sejtet, sugall és hirdet az idő rácsai közé szorult örök emberről, amit másképpen, más formában lehetetlen megtenni. Ebben a minőségében sajátos és pótolhatatlan része a kultúra teljességének. S hiszik- e vagy sem, az még ma is.

Korunk szellemiségét két ellentétes áramlat viharos turbulenciája jellemzi. Az egyik az, amit némi slampetséggel globalizációnak mondanak. A másik ezzel ellentett, a gyökerek, az ön-azonosság eltökélt, sőt gyakran hisztérikus keresése és a feltaláltnak vélt erőszakos kiterjesztése. Miközben a fél világ a CNN feltálalta virtuális világot bámulja, mind egyre hangosabban és erőszakosabban követel politikai és kulturális önállóságot korzikai, baszk, katalán, breton, welszi, hogy a csecsenekről és fekete Afrikáról ne is beszéljünk. Mindezt pedig jórészt azért, hogy a globalizáció anyagi hozadékából ő is részesedhessék, hogy saját kultúráját akár a másik kiírtása árán is globál-érthetően, azaz angol nyelven és műholdakon keresztül is megmutathassa. Más népek és kultúrájuk kiírtása egy valamely preferált nép vagy kultúra érdekében, abszurd cselekvés. Az volt régen és még inkább az a tudomány évszázadában. Arról a perverzitásról már nem is beszélve, ha e borzalmakat úgy teszik, hogy illeszkedjék a TV világhálózatok műsorrendjéhez. Bizonyságául annak, hogy az önazonosság keresés mozgató erői és indokai kizárólag a józan érvek ösvényein át meg nem közelíthetők. Feltéve, hogy a háttérben nem az az omnipotens Profit ad a szájakba érvet és fegyvert a kezekbe, amelyik másik csatornán keresztül a globalizáció tényleges élvezője¼

Az önazonosság tudatának körvonalain belül általában a környezet s ennek részeként a művi is meghatározó összetevő. A kijevi alkony szürkületében a templomok frissen aranyozott kupolái melengetik a jobbra éhező ukránok szívét. Az Égei-tenger partján tüntetőleg sorsukra hagyott török moszkék omladoznak, bizonyítván, hogy a politikusok nagyon is tisztában vannak az épített környezet jelentőségével ilyen szándékoltan kiélezett helyzetben. A Majlandba vezényelt magyar katona a nagyabonyi két torony után vágyakozott. Ámbár - visszafogandó az építész notóriusan gyorsan belendülő képzeletét - hozzá kell tegyük, hogy a hazavágyódó legények fantáziáját nyilván nem a tornyok kifinomult vagy éppen meghökkentő arányai gyújtották lángra, hanem e jelképbe beleégett személyes és kollektív emlékezet tömörítvénye. Ha ma nálunk - sokan megfontolt okkal is - aggódnak a globalizáció káros következményei miatt, úgy azt nem az eladdig ismeretlen kultúrák megismerési lehetősége indokolja, hanem ama talmi értékek agresszív bezúdulása, amely minden eddigiek alulmúlására ösztönzi a honi kultúr-fuserokat. Ha viszont a társadalom életbevágóan fontosnak tartja, hogy megőrizze létező és még eleven saját identitását, akkor nem csak a mozit, a médiát kell, kellene szemmel tartsa, nem csak abból kellene kitessékelnie a durvaságot és a brutalitást, hanem az épített környezetből is. Ami annál nehezebb, mert oda már a kommunizmus éveiben befészkelte magát. A vizuális agresszió ellen is védekezni kellene valamiképp. Elsősorban nem gáttal, tiltással. A természetes védelem az örökölt értékek megbecsülése, a még éppen csírázók óvása. Ha fontos a francia film Galliának hát támogatja a francia filmgyártást, ösztönzi a pátyolgató forgalmazást. Ha fontos francia nyelv minden követ megmozgat a frankofónia érdekében külhonban is. Ha nem csak gazdasági prioritás a francia bor, mindent meg tesz minősége és hagyományos imázsának fenntartása érdekében.

Az építészetet azonban másként értelmezi. Nem a francia építész monopóliumát bástyázza körül, hanem a ország épített környezetét gazdagítja. Párizs az elmúlt évtizedekben számos izgalmas és újat mondó építészeti alkotással lett gazdagabb. A dolog pikantériája, hogy ezek nagyobb részét nem francia, hanem külföldi építész tervezte. Morogtak is a helyi architektusok. Viszont mindegyik megbízást rangos nemzetközi tervpályázat előzte meg. És a jó elgondolások közül választotta ki a megvesztegethetetlen zsűri a legjobbat. Ami ellen aztán nem volt apelláta. Végeredményben olyan művek születtek, amelyek azzal teszik még ragyogóbbá a gloire-t, hogy új utakat törve járulnak hozzá az egész világ építészetének, építőművészetének gazdagodásához. A politika valójában azt üzente a francia építészeknek, hogy immár ha ne is a mindenséggel, de a világgal kell mérjék magukat.

2.

A Szajna parti politikusoknak alighanem igazuk van. A konfliktus valójában nálunk sem a magyar és a globálisnak mondott álkultúra közt feszül. Ami veszélyben van az az európai kultúra és ennek részeként a magyar. A magyar kulturális identitás ügye végső soron európai ügy. Vagy az kellene legyen. Védelme ezért - legalább is egyik oldalon - annak olyan európai megismertetése kellene legyen, amelynek fedezete a honi rang és megbecsülés. És nem csak az örökségé, hanem az élő, ma születő értékeké is. A nemzeti identitást a valódi értékteremtés körülményeinek javításával, bátorításával és a termés javának társadalmi megismertetésével lehet megóvni. Az építészetben is.

Ámde tisztázandó mit is kell építészetünkben értéknek tekinteni? Itt és most. Az ilyesmi sajnos nem egyszerű és nem intézhető el sem deklarációkkal, sem kész receptekkel. Talán kőbe véshető igazságok sincsenek - már ami a formát illeti. A mára nézve nem léteznek végérvényes válaszok. A jövőre nézvést még kevéssé. Nem csak azért, mert a rendkívül gyors fundamentális átalakulások ennek lehetőséget eleve kizárják. Hanem azért sem, mert nem minden új érték mutatkozik meg azonnal s még kevésbé annak tényleges hordereje. Bartók korszakos jelentőségét életében csak kevesen ismerték fel. Ma már az egész művelt világ elismeri. S ki tudja? Egyszer talán még nálunk is be fog következni a konszenzusos befogadás? A stílusépítészet leáldozását követő világban csupán a folyamatos, jószándékú dialógus, a vita segítheti az eligazodást. Különösen, ha az a cél, hogy szinte minden meg kell változzék annak érdekében, hogy az építészet végső, lényege ne változzék. A bizonytalanságok kezelésének egyetlen működőképes módszere ugyanis ez.

A MÉSZ-t a sztalinista diktatúra hozta létre annak idején anélkül, hogy politikai szándékát egy pillanatig is leplezte volna. Később a politikai érdekmúlás enyhített a szorításon, viszont magát az építészet jelentőségét egyidejűleg elmeszelte. Ezért egyidejűleg tette lehetővé és következmény nélkülivé mind a Nyugatra nyíló ablakok óvatos nyitogatását mind a vitákat. Amelyek kimondva kimondatlanul mindig felszínre hozták ugyan a szakma elégedetlenségét, de a gyutacs gondosan ki volt szerelve. Még akkor is, amikor a MÉSZ saját kebelén belül létrehozta azt a kvázi kamarát, amitől - lépésről lépésre - a szakmagyakorlás feltételeinek jobbulást remélte a tagság. Ami -adott körülmények közt - távoli ábránd volt csupán, de ébrentartotta a reményt. Aztán a kommunista rendszer szinte meglepetésszerűen összeomlott. A MÉSZ túlélte földindulást és túlélte a Kamara is. Hosszú évekig továbbra is kváziként. A napi politika számára - úgy tűnik - hosszú ideig ez a felemás állapot megfelelő sőt talán kívánatos is volt. Nagy sokára végül mégis csak megszületett az önálló Építész Kamara és a független MÉSZ. Amit valójában nem az építészek szövetségének, hanem építészeti szövetségnek kellene hívni. S amely programja szerint a viták szervezője és serkentője kellene legyen. Rangos és elfogadott szakmai fórum.

Sajnos egyelőre mégsem az. Pedig tisztázandó kérdés akadna bőven. A műemlékvédelem például egyfelől megtartotta rangját a diktatúra évei alatt is, másrészt gyakorlatát megnyomorította a sanda ideológiai szándék, a valódi kultúra megvetése. Aztán mi az építészet kulturális szerepe ma? Lokálisan és általában? Mi kölcsönhatás az építészet és mindenki számára könnyen elérhető és manipulálható virtuális valóság közt? Miként hat vissza a számítógép mint eszköz az építészeti gondolkodásra? Van-e és ha igen mi volna a nemzeti identitás lényege a mai magyar építészetben? Létezik-e még genius loci? S mi volna az. Mi legyen a meglévő és az új kívánatos viszonya? Stb., stb. ¼

Elvont elméleti kérdések? Meglehet, ámde a gyakorló építész, - ha valódi alkotó - mégis nap mint nap szembesül velük. Világos akarattal és tiszta meggyőződéssel kell válaszoljon rájuk, ha meggyőző kíván lenni. A francia gyakorlat például azt sugallja hogy a nemzeti identitás megőrzését a "minőségi"- ha jobban tetszik "művészi" építészet képes a legszilárdabbul alátámasztani. S ebből annyi bizonnyal nálunk is érvényes, - Bartók példája ezt is sugallja - hogy a sajátos, a nemzeti, a közép kelet-európai az univerzális emberi integráns összetevőjeként ragadható meg egyszeriként és sajátosként. Nem nemzetietlenség bevallani, hogy a magyar építészet legbecsesebb emlékeinek nagy részét olyan mesterek alkották, akik felnőtt korukban tanulták meg - ha megtanulták - a magyar nyelvet. S nem sovinizmus azt állítani, hogy e sajátos értékek jelentős része a trianoni határokon kívül áll, vagy düledezik. Nem az építész kell beszéljen - bár nem báj ha tud és megteszi, hanem a mű. S ha az fizikai és kulturális környezetével értelmes dialógusra képes a miénk lesz és magyar.

A minőségi építészetet - ami rútul, de megfelel az angol design excellence nemzetközileg elfogadott fogalmának - törvényekkel kikényszeríteni nem lehet. Hiába az építész tudása és tehetsége, ha nem támogatja az építtető műveltsége, a hatóság megértő nyitottsága, a közönség jó szándéka. S nem szorít néki a média. A jó ízlést elrendelni lehetetlen. Legfeljebb az eljárás tehető kötelezővé, amely a legtöbb esélyt adja a valós értékek világra hozásához. Ámde mi és milyen legyen ez a procedúra? Lehet-e teljesen elfogulatlan? Biz erről is beszélni kellene. S részt venni a bábáskodásban, ha ennek eljön az ideje.

A technokraták akár csőlátásuk, akár sanda szándékoktól vezettetve mifelénk makacsul képtelenek megérteni az építészeti verseny lényegét. Nem fogják fel, hogy célja nem a korrupció kigyomlálása, mint egy nagy tétel vécé-csésze megvásárlását előkészítő tendernek, hanem valami egészen más. Kétségtelen bár részben ez is mérhető mennyiségekről szól, ám emellett olyanokról is, amelyek nem ilyen természetűek, mégis nagyon is valóságosak. Imponderábiliák. A szaloncukorra még némi üggyel- bajjal ráhúzható valamilyen Uniós szabvány, az operára nem. Mert az nem attól az ami, hogy percenként legalább X, de nem több mint Y hangjegyet tartalmaz és minimum V de legfeljebb W percig tart. Az építészeti minőség nem is jogi kategória és hogy az legyen csak a kontárok és bóvli butikosok kívánhatják komolyan. Az építészeti-, építőművészeti szempontból legjobb megoldást csak a jó megoldások közül lehet kiemelni. És ezt csak azok tudják megtenni, akik értenek hozzá és elfogulatlanok. S még ők sem mindig tévedhetetlenül. A kiválasztásnak viszont ma sincsen jobb módszere mint a tervpályázat. A MÉSZ tehát értelemszerűen és kötelezően kellene közreműködjék ezek szakmai előkészítésében és értékelésében. Nem azért, hogy mindez szabályos legyen, nem is azért, hogy mondjuk megakadályozta külföldi építészek részvételét, hanem azért, hogy már a feladat is ösztönözzön kimagasló építészeti értékek létrehozására az építtető pedig azt az elgondolást fogadja el, amelyik a legkiválóbb alkotást valószínűsíti.

Sydney önkormányzata úgy határozott a közelmúltban, hogy a városban építendő minden 55 méternél magosabb, vagy 1500 m2-nél nagyobb alapterületű épület esetében az építtető vagy tervpályázatot köteles kiírni, vagy párhuzamosan több építészt kell megbízzon az előtervek elkészítésével. Bármelyik utat választja az építési engedélyt csak akkor adják ki, ha a procedúra lefolytatását igazolni tudja. Kisebb épület esetében a hatóság megelégszik a " design excellence" tanúsításával. A kormány kiállt az új szabályozás mellett, amit a főpolgármester a lakosság széleskörű kívánságával indokolt. Magyarország és Ausztrália társadalmi gazdasági berendezkedése hasonló. Piac gazdaság van itt is, ott is. A magán tulajdon szent itt is, ott is. Demokrácia van itt is, ott is. Igaz az utóbbi nálunk csak tíz esztendeje. Valami nagyon lényeges azonban mégiscsak különbözik. S aligha e különbség miatt. Az ottani Operaház tervezője nemzetközi tervpályázaton nyerte el a megbízást és a terv - ugyancsak világraszóló - dicstelen botrányok és ijesztő többletköltségek árán válhatott csak valósággá. Ám a város kitartott és vállalta az áldozatot. Azért a házért, ami végül méltán lett a város máig büszkén mutogatott jelképe. Nos ha ezt a valódi drámát egybevetjük a Nemzeti kutya-komédiával? Vagy netán ez a bizarr különbség is része lenne a nemzeti identitásunknak?

- Úgy vélem olyan megújult MÉSZ-re van, volna szükség, amely figyelemmel kíséri elismeri és mindenki számára hozzáférhető módon dokumentálja a magyar (magyarországi) építészet legjobb eredményeit.

Továbbá segít a külföldi teljesítmények gyors megismerésében.

Olyan MÉSZ-re van, volna szükség amely azzal is segíti a minőségi építészet létrejöttét hogy komoly szakmai viták kezdeményezője, szervezője és fóruma.

Iránymutatással képes támogatni és ösztönözni az építészképzést és nevelést, biztosítja a fiatal tehetségek akkreditált stúdiókban és alkotó közösségként történő posztgraduális képzését amelynek elegendő társadalmi súlya, hitele és tekintélye van az építészeti minőség megítéléshez, és a magyar építészet ügyének nemzetközi képviseletéhez.

Szembe kell nézzünk azzal, hogy jelenleg a MÉSZ - különféle szerteágazó okok miatt - távolról sincsen abban a helyzetben, hogy e sokrétű és sajátos küldetését teljesíteni tudná. Még az is kérdés, hogy tagsága csak szeretné, vagy akarja is a változást? Mégis mindenképen választania kell, mert ha e bénultságán hamarosan változtatni nem lesz képes a valaha jobb napokat látott nosztalgia klub státusába súlytalanodik.

3.

Magyarországon az építészet ügye olyan villamos melynek tábláján odafele menet a Kamara, visszafele jövet a MÉSZ felirat olvasható. Ezért ehelyütt - ha érintőlegesen is - ki kell térni a Kamarára helyzetére is. Az építész szakma egykor művészi szinten űzhető mesterség volt. Napjainkban egyre inkább vállalkozás. A fordulat olyannyira mélyreható, hogy halaszthatatlan feladat az építészi hivatás (és foglakozás) saját önazonosságának időről időre történő újbóli megfogalmazása. Az építész gyakran tapasztalt személyes válságérzete jórészt az önazonosság elbizonytalanodásából fakad ugyanis. Ezért is érzi magát gyakran magára hagyottnak.

Az építészeti alkotás létrejötte egy sor körülmény szerencsés konstellációjától függ. Az építészi működésnek két különböző, lényegileg eltérő nézete van. Egyik oldalon ott van az építész tehetsége és rátermettsége. Amit semmi mással pótolni nem lehet. Amennyiben ez valós művészi véna, nem lehet oktatni sem, legfeljebb pallérozni. És akkor is csak valamely erőteljes személyes példa besugárzásával. A másik oldalon viszont ott áll a tudás melynek hiányában a tehetség adománya a társadalom számára nem kamatoztatható. Az építésznek egyre szélesebb körű technikai tudásra és egy sor egyéb szerteágazó ismeretre van szüksége. Ha nem csak jó, de sikeres is akar lenni. Sok minden megtanulható, elsajátítható, avagy megszerezhető és mindezt időről- időre fel kell frissíteni. A manapság gyakran emlegetett versenyképesség például, már maga is csupán gyűjtő fogalom amely mögött különféle ismeretek és technikák garmadája húzódik meg.

Az Építész Kamara - köztestületként - szavatolja a társdalom számára, hogy a megbízó az építésztől a szakmailag elvárható szakszerű és etikus szolgáltatást kap. A dolog természetéből kifolyólag ebbe - esztétikai értelemben - csupán az ízléses érthető bele, hiszen a "művészi" képesség megléte nem következik a diplomából, jogilag meg nem fogalmazható csakis empirikusan, - a tényleges teljesítmény elbírálása szerint - tanúsítható. Ilyen tanúsítványt a Kamara adni nem tud. És nem is adhat, hiszen tagjai közt nem tehet különbséget. A működés és a praxis működtetésének szabályosságáért viszont kezességet vállalhat, kell vállaljon. Ám tehetség és tudás csak akkor hasznosul, ha szakma gyakorlás feltételei kedvezőek, játékszabályai egyértelműek és mindenkire nézve kötelezőek.S ezen túl a játékosok nem csak a törvényeket tisztelik, de etikusan is viselkednek. E feltételek meglétét egyrészt az állam másrészt a szakmai kamarák garantálják. Ez az utóbbiak létének és jogi státusának célja és értelme.

A Kamara létrejöttével az építész szakma régi vágya teljesült. Utólag azonban elmondható, hogy a szakma a valóságban olyasmit szeretett volna elérni, amit semmilyen Kamara nyújtani nem tud. Az építész szakmát a kommunista rendszerben annyi sérelem és mellőzés érte, hogy abban az időben a Kamarára majd' mindenki úgy gondolt, mint olyan autonóm szervezetre, amely képes az építész sajátos érdekeit megvédeni a totális hatalommal szemben. Piac akkoriban természetesen nem létezett. Ma tehát sokan nyilván csalódottak és nem értik, hogy a köztestület nem szakszervezet, nem érdekvédelmi szervezet, a hatalom pedig valójában a pénz. A Kamara olyan intézmény amelyik, ugyan megjeleníti a szakma érdekeit, de inkább a közérdeket szolgálja amennyiben a társadalom számára szavatolja tagjai felkészültségét és etikus működését. Nem védheti sem X, sem Y érdekeit, legfeljebb azok egymás közti vitáit segíthet elsimítani. Biztosíthatja ugyan az eljárások szabályosságát, de csak akkor, ha azokba bevonják a piaci szereplők. És persze eljárhat ama tagjaival szemben, akik megbízójukkal vagy egymással szemben bizonyíthatóan etikátlanul járnak el. Ugyanezt közvetlenül már nem teheti meg a megbízókkal szemben, hiszen hatásköre csupán saját tagjaira terjed ki.

A közelmúlt eseményei arra vallanak, hogy a Kamara létrehozását követően viszonylag igen rövid idő alatt olyan kényszerhelyzetbe manőverezte magát, melyből a lehető legrövidebb idő alatt meg kell találja a kiutat, hacsak nem akar hamarosan - társadalmi értelemben - csődöt jelenteni. Olyan súlyos válság ez amely elfertőződve nem csak a szakmára, de a magyar építészet ügyére nézve járhat katasztrofális következménnyel.

A kamarai törvény meghatározta a köztestület helyét szerepkörét jogosultságait és tagsága kötelező körét. Valóságos legitimációját azonban csak tagsága bizalma és cselekvő támogatása képes megteremteni. A Kamara döntéshozó testületeinek ismétlődő botrányos határozatképtelensége viszont arra vall, hogy ezt a tevékeny támogatottságot eddig nem hogy nem tudta teljes körűen megszerezni, sőt a kezdeti is fogyatkozóban van. Ennek nyilván számos oka van, néhány valószínűt azonban meg kell említeni.

  • A Kamara mindeddig nem ismerte fel és találta meg tényleges szerepét.
  • A Kamara struktúrája alkalmatlan nagyszámú inhomogén tagsága tényleges érdekeinek artikulált megjelenítésére.
  • Minthogy a tagság a tervezési jogosultság előfeltétele a tagok nagy hányada a befogadást követően érdektelen a Kamara működésében.
  • A Kamara nem nyújt adekvát ellenszolgáltatást a befizetett tagdíj fejében.

A Kamara szervezete és működési rendje nem teszi lehetővé és nem ösztönzi a kommunikációt sem a tagok és vezetés sem horizontálisan, azaz a tagok közt és ezért nem segíti a szakma közösségként megvalósuló önszerveződését.

Okkal feltételezhető, hogy amennyiben a tervezési jogosultság nem lenne a kamarai tagsághoz kötve a Kamara tagjainak úgy lehet túlnyomó többségét azonnal elveszítené. A tagdíj befizetés immár tömeges elmaradása legalább is ezt valószínűsíti.

A Kamara gyatra működésének legsúlyosabb azonnali következménye, hogy eddig szinte semmi olyat tenni nem tudott, ami segítené a szakma felkészülését arra a drámaian új helyzetre, ami az Unióhoz történő csatlakozás pillanatában előáll. Ami nem más, mint a kőkemény nemzetközi verseny. Elemi érdekünk a magyar építész szakma versenyképességének megalapozása és folyamatos erősítése. Nem csak arról van szó, hogy szinte azonnal szembe kell nézzen a külföldi praxisok megjelenésével, hanem fel kellene készüljön arra is, hogy esélyesként tudjon megjelenni az EU bármelyik országának porondján. A versenyképesség növelése pedig át nem hárítható kamarai feladat és szolgáltatás. A felkészülés segítése pedig legalább azoknak a tennivalóknak az elvégzését tenné szükségessé, amit maga a napi gondjai után lótó-futó tervező építész saját erőből megtenni nem képes. Ilyenek például:

  • A várható tervezési piac várható nagyságának, keresletének és kínálatának elemzése, a valószínű és lehetséges szcenáriók felvázolása.
  • A versenyképesség legfontosabb kritériumainak meghatározása.
  • A hazai építész praxisok tényleges versenyképességének felmérése.
  • A fejlesztés lehetséges stratégiai irányainak kijelölése.
  • A meglévő erősségek kiemelésének és a gyengeségek megszüntetésnek lehetséges módozatai
  • Segítség nyújtás a profil-változtatáshoz a nemzetközileg versenyképtelenné nem tehető praxisok számára.

Persze lehet, hogy a tagság mindezt még nem igényli. Nos akkor a helyzet még rosszabb. Ámde mégis kinek a kötelessége riadót fújni?

Ilyen feladatokat bürokratikus felépítésű, kommunikációra képtelen Kamara természetesen ellátni nem tud. Erre csak az olyan képes, amelyik kulcs kérdésnek tekinti a szolgáltató típusú működésre való képességet és amelyik ismeri és képes artikuláltan megjeleníteni tagsága minden rétegének eltérő, esetleg egymással is ütköző érdekeit. A Kamara kétségtelenül több olyan konstrukciós hibában is szenved, melyek utólagos korrekciója nehéz, sőt teljes körűen talán már nem is lehetséges. A beavatkozásra azonban sürgősen szükség van. Szerencsére erre legalább két, párhuzamosan kínálkozó lehetőség is nyílik. Ezek a Kamara ama Építész tagozatának tényleges megszervezése, amit a Törvény amúgy is előír és ennek kapcsán mindama korszerűsítési intézkedés végrehajtása, amely a Kamarát szolgáltató típusú szervezetté teheti és előmozdítja a tagság demokratikus közösséggé történő szerveződését.

A Kamara és a MÉSZ viszonyának intézményes rendezése az ésszerű munkamegosztás és felelősség megosztás egyértelmű rögzítése érdekében.

Valójában a döntés tétje az, hogy a külső és belső változtatás szorító kényszerét képes-e és akarja-e mindkét szervezet a közös ügy, azaz a magyar építészet javára fordítani? Más szóval hogy komolyan veszik-e saját magukat, komolyan veszi-e a szakma saját magát.?

4.

A napokban csípős hírt bujt meg a szavahihető Newsweek c. folyóirat "színes apró" rovatában. Bizalmas forrásból szivárgott ki. Eszerint - mint ismeretes - a NATO koszovói hadművelete során a bombázó gépek azt a parancsot kapták, hogy nem szabad végrehajtani a támadást, ha a pontos célzás bármilyen ok miatt lehetetlen. Ez esetben a bombákat az Adria kijelölt zónájában kell ledobni. Ilyen teherrel leszállni ugyanis módfelett kockázatos. Nos - így a hír - már két hete folyt a háború és ez a rutin amikor az amerikai haditengerészet jelezte, hogy a víz alatt járőröző tengeralattjárói közvetlen közelében rendre bombák csapódnak a vízbe. A hirtelen vizsgálat kiderítette, hogy a hajók útvonala keresztezi az abortív bombázásra kijelölt zónát. Az információs forradalom legnagyobb dicsőségére - kajánkodjuk hozzá. A felfedezést persze azonnali intézkedés követte. Az igazi szenzáció tehát elmaradt.

A kínos malőr emlékeztet a Kamara a és a MÉSZ jelenlegi viszonyára. És egyúttal valamelyest menti is azt, lévén egyik szervezet sem mestere a szervezésnek és élharcosa az informatikai rendszerek használatának. Bár elvben ugyanannak az ügynek két egymásra támaszkodó értelmezését kellene képviseljék ez csak viszonylag ritkán sikerül. Ha tehát a bombákat akaratlanul - vagy pótcselekvésként - egymás nyakába eregetik, még csak menthető, de el nem fogadható. A jelenlegi kritikus helyzetben végképp nem.

A két szervezet közti határvonalat az új kormányzati koncepció plajbásza egyértelműen meghúzta. Hogy helyesen-e arról lehetne vitatkozni, de a itt nem ez a lényeg. A választó-vonal egyik oldalán tehát ott van a Kamara mint olyan köztestület, amelyik a tervező építészek szakmagyakorlásával foglakozik és - mint ilyen - a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium felügyelete alá tartozik. A másikon ott a MÉSZ mint kulturális egyesület, amely ebben a minőségben nem tartozik semmilyen minisztérium felügyelete alá, viszont - lévén tevékenysége kulturális illetve művészeti vonatkozású - a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, pontosabban a Nemzeti Kulturális Alapprogram partnere. (Igaz, jókora késéssel az.) Logikusan az, hiszen az építészettel - sőt ne féljünk most ezt a szót használni - az építőművészettel, mint kulturális jelenséggel kell foglakozzék. A kétirányú reprezentáció csak számunkra tűnik szokatlannak. Más területeken rég megszokott. Az Orvosi Kamara - köztestületként - az orvosi szakma gyakorlásának mikéntjével foglakozik, miközben az orvostudományok gondozása a számtalan speciális orvosszakmai egyesület feladata. Ugyancsak az utóbbiak tartják fenn a nemzetközi kapcsolatokat is.

Persze - elvben - foglakozhat a Kamara tisztán építészeti kérdésekkel is, ha energiájából és erőforrásaiból még erre is futja. Előbb azonban meg kell gondolja, hogy mely tagjainak érdekében teszi? Végtére tagságának talán fele, ha építész és ezeknek is csak kevesebb mint negyede -A- kategóriás tervező. Azaz olyan képzettségű, aki az UIA normái szerint valóban építésznek minősül. Ha tehát a Kamara építészettel foglakozik olyan területen mozog, - ámbár köszönet érte - amely tagsága túlnyomó többségét távolról is alig érinti. Másrészt a MÉSZ is be kellene lássa, hogy a foglakozhat ugyan szakmagyakorlási ügyekkel, ámde ez valójában a Kamara felségvize. Viszont annál több tennivalója lenne az építészet, illetve az építészeti kultúra terjesztése és gazdagítása terén.

A Szövetség jogelődje szükségszerűen elitista egyesület volt és az a mai MÉSZ is. Minthogy a tagságot minősíthető teljesítményhez köti a megkövetelt felsőfokú képzettségen felül. Tagjainak száma ezért viszonylag alacsony és pusztán a tagdíjakból magát fenntartani nem tudja sem ma, sem a jövőben. Támogatásra szorul. Mint a kultúra általában. Ezzel szemben a Kamara sokkal több - elvben 8 és fél ezer - tagtól szedhet tagdíjat, minthogy a tagság minden tervezéssel foglakozó természetes személyre nézve kötelező. Mindez - feltéve, hogy böcsületesen működtetik - még nem mond ellen a szervezet civil voltának. Viszont a két szervezet működési köre található olyan határterület is, amelyet külön-külön is le kellene fedjenek. Ilyen például a tájékoztatás, a szakmai ismeretek terjesztése és szinten tartása, a képzés és az oktatás orientálása stb. Ezek külön-külön történő gondozása megvalósíthatatlan és értelmetlenül költséges is lenne. Egyedül a Kamara nyakába dobni pedig méltánytalan lenne tagsága nagy részével szemben. A feladatmegosztást elvben meg is könnyíti, hogy a MÉSZ tagjainak nagy része párhuzamosan tagja a Kamarának is. Az intézményes munkamegosztás tehát mind a szakmagyakorlás, mind az építészet javát szolgálná. Végtére a gyakorlatban minőségi építészetet is csak versenyképes tervezői praxis tud csinálni.

Most, hogy végre a Szövetség tényleges státusa, központi támogatása is rendeződni látszik legfőbb ideje, - mondhatni utolsó pillanat -, hogy a két szervezet megállapodjék a tennivalók és felelősség megosztásáról. Természetesen nem holmi múlékony, alkalmi parolára kell gondolni, hanem olyan tételes stratégiai megállapodásra, - ha jobban tetszik paktumra - amelyet a mindkét tagság akarata legitimál és amely így kerülhet be mindkét szervezet Alapszabályába és Működési szabályzatába. Ami oly módon tár kaput a szüntelen változás igényének, hogy az építészet lényege, - ami talán éppen a változatlanság és stabilitás - a szélsőséges és drámai változások korában is oly változatlanul maradhasson fenn, mint a humánum és emberi méltóság eszméje.

Ilyen paktum minden bizonnyal nem hozható tető alá egyik napról a másikra. Előkészítését ezért felelős - közös - szakértői bizottságra kellene bízni. A dolog természetéből kifolyóan a kezdeményezés a MÉSZ-ből kellene kiinduljon. Mégpedig olyan MÉSZ-ből, melynek tagsága nem csupán nézőközönség. Akar és hajlandó is valamit tenni. Hiszen a szakmagyakorlás körülményeinek javítása, a felkészültség és a versenyképesség fejlesztése csakúgy, mint az alkotó viták, az építészeti kultúra terjesztése is azonos és oszthatatlan célt kell szolgáljanak. Az építészet civilizációs és kulturális értékének a megőrzését és gazdagítását saját, és európai identitásunk fenntartását a 21. században.

vélemény írásához jelentkezzen be »