Borvendég Béla: Gránic

Kiknek az érdeke az épített környezet ügyének önkényes föltrancsírozása? Hogy kiké a nem műemlék építészet ügyének szétcincáltsága?

Milwaukeeben is megmozdult a műemlékvédelem. Pontosabban a műemlékek körüli tüsténkedés. Hozzáfogtak ahhoz, hogy az 1849–ben épült Szt. János katedrális homlokzatáról lemossák a másfél százados szutykot. Az egyik helyi újságban azonban B. Kissinger – aki ugyan nem építész és nem is a volt külügyér, hanem műkritikus – kételkedik. "A megtisztított homlokzat olykép hathat, mintha egy tisztességben megőszült matróna hirtelen lenszőke parókában jelenne meg a nyilvánosság előtt. S emiatt a közönség egy része jogos ellenszenvet érez a divatba jött homlokzat lepucolásokkal szemben"– érvel. Jogos hát a kérdés: a műemlékekben a nagyközönség valóban a kulturális értéket látja–e és becsüli meg, vagy csupán olyan fétisnek tekinti, melynek szemlélése kiválóan alkalmas instant nosztalgikus hangulatok gerjesztésére?

A jog szemüvegén át nézve műemlék az, amit azzá nyilvánít valamilyen Hivatal és amelyik erre tekintettel különleges védettséget kap. Ami általában valamilyen tiltásokat és megszorításokat jelent. Be kell azonban lássuk, hogy ez az intézmény csak akkor hatékony, ha a társadalom ténylegesen eszerint is gondolkodik és cselekszik. E nélkül a minősítés írott malaszt. Arra kellene hát törekedni, hogy az emberek, ne csak jogkövetésből, hanem belső meggyőződésből védjék és óvják mindazt, amit kulturális örökségünk részeként emel ki a törvény. Aminek egyedüli biztos szavatolója a társadalom környezeti érzékenysége általános műveltsége és erre alapozott szilárd értékrendje.

No meg a bizalma. Mert a nagypecsétes hivatal sem független a mindenkori hatalomtól, annak nyílt vagy leplezett politikai szándékaitól, netán közvetlen anyagi érdekeitől.  A demokráciában pedig a közgondolkodástól. (L! Milwaukee).

Görögországról a művelt embernek az antikvitás, az európai kultúra bölcsője ötlik az eszébe. Ahol már csak ezért is nyilván különös gonddal bánnak az antik építészet ott sajna jórészt már csak romos állapotban szemlélhető remekeivel. És ezek mellett nyilván számtalan jó karban tartott csodaszép kisebb nagyobb ortodox szentélyt, templomot és kolostort is láthat a turista. Az építész. Történetesen e sorok írója. Volt. A nyolcvanas évek közepe táján például.

Chios Hellas a török partokhoz legközelebb fekvő szigete. Antik rom errefelé lényegében nincs. Akad viszont a narancsligetek közt néhány szinte érintetlen középkori ámde ma is működő falucska. Abból az időből, amikor a szigetlakók két igen jól jövedelmező foglalatosságból éltek. Ezek egyike a hajótest vízzáróvá tételéhez nélkülözhetetlen gyanta előállítása volt. A másik pedig az errefelé hajózó velencei gályák ellenében folytatott módszeres kalózkodás.  A sziget egyetlen városában működött e sorok írójának látogatása idején a nemzeti műemléki hivatal kirendeltsége. Indokoltan hisz' az egykori gazdagság nagyon sok deklarált és deklarálatlan műemlékeket hagyott az utókorra. A kikötő közelében azonban  váratlanul sok az enyészet gondjára hagyott mohamedán imahelyet, fürdőt miegymást fedezhetett fel a pusztán szimata után bóklászó építész, amit homályban hagyott a helyi bédekker. Vagy, mert a szerkesztő röstellte ezek siralmas állapotát? Vagy mert abban reménykedett , hogy hamarosan nyomuk sem marad? Ne ragozzuk!

Ámde ki gondolta volna akkor , hogy nem is sokára a televízió jóvoltából élőben fogjuk látni miként lehet porig rombolni rakétával, gránáttal, vagy csak amolyan hagyományos robbantással mohamedán, pravoszláv, vagy éppen nyugati keresztény templomokat. Gyorsan és hatékonyan. No meg ráadásként egyszerű otthonok tíz meg tízezreit. Szinte karnyújtásnyira tőlünk. Ahhoz pedig még ilyen távolságra sem kell menni, hogy meglássuk: miközben pénzt és fáradtságot nem kímélve kutakodnak tudósok a föld alatt kizárólag a túlfűtött fantáziában létező emlékek után, nem sok, vagy éppen semmilyen figyelmet nem szentelnek ama létező értékes épületeknek, melyek nem passzolnak bele a hagymázas képzelgéseikbe. Egyének esetében hasonló tünetek ellen a modern orvostudomány már igen hatékony terápiákat képes felvonultatni. Ám ha az ilyesmi besulykolt közösségi magatartássá válik nem aggódhatunk–e joggal az európai – Nem! – általában kultúránk jövője miatt? De sepergethetünk a saját közelmúltunk portája előtt is. Miközben a pártállam a hazai műemlék védelem bizonyos eredményeivel büszkélkedett, az emlékek nem kis – a történelem hamisítás szempontból kényelmetlen – hányadát hagyta ebek harmincadjára. Óh nem a gondatlanság, vagy a lapos pénztárca miatt. Cinikusan és tudatosan került a politikai csizma a kultúra asztalára.

A műemlékek tekintetében a mögöttünk hagyott század két jelentős fejleményt hozott. Az egyik a műemlékvédelem intézményesítése, tudományos alapokra helyezése, a kapcsolatos nemzetközi normák kidolgozása és ezek alapján jó néhány az UNESCO által is támogatott nem egy látványos feltárás és rekonstrukció. A másik a történelmi léptékkel mérve is példátlan tömeges barbár műemlék pusztítás a másikon. Noch dazu magukat büszkén kultúr nemzetnek valló országok által elkövetve�

És ma is létezik a műemlék pusztítás egy másik, csendes módja . A mai ellenség nem süvöltő vadászbombázókon, csörömpölő hernyótalpakon jelenik meg a kiszemelt célterületen. Bizony nem. Kecsegtető szavakkal, behízelgő PR–al.  És – ultima rációként – duzzadó bukszával érkezik. Olyan instant nosztalgiát ígér, amiből jó előre kicsontozták a kultúrát. Mindazt ami az elbambult tömeg torkán fennakadhat. Az ilyen agresszor célja gyakran már nem is az egyes az emlék eltüntetése, hanem az, hogy kizárólagos fogyasztójává tegye egész környezetét, esetleg a városrészt. Netán magát a települést a sajátos múltjával és egyediségével egyetemben.

A kultúra különös becsben tartott tárgyi emlékeit múzeumok őrzik, gyűjtemények vigyázzák. A műemlékek esetében viszont a használat a legjobb védelem. Ezért viszont szinte elkerülhetetlen a konfliktus, amikor változtatás nélküli megtartás és a szüntelenül változó igények szempontja feszül egymásnak. A változást pedig maga az élet.  Semmi jó abból nem származna, ha a Hivatal silbakként emelne puskát minden ezt elfogadó kezdeményezésre nem tévén különbséget lényegi és  felszíni érték közt. És nemcsak lehetetlen, de értelmetlen is minden részlet tekintetében kőbevésett szabályok betartatása. Ad analogiam az orvostudomány a betegségek okát és az ellene való legjobb fellépés lehetőségét keresi és kutatja. Ámde régen rossz, ha az orvoslás a betegséggel és nem a beteggel foglalkozik. Az ágyon nyögő lénnyel. Aki nem külön–külön endoklinológiai, traumatológiai, neurológiai stb. eset, hanem mással fel nem cserélhető egyetlen ember.

Vegyünk példaként valamely vidéki vasút állomást. Védendő épület. Mégsem követelhető meg ama múltszázad eleji eredeti állapot nosztalgikus visszaállítása, amikor még a Fiúméba utazó urak kürtős kalappal a fejükön, fiakkeren érkeztek az indházhoz, hogy hajókofferüket a hordárra bízva még beüljenek egy zónapörköltre a restibe. Amikor még petró lámpások világítottak és illemhelyül az épülethez kívülről ragasztott (dekoratív tornyocskával ékesített) potyogtatós árnyékszék szolgált, ahová nyitott egykarú faragott kőlépcsőn lehetett el és felvonulni. Az építészeti érték lényege, kulturális üzente az, ami védendő. Hogy ez mi, a mindenkori feladvány ismeretében esetenként mérlegelendő. A megoldás nem mehet– általában nem is megy –  a ma, sőt holnap igényeinek rovására.  Amire szükség van az, az alapos tervezési program, nem granicsárként fellépő műemléki szakember és a legalkalmasabb tervezőt bizonyított teljesítménye alapján kiválasztó korrekt tervpályázat.

Valójában a műemlékek ilyen szellemű védelme – e sorok írója  szívesebben használná a gondozás szót – nem más, mint az építészi tevékenység sajátos formája. Ami csakúgy támaszkodik a régészetre például, mint közönséges esetben mondjuk a statikára, de ami mégiscsak a hic et nunc alkotó szabályai szerint cselekszik. Lévén az épített környezet csakúgy összefüggő egész, mint az a természeti is. Nem szeletelhető fel mondva csinált gránic mentén pirossal aláhúzott, megbecsült műemlékekre és fene–aki–bánja–milyen épültekre, városokra és falvakra. Nem–e? De bizony hogy igen. Mint például nálunk!

Az épített környezet műemlékként számon tartott részét vonatkozó törvényünk a kulturális tárca hatáskörébe utalja. Logikusan és helyesen. Nemzeti kincs ez, amit kiművelt eleink hagytak ránk. Az épített környezet másik része azonban nem kötőszövete–e ugyanennek? Nem könyv szerinti vagyon csupán.  Be kellene látni, hogy a java mindannak, amit ma építünk a holnap kulturális öröksége. Az értéktelent nem a hivatal, az idő az, ami irgalmatlanul kirostálja. De értékként csak az akadhat fenn, ami megszületett. Amit ma és holnap hagytak világra jönni.

A jó építészet a tervező építészek felkészültségének, tehetségének és etikus működésének a terméke. E kreatív tőkét hivatal, hatóság nem pótolhatja.  Ám ha ez a teremtő erő jelen is van még mindig kérdés, hogy az a bonyolult áttételi rendszer, ami társadalmi hasznosításához elengedhetetlen – beleértve ebbe az építtetőt is – ténylegesen is érdekelt–e abban, hogy a hozadék kulturális értéktöbblet is legyen. Ne csupán instant profit, ne csak anyagi gazdagodás. A keserű építész tapasztalat miszerint minden társadalom építészete olyan, mint amit megérdemel arra int, hogy az ide vezető út göröngyös és nehézségeit csakis a közakarat képes lebírni. Ezt viszont csakis a hosszú távú felelős politika tudja előhívni és ébren tartani.

Ha napjainkban Londonban vannak nem röstellik kimondani, a Cityben épp elég a toronyház, újabbakat építeni már nem lenne szabad  azonnal felel rá a szemforgató aggodalom visszhangja. – "Az ilyen korlátozások bizonnyal el fogják riasztani a komoly befektetőket. Akkor pedig megnézhetjük magunkat –". Ugyanezt a nótát hasonló esetben nálunk az imént érkezett termakusztikájához igazítva más szöveggel hallhatjuk. Piacgazdaságunkért, a verseny szabadságáért, a magántulajdon szentségéért, az alkotmányos jogokért, európai bebocsátásunk veszélyeztetéséért aggódnak a jól fizetett hivatásos sirató asszonyok és urak. És nem álságos–e siránkozni a gépkocsik okozta egészség károsítás miatt ugyanakkor pedig még rámenősebb reklámot csinálni az agglomerációban épülő lakóparkoknak. Tudván, hogy a leendő lakók lakásonként két–három autójukkal és nem gördeszkán fognak naponta a fővárosba és ott ide–oda furikázni ?.

Esetenként épp az épített környezetet kettészelő természetellenes gránic az a hely, amelyen át igyekszik behatolni a környezeti igénytelenség. (Bejátszás) A Tervtanács előtt majd' negyvenlakásos új kisvárosi társasház terve. Exponált telek némi műemléki beütéssel. "A felügyelőség már jóváhagyta"  védi jó előre tervét a fővárosi építész. A plánumot, amely olyan lakásokat javasol amilyeneket szegény Reischl prof  – Isten nyugosztalja – idejében már egy másodéves hallgató sem mert volna a zárthelyi feladatában felvázolni. A firtató kérdésre rövid és hárító a válasz – "Az építtető (patinás pénzintézet) egyetlen kikötése az volt, hogy a lakások kicsik legyenek. (Snitt) Hihető ez? Nos hihető. De ha már következményekkel járó tárgyilagos szakmai bírálat esetenként kötelező tervpályázat nincs hol itt a fogyasztó védelem? Hisz' itt bóvlit kínálnak. Állami támogatással. A tervtanács vezetője – mi mást tehetett –– leírta a véleményt. Innen azonban már minden azon múlik, hogy a karakán városi főépítész véleménye miként esik majd latba. Otthon. És ahol a jegyző a főépítész?

Hogy kiknek az érdeke az épített környezet ügyének ilyen önkényes föltrancsírozása? Hogy kiké a nem műemlék építészet ügyének szétcincáltsága? Valójában túlhaladott kérdés. Most már inkább azt kell kérdezzük meddig maradhat az építészet ügye a balsorsú mezőgazdasági tárca gondja. Mint púp a száj és körömfájás, a kerge marha kór, a szövetkezeti üzletrészek, a zsebszerződések stb., hegyibe. Hogy a vízi disznókat már ne is említsük. Meddig tehető azonosságjel az építészet és a vidékfejlesztés közé? Meddig tolerálható a főépítészi hálózat satnyasága, meddig a fél szemére vak másikra kancsal építési engedélyezési rend, meddig a település és a regionális fejlesztés körüli ködösítés, ami bizonyítottan gátja az egészséges és európai regionális szemlélet kialakulásának stb., stb.?

Reménykedjünk. Ha nem saját józanabbik eszünkben. Végsősoron pedig abban, hogy az Unió ebből is vizsgáztat.

Borvendég Béla

Megjelent a szegedi Műemlékvédelmi Konferencia alkalmából a MŰEMLÉKVÉDELEM című folyóirat legfrisebb számában.