Spekulatív realizmus Budapesten - Bemutatkozik a MÓKEMBÉ

2018-ban néhány hallgató úgy gondolta, hogy közös vállalásba kezd a MOME Építészeti Intézetén belül. A hallgatók azóta építészekké váltak, célkitűzéseik és terveik viszont azóta is relevánsak: egyrészt, hogy egy kollektív tudáson alapuló diplomafolyamatot hozzanak létre, másrészt, hogy alternatív lehetőségeket keressenek a főváros konzervatív és jellegtelen építészeti beavatkozásaival szemben. Az elkövetkezendő hetekben bemutatjuk az együttműködés keretében készült munkákat, melynek felvezetéseként Takács Ákos sorait közöljük. 

Mókembé Projekt

Azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy megpróbálkozunk a MOME Építészeti Intézet diplomafolyamatának szelíd kollektivizálásával. A javaslatunk lényege volt, hogy az egyéni erőfeszítéseket egy olyan közös vállalkozásba csatornázzuk be, amelyben az egyes résztvevők egyéni vizsgálódásaikkal és terveikkel egy folyamatosan kiépülő kollektív tudásbázisához kapcsolódnak. 

Egy olyan diplomaplatformot képzelünk el, amely egységesülő tematikai kerettel, közösen kidolgozott vizuális nyelvezettel (egységes rajz, látványterv, tipológia, stb.) operál. Feltételeztük, hogy ez a közös referenciakeret megkönnyíti, hogy az egyéni munkák a meghatározott nagyobb téma egy-egy aspektusát részletesen feldolgozó elemek legyenek. Ezek természetesen önmagukban is megállják a helyüket, de valódi erejüket a közös rendszerbe illeszkedve mutatják meg. Az együttműködés peremfeltételeinek és tematikájának kidolgozását tehát önmagában is tervezési feladatnak tekintettük. A kollektív diplomamunka keretében végül a kortárs Budapest egy meghatározott zónáját használja esettanulmányként, és projekciós felületként. 

De mi lehet a kötőanyag? Mi és milyen mértékben teremthet kohéziót az egyéni projektek között? Párhuzamosan kerestük azokat a tematikai (programbeli, funkcionális), topográfiai (helyszínek a városi tájban), és építészeti (tipológiai, formai) elemeket, amelyek mentén elkezdhetjük a munkát. 

Várostervezési ügyosztály

Felmerült például, hogy a város pesti oldaláról vegyünk fel egy esetleges metszetet, és az átmetszett urbánus zónák közül kapjon mindenki egyet; a perifériától a városmagig. A témák szempontjából úgy gondoltuk, hogy afféle fiktív várostervezési ügyosztályként általános, banális ernyőtémákat határozunk meg, és „osztunk fel" egymás között címszószerűen, olyanokat, mint a lakhatás, munka, termelés, éjszaka, szórakozás, kultúra, idegenek/vendégek vagy halál. Ezek a mesterségesen elválasztott témák aztán mind az inkább áttekintő előtanulmányokként vagy próbafúrásokként megírt szakdolgozatokban, mind a tervekben különböző konfigurációkban összekeveredtek, és különböző tematikus hibrideket hoztak létre. A helyszínnel kapcsolatban végül a „műveleti területünk" szűkítése és egységesítése mellett döntöttünk, és a tágabb értelemben vett belvárosban maradtunk. 

Bérháznegyed

A projekt kiindulópontjaként elfogadjuk a Magyar Urbanisztikai Társaság Budapest 2050 című kutatásának hipotézisét, miszerint a vizsgálat tárgyát képező övezet (az I. világháborúig kiépült ún. „bérháznegyed"), amelyet a zárt beépítésű tömbök jól ismert rendszere jellemez, a következő évtizedekben is megtartja alapvető formáját és jelentőségét. Ezt a keretrendszert figyelembe véve egy-egy, a résztvevők által választott tömb példáján keresztül vizsgáljuk, hogy a piaci protokollt konzervatív és katasztrofálisan jellegtelen építészeti beavatkozásokkal érvényesítő átalakításoknak és beépítéseknek milyen alternatívái lehetnek.

A projekt három lépték mentén szerveződik: a tömb, az udvar köré szerveződő bérház, illetve a lakások, munkahelyek és közterek, tehát a tulajdonviszonyok szempontjából a város alapegységeit jelentő térsorok vizsgálata és átalakítása a cél. A bérházzal ugyanakkor nem mint megújítandó, helyettesítendő egységgel, vagy történelmi jellege miatt megőrzendő műemlékkel foglalkozunk, hanem mint tipológiával és formával. A nyomorúságos lakásviszonyok és a gipszből mímelt palotahomlokzatok ellentmondásai ellenére a házforma alapvető térszervezésében számos, kritikusan átörökíthető elem található. 

A születő építészeti javaslatoknak nem kellett tiszteletben tartania azokat a szigorú funkcionális és szabályozási diagramokat, amelyek merev alkalmazása ellehetetleníti a formai-térszervezési innovációt - ahogyan a lakások tipológia szempontból homogén termelése pedig konzerválja a lakáspiacot. 

A város ezen részének formáját adó tömb alkotóelemeit egy szabad morfológiai és tipológiai vizsgálat keretében azonosítjuk, majd az előnyeik megtartásával új, lehetséges modelleket és kompozíciókat hozunk létre. A legfontosabb ilyen előnyös tulajdonságok: a sűrűség (ld.: a most divatos „kompakt város" kifejezést), a funkcionális sokszínűség és rugalmasság, a lakóterek és az utca tereit összekapcsoló köztes, félprivát terek rendszere. 

A modernista mintakészletben két forma létezik (infrastruktúra és a tárgyak) amelyeket egy üres vagy növényekkel benőtt terület választ el egymástól; ebben a rendszerben az egyik köz, míg a másik magánterület, miközben a „zöldfelület" virtuálisan a senki földje. 

Ezzel szemben a tömb konceptuálisan egy egységként kezelendő, még akkor is, ha tartalmaz üres területeket vagy zöldfelületet. Miközben a tömb eltérő jellegű és minőségű építészeti projektek eredménye, abban a pillanatban, ahogy tömbnek nevezzük az épületeknek ezt a konglomerátumát, egyetlen, időben kifejlődött, heterogén építészeti egységnek ismerjük el. Mi ebből az egységből indultunk ki, a terveket mégsem hagyományos tömbrehabilitációnak tekintjük. Inkább olyan enklávékként, szigetekként alakítják át a választott tömböket, amelyek autonóm városi tárgyakként (akár terv formájában is!) formai és működési precedenst teremthetnek az urbánus tájban. 

A város építészete?

Az egész projektet erősen inspirálták olyan szerzők és kollektívák munkái, akik a városi modernitás végtelen és generikus expanziója közepette is lehetségesnek tartották az építészeti forma – városléptékében is releváns – rehabilitációját. Építészeti formán és autonómián itt nem a látványos „alkotói" gesztusok építészetének minden társadalmi és politikai összefüggéstől deklaráltan független, magába záródó, és aztán képként könnyen fogyasztható példáit kell érteni. Olyan építészet lehetőségéről van szó, amely a határozott formákon keresztül olvashatóvá, navigálhatóvá teszi a várost, amely megállásra és reflexióra kényszerít, miközben magába sűríti és felfedi annak működését. 

Utópia és status quo

Általános jelenség, hogy minden olyan javaslatot, amely túlmutat a jelenleg fennálló és újratermelődő gyakorlatok horizontján, automatikusan „utópikusnak" címkézünk. Ezek a tervek ugyanakkor sem technológiai, sem esztétikai, sem morfológiai, de szociológiai szempontból sem tartalmaznak utópikus elemeket, sőt, bizonyos szempontból akár konzervatívnak, esetenként nosztalgikusnak tűnhetnek. Inkább úgy fogalmazhatunk, hogy nem konformisták, de ez a nonkonformizmus is csak relatíve, a várostervezés és egyáltalán a várossal való törődés politikai és gazdasági status quójához képest érvényes.

A mi városi szigeteink egyszerű, archetipikus formákkal hasítják ketté azt a vizsgált övezetre jellemző merev állapotot, amelyet egyfelől a kritikátlan poszt-posztmodern, szcenikai-kozmetikai jellegű megőrzés, ezzel párhuzamosan pedig az impulzusszerű, a város formájába minden intellektuális és kulturális ambíció nélkül, mégis brutálisan beavatkozó „ingatlanfejlesztés" jellemez. 

A tipológiai variációk és eltérítések (különböző léptékű tornyok, „városi villák", protézisek) orientációs és sűrűsödési pontként állnak a bérházak műfajilag homogén, funkcionálisan és formailag viszont rendkívül heterogén szövedékében. Fontos továbbá, hogy nem monofunkcionális épületeket terveztünk, hanem olyan egymáshoz kapcsolódó egységeket, amelyek – hasonlóan a törtémetük során rugalmas belső átalakulásokat túlélő házakhoz – a városban kibontakozó életformák, gazdasági és kulturális gyakorlatok széles spektrumát képesek befogadni. Ezért hiányoznak több esetben az akkurátusan kidolgozott programok. 

Építészként még mindig olyan normatív diagramok (a nukleáris család, az önálló lakás, a dedikált munkahely, a magán- és a köztér éles elválasztása) segítségével próbáljuk leírni és megérteni a kortárs állapotot, amelyek egyre kevésbé felelnek meg a munkáról és a lakhatásról szerzett hétköznapi tapasztalatainknak. Az ún. posztfordista vagy ipartalanítás utáni városi környezetben, a munka, lakás, szabadidő fogalmai időben és térben is egyre kevésbé különülnek el egymástól, és a mind nagyobb, heterogén csoportok életkörülményei prekarizálódnak. A célunk olyan egyszerű, jól olvasható formák létrehozása volt, amelyek új együttélési, munkamegosztási és kikapcsolódási formák szerveződésének és kibontakozásának adhatnak teret. Tisztában vagyunk vele, milyen nehéz a piac logikájától független, kollektív tulajdonosi struktúrákat létrehozni, különösen egy olyan országban és városban, ahol a piac és az állam szinte kizárólag az individuális magántulajdont és a további szuburbanizációt támogatja. Ugyanakkor, ahogyan a strukturális akadályok ellenében szociológusok, szociálpolitikusok, közgazdászok, aktivisták és más polgártársak is keresik az alternatív lehetőségeket, építészként mi sem maradhatunk adósak a meghaladni remélt modellek revíziójával, és új ajánlatok, vagy kritikai reprezentációk kidolgozásával. 

Budapesten még csak derengenek az olyan kezdeményezések, amelyek szövetkezeti struktúrákkal, és a közösségi tulajdon régi-új formáival kísérleteznek, ráadásul nagy közegellenállásban. De ezek a kísérletek és új hálózatok valamikor talán elérik azt a kritikus tömeget és társadalmi/gazdasági autonómiát, hogy az informalitás és az efemer jelleg kliséitől megszabadulva az építészeti reprezentáció kérdése relevánssá váljon számukra. Az addig hátralévő időben legalább lesz alkalmunk ki- és feltalálni azokat az intézményeket, és azt az új nagyvárosi kollektivitást, amelyek képesek felépíteni és birtokba venni ezeket a formákat.

Takács Ákos

A fenti szöveg eredeti verziója 2018. június 12-én, a MOME Építészeti Intézet diplomavédésén hangzott el a MOME Z épületében.