Az értelmező kontextus lehetősége – Dénes Eszter: Dévényi Sándor építészete

Dévényi Sándor minden munkája önálló világ: ezek a helyek megállásra késztetnek, emóciókat váltanak ki és kérdések feltevésére ösztönöznek, az olvasó így van a Dénes Eszter által szerkesztett monográfiával is. Minél többet forgatjuk a könyvet, annál inkább kirajzolódik bennünk egy kép, hogy a nyíltan vallott organikusság mellett, Dévényi korai épületei tulajdonképpen a posztmodern szellemiségét mutatják.

Dénes Eszter szerkesztésében monográfia jelent meg Dévényi Sándor építészetéről, melyben az építész majd’ öt évtizedes alkotói munkásságát, ars poeticáját tárja az olvasó elé. A kötet hagyományos monográfia az MMA Kiadó sorozatában, ennek megfelelően egészen a gyermekkortól, az egyetemi tanulmányokon át, a megvalósult és a fiókban maradt terveken keresztül öleli át a pályát. Az olvasó ott van a kezdeti szárnypróbálgatásoknál – vagy éppen a határok feszegetésénél –, az építészeti praxis indulásánál; megismeri az építész legfontosabb épületeit formáló gondolatiságot, városrendezési és épületrehabilitációs munkásságát. Mindezt pedig gazdag képi és rajzi anyag kíséri.

A kötet elolvasása után átfogó képet kapunk az építészeti szemléletmódról és azokról az értékekről és axiómákról, melyek Dévényi Sándort definiálják. Az épületfotókkal, tervrajzokkal, skiccekkel és visszaemlékezésekkel gazdagított monográfia az eddigi életutat járja be. A szerző törekvése, hogy közelítse egymáshoz a könyv olvasóját és az írás “tárgyát", az építészt, több eszközön keresztül valósul meg. Ilyen fontos szál a családi gyökerek említése: a Zsolnay gyár porcelánfestőjeként dolgozó üknagymama, a családi címer körüli legendák, a nagypapa identitást meghatározó elbeszélései vagy éppen Dévényinek és feleségének, a szintén építész Lugosi Ágnesnek a családfája. Ezt a célt szolgálják a katonaságot, az egyetemi és kollégiumi létet megörökítő visszaemlékezések is, amiket egy-egy közbeékelt életkép tesz színessé. A monográfiáknak gyakran elengedhetetlen része a gyökereknek és az életrajznak a részletes bemutatása, melyek sokszor valamiféle eleve elrendelt sorsra, útra mutatnak rá, erre jelen esetben is találunk utalást, ám az első ‘Kötődések’ és az utolsó ‘Kötődni és szabaddá lenni’ fejezet hangsúlya sokkal inkább az érzékenyítésen van, nem célja felfejteni azt, ami Dévényit az építészet művelésére predesztinálta volna. 

A monográfiát nemcsak az alkotó személye, hanem Pécs és az organikus építészet intenzív jelenléte uralja, ami nem meglepő, tekintettel arra, hogy Dévényi és Pécs szerves egészet alkotnak. A szerves szó jelen esetben sokatmondó: az építész többször is úgy határozza meg ars poeticáját, hogy ő a szerves építészet művelője. Visszatérve a városra: Dévényi Sándor és Pécs tényleg elválaszthatatlanok egymástól: az építész formálja és alakítja a várost, de a város is formálja őt. Állandó jelzőként tapad hozzá. Pécs az otthon, a szabadság, a progresszivitás, az ihlet és a humor. Ahogy Sulyok Miklós írja a kötet előszavában közreadott tanulmányában, “a város igazi poétájaként nemcsak házakat, de a városi tereket is beleérzéssel, virtuozitással formálja." Ezt az ösztönösséget, a város felszabadító erejét és a pécsiséget a monográfia olyan munkákon keresztül mutatja be, mint a belváros rehabilitációja, az ikonikus belvárosi épületek – Villámsújtotta Ház, Lakodalmas Ház (1983-1985), Római Udvar – és a műemlék-rekonstrukciók. Ugyanakkor minél többet forgatjuk a könyvet, annál inkább kirajzolódik bennünk egy kép, megjelenik az a gondolat, hogy a nyíltan vallott organikusság mellett, Dévényi korai, a ‘80-as és ‘90-es évek között megépült épületei tulajdonképpen a posztmodern szellemiségét mutatják. A Villámsújtotta Ház (1978-1984) homlokzati megoldása a törésvonal megjelenítésével az épület történet elmeséléshez kapcsolható, a Római Udvar (1991) vagány színeivel és formáival, vagy a Bagolyvár étterem (1991) ebbe a vonalba simul, a jelentésadás, a narratíva, a történeti utalások felől felfejthető.

Sulyok Miklós tanulmánya is próbál kitekinteni abból a narratívából, mely Dévényit kizárólag organikus építészként értelmezi, és lehetőséget ad egy sokkal színesebb, differenciáltabb megközelítésre, eközben természetesen nem tagadva az építész organikus iskolához való tartozását. Sulyok az organikus iskolát a helyhez, a városhoz való viszonyában tapintja meg. Az azonban érdekes, hogy a monográfiában a posztmodern szemlélet mint opció, mint kérdés nem merül fel, holott az adott korszak szempontjából is adódik a posztmodern, mint fogalmi, értelmezési keret. Dévényi Sándor építészetébe meglátásom szerint mélyen beleivódott a posztmodern korszakának is és az organikus irányzatnak is a filozófiája, gondolat- és formavilága. A kettő kapcsolatáról időszerű lehetne egy mélyebb diskurzus indítása, ennek kezdeményei már tettenérhetők Wesselényi-Garay Andor 2018-ban, a berlini po·mo·stroika – Postmodern Theories, Practices and Histories konferencián tartott előadásában – nem kizárólag Dévényi építészetéről, de az organikus iskola és a posztmodern sajátos keveredéséről, együttéléséről, illetve a posztorganikus terminológia bevezetéséről. 

A monográfiát Makovecz Imre szavai és Dévényi Sándor alkotói hitvallása zárja, de az olvasó ekkor már hiányolja a szerkesztő egyéni hangját, meglátásait, és összességében azt is, hogy transzparenssé váljon milyen szerkesztési elvek vezérelték munkája során. Mert a könyv gazdag tárháza egy gazdag életműnek: egységbe fűzi össze Dévényi Sándor legkülönfélébb építészeti alkotásait, sőt az építészeten túlmutató koncepcióit, közéleti szerepvállalását és egy sokrétű, polihisztor létet, ami őt jellemzi és ami még ma is alakul. Dévényi Sándor minden munkája önálló világ: ezek a helyek megállásra késztetnek, emóciókat váltanak ki és kérdések feltevésére ösztönöznek. Az olvasó így van a Dénes Eszter által szerkesztett monográfiával is...

Fürdős Zsanett