Dilettantizmus a minőség évszázadában

"...akár a pályázat útján megválasztott építészeti igazgató ígéretes személyiségében és felkészültségében felvillan ugyan a legmagasabb minőség iránt érzett erős elkötelezettség, ám ennek az iránynak az önkormányzat egyre keményebben áll ellen..." Cseri László írása az EKF-ről

Egy amerikai professzor, Joseph M. Juran 1994-ben a termelékenység évszázadának nevezte a 20. századot, és azt jósolta, hogy a 21. század a minőség évszázada lesz. Ha évszázadok minőségét igyekszünk rangsorba állítani, akkor először óhatatlanul a reneszánsz jut eszünkbe. Az a gyönyörű korszak, amely jelképévé vált az átfogó szellemi és művészi műveltségi szemléletnek, eszményképként megjelenő képviselőinek műveltsége egyben az erkölcsi minőség mértékét is jelenti számunkra, ha igaz, amit Márai ír, miszerint „a műveltség erkölcs is".

Amennyiben nem tévedett Juran, akkor most a reneszánszhoz hasonló minőségű évszázad küszöbén lépkedünk át immár több esztendeje. Ennek a nemes tartalomnak tökéletesen megfelelni látszik a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa szellemisége, amelynek egyik fő letéteményese — Essen és Isztambul mellett — Pécs városa lehet. Vannak azonban kétségeink afelől, hogy valóban a fentebb említett minőségi és erkölcsi magaslat tanúi lehetünk 2010-ben, vagy akár már előbb, a felvezető években. Pedig ennek a törekvésnek voltak határozott, mostanság egyre inkább eltünedező jelei. A pályázatírás időszakában a pályázatíró csapat kvalitásában és erkölcsi tartásában, vagy a jelenben, az ÉVarc egyes fellépései kapcsán, de akár a pályázat útján megválasztott építészeti igazgató ígéretes személyiségében és felkészültségében felvillan ugyan a legmagasabb minőség iránt érzett erős elkötelezettség, ám ennek az iránynak az önkormányzat egyre keményebben áll ellen, időnként pedig ellene is cselekszik. Nyilvánvalóan nem véletlen a pályázatnyerő civil erők teljes mértékű kiszorítása az irányítási struktúrából, s a szakmai döntéseket intenzíven felváltó politikai döntések megjelenése, melyek sok esetben nemcsak a szakmai érvek, hanem a józan ész figyelmen kívül hagyásával haladnak az igénytelenség irányába.

---

A legjobb példa a város teljes igénytelenségére a november 30-i egyik képviselő-testületi határozat a közgyűlési terem felújításáról, melyre a város néhány éve pályázatot írt ki; a belsőépítész győztese a kiviteli terveket is átadta az önkormányzatnak. A mostani terveket mindezek figyelembe vétele nélkül a költségvetési bizottság elnöke, Soó László készítette, aki az alaprajzon fautánzatú tapétából kivágott téglalapokkal jelölte az asztalokat, amelyeknek gyártási rajzait, mint az előterjesztés mellékletéből kiderül, személyesen ő maga szerkesztette. A fémlábakon álló, bútorlapokból összeeszkábált negyven darab tákolmányon a barkácsboltból beszerezhető  díszlécek is helyet kapnak, utalva arra, hogy mégiscsak a városháza legreprezentatívabb termében nyernek majd elhelyezést, miután a határozat értelmében a karácsonyi szünetben  le is gyártják őket. Természetesen nem kifogásoljuk a költségvetési bizottság polihisztorának belsőépítész ambícióit, még azt sem, hogy tervezete csupán az általános iskolai technika szakkörökkel szemben elvárt követelményeknek felel meg, hiszen tőle mindössze azt remélhetjük, hogy a város költségvetése fölött hozzáértő módon bábáskodik. Kifogásaink a közgyűléssel kapcsolatosak, azon belül is a kormányzó párt automatikusan bólogató képviselőivel szemben merülhetnek fel, hiszen ha rábólintanak a legsilányabb elképzelésekre, ha semmiféle affinitást nem mutatnak a minőséggel szemben — amelyet, mentségükre, talán nem is képesek felismerni —, akkor vajon elvárható-e, hogy a kulturális fővárossal összefüggő fontos kérdésekben ésszerű, megfontolt döntéseket hozzanak.

Az igénytelenség megmutatkozott abban a döntésben is, amely eredménytelenné nyilvánította a művészeti igazgatói posztra kiírt pályázatot. Arra az ellenzéki felvetésre, mi- szerint a 41 tagú testületből négyen olvasták a három versenyző pályázati anyagát — kettő kormányzó és kettő ellenzéki képviselő —, senki sem tiltakozott, következésképpen igaz lehet, ennek ellenére amellett szavazott a többség, hogy ezek a jelöltek alkalmatlanok a poszt betöltésére. Arra szavaztak, hogy a polgármester inkább saját maga, egy általuk is ismeretlen körből válasszon művészeti igazgatót, megkerülve a kívánatos demokratikus eljárásmódot. Ha egy számtanban járatos bizottsági elnök megfelel a városnak belsőépítészi minőségében, akkor voltaképpen az art direktorral szemben sem lehetnek különösebb elvárásaik, feltehetően bárkit megszavaznának, akit a polgármester kiválaszt, talán még a városháza őrző-védő szolgálatának vezetőjét is. Utóbbi persze nem teljesen esély-telen, mint azt első olvasatkor gondolnánk, hiszen nem véletlenül vihette magával Brüsszelbe az előző polgármester akkor, amikor Pécs városa bemutatkozott a Bizottság előtt. Természetesen őrző-védő emberünk is a költségvetési bizottsági elnökhöz hasonlóan sokoldalú személyiség. Járatos a labdarúgásban. Alkalmassága tehát a művészeti igazgatói poszt betöltéséhez megkérdőjelezhetetlen, ráadásul azon kevés pécsi polgár közé tartozik, aki saját szemével látta Brüsszelt, s így meg tudja különböztetni a Manöken Piss figuráját a Kossuth-szobortól.

---

 

Jellemző a minőség iránti érzéketlenségre az EKF emblematikus épületének, a koncert és konferenciateremnek a Balokány teniszpályáira való helyezése, amely ugyancsak politikai döntés eredménye a szakma tiltakozása ellenére. A vasút mellé épülő objektumot, továbbá a közeli Tudásközpontot benzinkút, Penny Market és autós McDonald’s szegélyezi, ezek kisajátításán másfél év alatt egyetlen politikus sem gondolkodott el mélyebben: nyilvánvalóan nem zavarja őket az építészeti értelemben legfeljebb kócerájnak nevezhető együttes közelsége. A várost vezető politikai elit, beleértve a kultúráért felelős első számú vezetőket is, az elmúlt években semmiféle érdeklődést nem mutattak sem építészeti, sem képzőművészeti, sem irodalmi, sem zenei események iránt, miképpen a kultúrával kapcsolatos nyilvános vitaestek, konferenciák, eszmecserék iránt sem, mindössze egyetlen ember, az előző testület hatalomtól méltatlanul megfosztott, értelmes alpolgármestere, Gonda Tibor kivételével. A rendkívül ritka párbeszédek alkalmával pedig egyértelműen kiderült, hogy érdemi kommunikáció a kultúra képviselői és a városvezetők közt a közös nyelv meglétének hiánya miatt megvalósíthatatlan. Miután magas kultúráról, minőségről, értékek védelméről és létrehozásáról tudásuk csekélynek mutatkozott, ezért kulturális területen a civil társadalomra való támaszkodás hiányában részükről bármiféle logikus, értelmes lépés csupán véletlenszerű lehet.

„Sikeres EKF-programot nem lehet csinálni se a pécsi, se az országos kulturális-művészeti elit támogatása nélkül. A sikeres pályázatnak is ez volt a garanciája, ez a megvalósítás garanciája is" — mondta egy interjúban kényszerű leköszönése után Takáts József, a győztes pályázat írója, ám ezt a hatalom részéről senki sem vette komolyan. Miként magát a pályázat-írót sem, aki úgy pottyant ki az EKF struktúrából, mintha soha semmi köze nem lett volna hozzá. Pedig nélküle ez a város nemhogy a győzelemig, de még a pályázat beadásáig sem jutott volna el.

Cseri László írása megjelent az Echo 2006. 6. számában.