építészet : környezet : innováció

Dobozok és dobozisták

Egy közönséges szobának négy sarka van, hat sík határolja - vagyis ez egy Doboz. Wright egész életét e Doboz elleni harcnak szentelte. Mi lehet az oka ennek az engesztelhetetlen dobozgyűlöletnek? Kis tanulmányunk meg se próbálja minden aspektusát végigkövetni e szerteágazó témának, mindössze ismerkedésnek szánjuk a Dobozzal.
Helyes Gábor írása

A hagyományos építészeti gondolkodás az épület tervezésekor végigköveti a kivitelezés menetét: először földszinti falakat tervez (a padló meglétét eleve feltételezi), aztán ráteszi az emeletet, a kettő közé lépcsőt illeszt, utána jönnek az ajtók és az ablakok, a homlokzati “arányok”, végül az egészre ráteszi a tetőt. Persze sokat bíbelődik a tömegekkel, részletekkel, de a folyamat lényege mégiscsak ez.

Ilyenkor észrevétlenül az egész szerkesztés alulról felfelé kénytelen haladni, az oszlop-gerenda elv szellemében. Lehetetlen gondolat először feltenni a gerendát, aztán alátenni az oszlopokat - a kivitelezésben. De nem a tervezésben! Itt valójában semmi se kényszerít minket a fizikai építés menetének követésére.

Az oszlop-gerenda építészet a görögöknél érte el stiláris csúcspontját, ez az a klasszika, aminek jellemző szerkesztésmódja volt az önálló “egységek” egymás mellé helyezése, úgy a belső terek, mint a külső épülettömegek esetén. Szigorúan véve a történeti építészet mégsem alkotott dobozokat. A történeti építészet ugyanis bizonyos védettséget élvezett a világban, amely védettséget legjobban az ártatlanság fogalmával írhatunk le. Ha a Dobozt, mint önálló fogalmat kívánjuk bevezetni, akkor elmondhatjuk, hogy ez egy jellegzetes 20. századi termék. A századforduló európai építészete - minden formaújító nagyszerűsége ellenére - még stíluskérdésként értelmezte az új korszak kihívását, és jobbára nem is vágyott túllépni az oszlop-gerenda elven. Ám ami a 19. század végéig helyénvaló volt, az 1900-tól kezdve a visszájára fordult. A gépkorszak beköszöntével alapjaiban rendült meg a hagyományos történeti világberendezkedés. Az Építészet elvesztette az ártatlanságát.

Looshaus, Michaelerplatz, Bécs (tervezte: Adolf Loos, 1910)
National Museum of Western Art, Tokió (tervezte: Le Corbusier, 1959)

Az ŐSDOBOZT az 1910-es években Adolf Loos bécsi építész alkotta meg, akiben a klasszikus építészet eljutott a maga abszolút végpontjához. Ez a zseniális ember egyedülálló belső térérzékeléssel rendelkezett, miközben semmiféle gondolata, érzéke nem volt a környezet, a Természet iránt. Elképesztően gazdag belső terű házai kívülről gyakorlatilag élvezhetetlenül absztraktak, mintha a klasszika halotti maszkjai lennének. Loos, hogy úgy mondjuk “kidesztillált” minden szellemet a homlokzatból, hogy azt a belső terekbe összpontosíthassa.

Ahol Loos abbahagyta - mert beleőrült - onnan folytatta az önmagát Le Corbusier-nek átnevező Charles Édouard Jeanneret-Gris (ebben a névcserében rokon jegyeket mutat a század hivatásos forradalmáraival, akiket szintén zavart az eredeti nevük).

Loos halott homlokzatát megtartotta, miközben a belső tereinek szellemét elvetette. Ily módon egy teljesen “szellemmentesített” zónához jutott, ami a vegytiszta semmit határolta körül. Szabályos vákuum keletkezett ezáltal.

Az, ami a történelmi stílusokon egység volt - vagyis a homlokzat képzése és a ház szerkezeti elve - nála kettévált. A homlokzatról visszahúzta a ház valódi szerkezetét, a pillérvázat. Ebben a pillanatban a homloksík “felszabadult”, és bármit mondhatott, az úgyse volt igaz. Megszületett a szalagablak, avagy a függönyfal, az igazság elleplezője. A látszólag újszerű homlokzat mögött ott állt a minden szépségétől megfosztott történelmi építészet kísértete, a vasbeton (vagy acél) pillér-födém raszter. Ezt az űrt pedig ki lehetett nevezni a “teljes alaprajzi szabadság” vívmányának, létrehozva az építészeti Frankensteint, az emberi tartózkodásra csak a modern technika kegyelméből elviselhető DOBOZT.

Ehhez azonban gyökeresen át kellett értékelni az Építészetnek a Technikához fűződő korábbi viszonyát. A 19. században a mérnökök még alárendelték munkájukat a művészi formálás igényeinek. Az a szellemi központ, amit a Van de Velde vezette Iparművészeti Iskola jelentett Goethe Weimarjában, Gropius irányításával a materialisztikus haszonelvűség műhelye lett. A húszas évek Bauhausa a kor tudati kérdéseire a “tömegigény=gépies kultúra” anyagcentrikus szemléletével keresett válaszokat. Gropius “vívmánya” volt az építészeti tervezést az individuális szellemi tevékenységből a kollektív team-munkába való lefokozása. Így lett a Bauhaus technokrata szemléletének eredménye az iparosított szabványépület.

IBM Plaza, Chicago (tervezte Ludwig Mies van der Rohe, 1973)
MetLife Building, New York (tervezte Emery Roth & Sons, Walter Gropius, 1963)

Az embereket sokkolta a doboz ilyen nyers megjelenése, és kétségbeesetten próbáltak visszalépni a történelembe. Ez a nosztalgikus múltbavágyás közvetve azonban újabb érveket szolgáltatott a “fejlődés” bajnokainak. Ők mámorosan beleszerettek a dobozba, melyet szinte fetisizáltak. A tervezés célja a doboznál is dobozabb épület lett, a “letisztult formáknak” igyekeztek minél személytelenebb alakot kivívni, igazodva L.C. jelszavaihoz. Az ipar boldogan üdvözölte a Dobozt, hiszen úgy érezte, egyenesen neki találták ki. Az a felfokozott kapacitás, amit a második világháború után a kihasználatlanság réme fenyegetett, kapva kapott a Dobozon. Világszerte milliószámra kezdtek épülni a Dobozok.

A dobozépítészek harmadik apostola, Mies van der Rohe igyekezett a ház szerkezetét a homlokzaton megmutatni. Azonban az oszlop-gerenda elven ő sem kívánt túllépni, így “csontváz-építészetében” szükségszerűen klasszicizálnia kellett. (Mies felhőkarcoló eszményének ősét ugyancsak Loosnál lelhetjük meg, az 1923-as Chicago Tribune székház pályázatánál.) Az eredmény így a Luxusdoboz eszméje lett, amit teljes szofisztikáltságában korunk high-tech építészete valósít meg. Súlyos tévedés lenne a high-tech-et az alkalmazott technika miatt a jövő jelenbeli anticipálódásának hinni. Valójában az őt létrehozó megbízói akarat a Múlt megjelenésének bizonyítéka: a mai tőzsde- és multicsászárok a hajdani teokráciák uralkodóinak hatalmi szimbólumát igénylik ezekben az épületekben.

Csak a teljesség kedvéért itt kell megemlékeznünk a Doboz egy sajátos formájáról. Az az erő, ami a Dobozt létrehozta, eredendően a központosított rendszerekben működött, és a perifériákra csak nagy nehézségekkel tudta kiterjeszteni uralmát. Ha anyagi értelemben már nem győzte kapacitással, akkor megtoldotta az ideológia fegyverével. Így a Periférián, ahol még a hagyományos építéstechnika uralkodott, született meg a Doboz népi változata, a Kocka, avagy a Kockaház. Mi magyarok jól ismerjük ezt a formát, ahol központi típustervek irányelvei alapján, ehhez illeszkedő építési szabályozással átformálták a magyar falut.

A dobozrajongók mai nemzedéke nehéz helyzetben van, hiszen számukra nem maradt más, mint a fejlődő technika eszközeivel tovább suvickolni a Doboz kristályfalait. Többek között ilyen formai újítás a 90-es évek vívmánya, a Kanyardoboz. Kiderült, hogy nagy íves formákkal is lehetséges vérbeli Luxusdobozokat kreálni, ha a kellő anyagi háttér biztosított. Ez már a hazugság hazugsága: a csillogó gránit, vagy tükörüveg-falak mögötti tömör betonfalak monstrumai, a régi nóta újabb szomorú strófája. Persze nem jobbak az előregyártott Dobozok” sem, hívják őket akár diszkontáruházaknak vagy ilyen-olyan csarnokoknak. De ezek a Dobozok legalább nem takargatják, hogy kizárólag a négyzetméterár foglalkoztatta létrehozóit, így végsősoron nem lehet őket komolyan venni. (Nem is kell.)

Ami ezeknél is szomorúbb, az már a “műépítészet” bűvkörébe tartozik. A Dobozok építészei - amennyiben komolyan veszik hivatásukat - előbb-utóbb törvényszerűen eljutnak a stílustisztaság kérdéséig. Itt pedig szellemileg el van falazva a jövőbe vivő út. Ami marad, az a Bauhaus-Mies-Corbu féle világ érzékeny újraidézése - a “klasszikus modern”. Nincs ennél kifacsartabb fogalom. Ennek az ismétlésnek lettek világszerte véderőművei az építészeti egyetemek, ahol az ezredfordulóra megszületett a jövő század AKADÉMIZMUSA. A kizárólag a produkció tökéletességét firtató, az eredendő személyes képességeket egy intézményesített modernista kánonnal helyettesíteni kívánó agymosoda. Felállt a Beaux-Art, a nívós szakmai zsűrik, díjak és ösztöndíjak hada, ahol azok a fiatalok számíthatnak támogatásra, akik semmit se tudnak hozzátenni elődeik munkáihoz, ám ezt magas szakmai szinten művelik. A szaksajtóban a szerkesztők is átérzik a “trendet”, és igyekeznek az újabb Dobozsztárokkal és Sztárdobozokkal kitölteni hasábjaikat.

Kék doboz, Koppenhága (tervezte Jean Nouvel, fotó Rory Hyde)
A kék doboz makettje (fotó: Rory Hyde)

Még mielőtt valaki a teljes elkeseredettség hangját vélné kihallani a sorokból, szóljunk néhány szót a Doboz (és a dobozisták) védelmében is. Először is MINDENKI, aki átesik a 20. század hivatalos építészképzésén, az szükségképpen dobozistaként hagyja el az alma-mátert. (Szinte úgy tűnik, hogy ez a diploma egyetlen valós feltétele.) Ettől kezdve az illető már nem normális ember, aki - bár öntudatlanul - viszolyog a Doboztól, hanem többé-kevésbé megszokja, idővel megszereti azt. Ennek fő okát abban látom, hogy a modern egyetemek csak nevükben universitas-ok, a gyakorlatban a Teljesség helyett a Részletek részleteit oktatják, amik összegét aztán a zavaros “komplexitás” fogalmával illetik. Itt az alkotó gondolat meghal, mielőtt világra jöhetne - a Doboz terve maga a halva született Idea. A professzorok úgy képzelik az archék tektonikáját, mint egy cirkuszi gúlacsoportot, ahol muszáj egy stabil unterman, és a kis archék ennek a vállára kapaszkodnak fel. Szegény professzorok kényszerhelyzetben vannak. Mindenképpen tanítaniuk kell valamit, márpedig itt az ISMERETLEN kapuin kellene dörömbölniük.

Sokan valóban tiszta szívvel és lélekkel törekednek valamire, amiről rettenetes önkínzás felismerni: kevés, mert csak egy újabb Doboz. Amíg egy tervezőt izgat a Doboz, addig nem ismerheti fel annak valóságát. A Doboz szülőatyja, Le Corbusier kevéssel halála előtt érkezett el ide a Ronchamp-i megtérésében. Az ezredfordulón MINDEN építésznek TEREMTŐNEK kell lennie, hogy saját, személyes feleletet tudjon adni a Dobozra. Ebből érthetjük meg a Doboz valódi küldetését: nélküle lehetetlen volna az Organikus Építészet kivívása.

Talán erről írta Ch.R.Mackintosh kis aforizmáját az új korszak hajnalán:
There is hope in honest error, none in the icy perfections of the mere stylist.
(Egy becsületes hibában van remény, ám a puszta stiliszta jeges tökélyeiben nincs.)

Helyes Gábor 

A cikk először az azóta megszűnt wrightclub.hu oldalon jelent meg.

5 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »