Duna parti archi parti avagy Next to nothing?

Borvendég Béla részletes beszámolója "A szakszerű építészeti hivatásgyakorlás" címen rendezett nemzetközi konferenciáról

1/3
fotó: Vargha Mihály

Duna parti archi parti
avagy
Next to nothing?

Túl vagyunk hát rajta. Május 24-én fórsriftosan zajlott le az a nemzetközi konferencia, amelyet a Magyar Építész Kamara szervezett - a Magyar Országgyűlés Területfejlesztési Bizottsága és a Külügyminisztérium támogatásával - a "A szakszerű építészeti hivatásgyakorlás" címen. Központi témája az UIA "Egyezmény az építész szakszerű nemzetközi hivatás-gyakorlásának ajánlott normáiról" címen híresült el szerte a világban. A két külföldi főelőadó, James A. Scheeler, az egy millió építészt képviselő szervezet, az UIA Szakmagyakorlási Bizottságának elnöke, és Utz Purr az Építészek Európai Tanácsának (ACE) elnöke volt.

A konferencia magyaros pikantériája, hogy kamaránk nem tagja - s nem is lehet tagja - az UIA-nak, az utóbbiban pedig csupán megfigyelő. Igaz, nem tagja az UIA-nak a legtöbb ama külföldi építész kamara sem, amelyik élt a lehetőséggel és jelen volt a MÉK rendezvényén. Ezzel szemben a dokumentum kidolgozásában tevőlegesen résztvevő MÉSZ csak némi kunyerálásra kaphatott 5, azaz öt meghívót. Hogy a protokollon kívül a magyar résztvevők kik voltak, nem tudható. Ez ugyanis a meghívóból nem derült ki. Az előadók neve is csak a helyszínen kiosztott programból derült ki. Úgy tűnt, volt aki ex offició kapott meghívást, és akadtak, akik egyszerűen "last minute" alapon bebocsájtattak. Persze lehet, hogy addigra a rendezők felmérték, hogy az üresen tátongó székek sokasága aligha keltene jó benyomást?

2/3
fotó: Vargha Mihály

3/3

A konferencia szó eredetileg bizonyos kérdések megvitatása céljából tartott összejövetelt jelent. Ez esetben a használatát akár a szó alá firkantott hullámvonallal lehetne javallani. A visszaigazolandó meghívó ugyanis csupán előzetes kérdés feltételére invitált, feltéve, hogy a meghívott megjelöli hogy az említett dokumentum mely pontjával kapcsolatban szeretne kíváncsiskodni. Elővigyázatosság? Meglehet. A lehetőséggel élni kívánó ugyanis előbb gondosan át kellett volna bogarássza az eladdig ismeretlen dokumentumot. Ennek esélye nálunk általában csekély. Így aztán, jóllehet a helyszínen kérdés nem hangzott el, szó a ház elejét még sem érhette.

A rendezvény tehát nem zajlott. Csordogált békésen a késő délutáni órákig. Annál inkább, mivel a résztvevők az előadók előre megírt szövegét már reggel megkapták. A külföldiekét akkurátus fordításban. J.A Scheeler mondókája például imigyen kezdődik: "Jó napot kívánok!" A végéről ugyan lemaradt a "Köszönöm a szíves figyelmüket" formula, ám vélhetően csak azért, mert ezt a rokonszenves előadó már nem tartotta szükségesnek kézirata végére biggyeszteni.

Az persze feltétlenül dicséretes, hogy a Kamara vállalta, hogy felhívja a figyelmet az UIA Egyezményére. S ez a megjelentek körében remélhetően sikerült is. Az összejövetel maga mégis inkább csak olyan békés demonstráció volt. Mely valójában nem is erre, hanem arra világított rá, hogy a Kamara igenis létezik. És képes akár illusztris közönséget is összetrombitálni.

A külföldiek szemmel láthatóan és őszintén örültek. Annak, hogy találkozhattak, vagy éppen megismerhették egymást. No meg hogy belülről is megcsodálhatták Steindl mester neogót palotáját. A magyarok? A hatvanas évek elején az akkor még egyetlen angol kereskedelmi TV egyik reklám szlogenje volt a "next to nothing". Ami magyarul olyasmit tesz, hogy "Ennél csak a semmi kevesebb". Vagy mégsem?

De félre a rosszmájú kukacoskodással! Az UIA Egyezménye valóban nagyon fontos dokumentum. Történelmi mérföldkő. Hogy miért? Tizenhat pontjában számba veszi mindazt, amit a 21. század elején az építésznek tudnia kell, ha szakmáját a megbízó, a társadalom érdekében tisztességgel kívánja gyakorolni. Megvizsgálja, hogy ehhez milyen szervezeti formák szükségesek és ajánlatosak. Állást foglal atekintetben, hogy melyek azok a közvetítő mechanizmusok, amelyek az építészekben megtestesülő tudás leghatékonyabb társadalmi hasznosítását szavatolják. És természetesen kitér a szakmai szervezetek szerepére is.

Ámde mindez nem kegyes deklaráció csupán. Tételesen felsorolja az ajánlott tennivalókat is. Az okmány első változata 1996-ban készült el. 1999 júniusában hagyta jóvá az UIA pekingi kongresszusa, és még ugyanez év decemberében a Magyar Építészek Szövetsége - úgy is, mint az UIA magyar nemzeti tagozata - és a Magyar Építész Kamara elnöke közös nyilatkozatban fejezte ki egyetértését. És ennek kíséretében küldték el a Külügyminisztériumnak. (Ahol, úgy hírlik, az illetékes azt mondta, hogy nem igen tud vele mit kezdeni, amit őszintén szólva meg is lehet érteni.) Aztán a hosszú csend! A magyar építész szakma rejtélyes okokból nem tudhatott létezéséről. A "kvázi kamara" ugyan hivatkozhatott volna rá tervezetként már 1996-ban a kamarai törvény előkészítése során. A Kamara is közzé tehette volna az évkönyveiben, a Közlönyében. Mégsem tette. A tagság a jelek szerint máig sem ismeri. Külhonban azonban szerencsére nem fecsérelték a drága időt.

J. A Scheeler jenki összefogottsággal számolt be arról, hogy hol is tart a nemzetközi elfogadtatás ügye a Világkereskedelmi Szervezetben és más fórumokon, Utz Purr gömbölyded osztrák bőbeszédűséggel szólt a WTO-val és a GATS-szal folytatott ígéretes tárgyalásokról. S arról is, hogy miként függ össze a téma a nemzetközi fogyasztóvédelem szabályaival. A meghívottak tehát hallhatták, mit tett eddig az UIA és az ACE az Egyezmény elfogadtatása érdekében.

Logikus lett volna tehát, ha a résztvevők értesülnek arról is, eddig mit tett és mit szándékozik tenni a Kamara. Itthon. Ehelyett csak azt hallhatták Fazakas Györgytől, a kamara külügyi bizottságának elnökétől, hogy az említett 16 pont között talán egyetlen sem akad, ami körül mifelénk minden rendben lenne. A magyar építész számára azonban ez nem hír. Nem akad építész nálunk, aki kapásból ne tudna tucatnyi rémtörténetet a tisztességes szakma-gyakorlás akadályairól, vagy az ekörüli disznóságokról. Éppen a kamara ne tudna? Nem hallott volna a szakma mélyülő csalódottságáról, növekvő ingerültségéről? Most itt lett volna a kitűnő alkalom, hogy legalább a jövőt illetően kirukkoljon a farbával. Ez a bizalomkeltő meglepetés elmaradt.

Pedig Kovács Imre főosztályvezető (FVM), aki a tántorgó tárca Építésügyi Hivatalát képviselte és Fazakas előtt kapott szót, föl is dobta a labdát, mondván: tudatában van bizonyos, a szakmagyakorlás körüli nehézségeknek, ám a tárca nyitott a változtatási javaslatokra. Amiket a Kamarától vár. Igaz e kijelentésével semmilyen rizikót nem vállalt, hisz´ miért ne tudta volna, hogy ilyen elhangzani nem fog. Ám ha valami váratlanul mégis felbukkan? Nos az idősebbek még emlékezhetnek a valamikori szabad pártnapok mesterkélt kedélyességére. Ahol ugyanerre ugyanígy bíztatták a népeket. A fölvetéseket aztán a megyei elvtárs udvariasan megköszönte, a javaslatok - persze szőr mentén megfogalmazva - el is készültek, ha elkészültek, megküldettek, ha megküldettek és aztán jobb esetben az irattárban landoltak. A rosszabban apuka hazavitte őket, hogy inkább csináljon belőle repülőket az a komisz kölök, ahelyett, hogy az ő gondjait tetézi. Nem mellesleg úgy hírlik, a Hivatal helyzete sem rózsás. Van aki tudni véli, hogy csak nemrég történt: valamelyik óvatosan jobbító javaslatukat olvasatlanul seperte le az asztalról az illetékes parlamenti bizottság.

A kamara mulasztása aligha menthető. Felelőssége pedig biz´ nem semmi. Tony Blair brit kormányfő a választási kampány finisében, néhány héttel e parlamenti paláver előtt Croydonban mondott beszédet. Ebben az épített környezet minőségét - indokoltan - az élet minőségét meghatározó tényezőként jelölte meg. Egyúttal ígéretet tett arra, hogy 30 millió fontsterlinggel, azaz vagy 13 milliárd forintnak megfelelő összeggel szándékozik támogatni az olyan "otthon övezetek" megvalósítását, amelyeket maguk a lakók kívánnak létrehozni. Olyképpen például, hogy lecsendesítik a járműforgalmat, gyalogló utcákat alakítanak ki, képzőművészeti alkotásokat helyeznek el stb. Tegyük hozzá, a parlament Építészeti és Épített környezeti Bizottsága (sic!) lelkesen ünnepelte a bejelentést. A RIBA, a Brit Építészek Királyi Társasága ugyan fanyalgott, minthogy a beszéd nem emelte ki a tervezés minőségének fontosságát.

A Duna partjáról nézve a dolog lényege mégis az, hogy az épített környezet olyan közüggyé lett Albionban, amivel szavazatokért lehet kalapozni. Ámde nem lesznek-e választások nálunk is hamarosan? Hol vannak hát a jó építészet esélyeit javító ama kamarai ötletek és javaslatok, melyeket a politikusok bízvást tűzhetnének zászlajukra, amikor a szavazatokra vadásznak. Az elmúlt négy év netán kevés lett volna arra, hogy a mintegy kilencezer tag együtt-gondolkozása ilyeneket kitermeljen? Hogy a vezetés számukra ehhez irányt mutasson?

Sajnos azonban, ha a vezetés most végre neki is durálná magát a munkának, félő, hogy lekéste a csatlakozást. A vonat már indulóban van, a választási programok már szinte mindenütt készek. Jövőre - így vagy úgy - négy évre ismét leosztják a lapokat. Emlékeztetni kell arra, hogy éppen ez vezetett oda, hogy egy kormányzeti ciklusra az építészet ügyét a politika feltrancsírozza. Isten tudja milyen késhegyig menő hatalmi alkudozás során. A kormányzati struktúráról, ennek hibáiról és a módosítás mikéntjéről időben, a kampány időszak előtt kell, kellett volna beszélni. A Kamara azonban kussolt. Mégis miért?

Aki kibekkelte, késő délután meghallgathatta Utz Purr második beszámolóját is, amit az osztrák kamara kéviselőjeként tartott. Ebből kitűnt, hogy az bizony éppen úgy működik és máig jól, mint a magyar is tette. Amíg a kommunisták életben hagyták. A tagság előfeltétele az öt akkreditált egyetem valamelyikének elvégzése, majd ezt követően három év szakmai gyakorlat. Beleértve egy év építési munkahelyen - irányítóként - eltöltött évet is. Ezután már csak az a szakmai vizsga van hátra, amely során a jelölt független vizsgabiztosok ellőtt tesz tanúságot arról, hogy ismeri az építéssel és tervezéssel kapcsolatos jogszabályok teljes körét, kellőképpen megtanulta az irodavezetés tennivalóit. És persze arról, hogy tisztában van a pénzügyi és befektetési játékszabályokkal. A vizsga egyáltalán nem könnyű - ismerte el az előadó - és legfeljebb kétszer lehet nekifutni. Sokan ezért csak a második rajtot követőn képesek venni az akadályt. Feltehetőleg addigra leesik a tantusz: ha ismét buknak, nincs tovább. Ha aztán mindennek sikeres teljesítéséről a jelölt bemutatja az igazolást a kamarában, megkapja azt az űrlapot, amit kitöltve be kell nyújtson az ipari és kereskedelmi minisztériumban. Ahol minden további nélkül ráütik a pecsétet. A kérelmező ennek birtokában építésznek és kamarai tagnak, azaz "civil technikusnak" mondhatja magát. Jelenleg az országban kétezer aktív tag van - hallhattuk a tájékoztatóból. A tagságot azonban majd´ ennyien szüneteltetik. Alkalmazott ugyanis nem lehet aktív tag.

Kézenfekvő, hogy mi ezt a rendszert, már csak azonos hagyományaink miatt is, szinte döccenés nélkül átvehettük volna. Nem tettük mégse. Feltehetően azért, mert valakiknek ellenkező volt az érdeke. Nem csak nálunk. Mint hallhattuk, így volt és így van mindegyik posztkommunista országban. Hogy ezek a valakik valójában kik is? Hát lehet találgatni. És ez a gondolat-csiholás lehetett volna talán a parti legfontosabb hozadéka, ha a vitának teret nyit a rendező.

A Cseh Köztársaságban az építészek a bársonyos forradalmat követően szinte azonnal feloszlatták a Csehszlovák Építész Szövetséget és megalapították az Építész Kamarát. A példa adott volt. Az, amelyik az első republika alatt egyszer már megelégedésre működött náluk. Amikor a Klaus kabinet felismerte a várható következményeket, azonnal elrendelte az ellentámadást. A rohamok azonban kifulladtak és elhúzódó állóháború kezdődött. Annak következtében, hogy a kamara az újonnan létrejött hét szervezet élére állva, illetve egyesült erővel folytatta a védekezést. Végül 1996-ban a kormány kompromisszumra kényszerült. Ami azonban cinikus porhintés.Törvényileg egymástól függetlenül, külön-külön hozta létre a technikusok, az építőmérnökök és az építészek kamaráit.

A szakma működését azóta úgynevezett "alkotmányos eszközökkel" szabályozzák az illetékes minisztériumok, és hasonló módon jogosultak a kamarák megszorító intézkedésekre. A kamarai tagság kötelező. Ami azonban a tervezési jogosultságot illeti, ez az építőmérnökök és az építészek tekintetében gyakorlatilag azonos. Ennek köszönhetően közel azonos számú jogosult építész és mérnök folytat lényegében azonos tevékenységet. Magánmegbízásokhoz az építészek általában személyes kapcsolataik révén jutnak. A közpénzekből finanszírozott munka azonban több, mint a magán. Ezek közé tartoznak a városrendezési és terület-tervezési feladatok is, jóllehet ezek száma csekély. A közbeszerzési eljárásra kötelezett munkákat vagy tender, vagy meghívásos ajánlattétel útján lehet elnyerni. Ámde kétféle építészeti tender létezik. A "projekt dokumentáció szállítására" kiírt esetében az ajánlat tévő csupán referenciáit és vállalkozási árajánlatát mutathatja be. Sem szóban, sem más módon nem utalhat a javasolt tervezési megoldásra. Az építészeti tender ezzel szemben névaláírás nélküli és vállalkozási ajánlatot nem tartalmazhat.

A két rendszer fondorlatosságát bizonyítja, hogy végül nagyon gyakran olyan cég - például kivitelező vállalat - nyeri el a megbízást, aki a tenderen egyáltalán nem is vett részt. Ha pedig először az építészeti tendert hirdetik meg, a projekt-dokumentációra kiírt második forduló nyertese általában nem azonos az előzőével. Ebből a bizarr helyzetből olyan jogi tengerikígyók tekeregnek ki, amelyek megbénítanak minden további érdemi lépést. Félelmükben az építtetőknek ezért el is ment a kedvük az építészeti tendertől. A kamarai törvényt kétszer módosították. 1992-ben kísérlet történt a parlamentben a beszerzési törvény olyan módosítására, amelyik lehetővé tenné a két módszer együttes alkalmazását. Ámde az ellenérdekelt lobbi résen volt. Egyetlen horogütéssel kiütötte a javaslatot. Gyenge vígasz, hogy az előkészületben lévő Iparűzési törvény módosítása remélhetően végre kivonja az építész szakmát e törvény joghatálya alól, és azt "független szakmá"-nak nyilvánítja. Ha elfogadják. Más oldalról a műemlékvédelmi törvény ugyan csak kismértékben tér el az EU előírásoktól, ámde a Területrendezési és az Építési engedélyezési eljárással való összefüggései annyira kétértelműek, hogy a műemlékekkel kapcsolatos tényleges felelősség várhatóan még hosszú ideig összemaszatolt maradhat.

Lengyelországban máig nem alakulhatott meg a kamara, mert az UIA nemzeti szekciója, a SARP fedezékébe vonult, az építészek máig nem voltak hajlandók beledugni nyakukat az állam kínálta díszjáromba. Mára azonban a szakma olyan politikai támogatókat tudott szerezni, hogy elkészülthetett egy átfogó és nagyon korszerű törvény-csomag, amelyre ha a szejm rábólint, a szakmagyakorlás ügye elvben egyenesbe kerülhet. Igaz, ez még várat magára.

Szembeszökő, hogy a magyar építész-szakma esze a csehekéhez hasonló rugóra járt. Csak gyorsabban. Hiába, kreatív nemzet a magyar! Igaz nálunk nem a forradalom volt bársonyos, hanem a késő kádári diktatúra igyekezett annak mutatkozni. A MÉSZ tehát már a kommunizmus végvonaglásának idején létrehozta előbb a "kvázi" kamarát, majd hivatalosan is felvette a "Szövetség és Kamara", majd a "Kamara és Szövetség" megjelölést. Így próbálta elérni a törvény megszületését. Ekkor azonban visszatetsző és alig menthető komédia kezdődött. Ahelyett, hogy a kvázi kamara valódi kamaraként kísérelt volna meg működni, egyesek úgy kezdtek el furmánykodni, hogy a szervezet szövetség-alkotórészét leszorítsák a pályáról. Elvből, naivitásból, szűklátókörűségből, hiúságból? Voltaképpen mindegy. Igazi zenész-nemzethez illően két dudás itt egy csárdában meg nem fér.

A nagyratörők azonban megfeledkeztek arról, hogy menetközben a motorbicikli kerekét nem tanácsos kicserélni. Hogy átfogó program és megfelelô kommunikáció nélkül köztestületet létrehozni és vezetni nem lehet. A hatalomért folytatott tolongásban a törvényes kamara létrehozását a politikusokra és a bürokráciára hagyták. Akik természetesen nem siették el a dolgot. Nyilván - valamiként Csehországban - nálunk is összhangba kellett hozzák a készülő jogszabályt az akkor már muszklis lobbi-érdekekkel. Melyekből a Horn kormány időszakában már nyilván számos léphetett a szorítóba. A Kamara végül csak 1997-ben alakulhatott meg. Oly módon, hogy a törvény a MÉSZ-t praktikusan nem létezőként marginalizálta. Az alacsonyabb képzettségű technikusokkal felduzzasztott köztestület rangjára emelt Kamara megnyerte a csatát. Viszont nem csak a háborút vesztette el. Elvesztette a békét is. Valójában szinte csak egyetlen pecsétet kapott. Azt, amivel odaát a sógoroknál a minisztérium stempliz. (A bevásárlóközpontok a külföldről hozott típustervek szerint pedig szinte gond nélkül épülhettek és épülhetnek, és vidáman folyatódhat például a budai, sőt immár a főváros környéki zöldövezet likvidálása.) Történt ami történt. És valakik ezért mégiscsak felelősek.

A témát tekintve egyik legnagyobb baj talán mégis az, hogy parlamentünk olyan kamarai - és ehhez kapcsolódóan egyéb - törvények láncolatát fogadta el, amely - a klasszikus pártállami hagyományokat idéző - többszörös biztonsági reteszeléssel védi a régi-új bürokratikus rendszer stabilitását, miközben az építészet ügyét olyan ravaszul trancsírozta szét, hogy az építészet, illetve a szakmagyakorlás számára csak a csont maradt. A pályázati rendelkezések például a nálunk már meghatározó magánbefektetőket nem kötik, a közbeszerzési eljárást pedig meg lehet kerülni. Az építési engedélyezési eljárás csámpás, a főépítészi rendszer satnya stb. Ám teljesen jogszerű.

A másik súlyos kórság az, hogy miközben a jó kapcsolatokkal rendelkező, főként budapesti építészek elvben jól jártak, a nagy többség, például a vidékiek nagy része csak a száját törülgetheti. Eközben a szakma nagy részét a Kamara meghagyta ama súlyos tévhitében, hogy tenni fog valamit érdekeik hatékony képviselete és védelme érdekében. Hogy legalább házon belül meg tudja akadályozni például az áron aluli vállalkozást vagy a simlis versenyt. Pedig tudhatta volna - ha máshonnan nem, az UIA egyezményből feltétlenül -, hogy az építészek szakmai szervezeteinek eredendő célja éppen az építtető védelme az építész szakszerűtlen, netán etikátlan tevékenysége ellen. Mint tették a céhek valaha. Azzal például, hogy ugyanolyan szigorúan őrködik azon, hogy csak olyan személy használhassa az építész címet, aki alapos felsőfokú képzettséggel és elégséges szakmai gyakorlattal rendelkezik és aki tisztességes.

Ha a szakma általában cudar helyzetben van is, valamit azért mégis tenni kellene. És talán lehetne is. Végtére, mint a parlamenti parti résztvevői hallhatták, az FVM nyitott lenne a változtatási javaslatokra. Ha ilyeneket a Kamara azonnal elő tudna terjeszteni - tegyük hozzá. Erre azonban már szinte nincsen esélye. Különösen akkor nincs, ha az elégedetlen tagság netán felborítaná a szekeret. Ekkor ugyanis automatikusan működésbe lép a beépített biztonsági rendszer. A figyelmet a lényegről elterelő, bizonnyal elnyúló és elkeseredett személyi belháború. Ami természetesen végképp mozgás-képtelenségre kárhoztatná a sápkóros köztestületet.

Egy valóságos reménységünk azonban mégis van. A MÉSZ. Ami, ha felelősségét felismeri, távol tarthatja magát a várható körpofozkodástól. És amelyik egyesületként a törvényes keretek közt úgy cselekedhet, ahogyan legjobbnak látja. S ami továbbra is, és immár félszázada megszakítás nélkül, a magyar építész szakma és az építészet ügyének az UIA által is elismert képviselője. Feltéve, hogy tagsága és vezetése vállalja a kialakult helyzetből fakadó különleges szerepét. Az egyes építész érdekeit persze ő sem képes megvédeni.

Ilyesmire esetleg valamilyen szakszervezet lenne alkalmas. De miként csücsülhetne az irodatulajdonos és alkalmazott építésze egyazon szakszervezetben? Vagy az irodavezető olyanban, ahol éppen a megbízói fújják a trombitát. Az építész érdekeit közvetetten lehet csak megvédeni. Pontosan úgy, ahogy az UIA Egyezményében áll. A MÉSZ ezek saját gyakorlatába való átültetéséhez kell megtalálja a legjobb módszereket, a környezet ekként való átformálásához a lehetséges poltikai szövetségeseit. Ezt várja tőle az UIA is. Mikor? Most! Ám valamilyen végleges megoldásban reménykedni rózsaszín álom. Hatékony kezelési mechanizmusok létrehozása lehet az elérendő cél. A globalizálódó és felgyorsult világ nap mint nap új kihívásokat támaszt. Ami nem vigasz, sokkal inkább komoly figyelmeztetés. A nyugati kollégáknak is éppen elég a gondja, bármilyen jól működik a kamarájuk vagy intézetük, ami éppen az Angliából érkező hírekből derül ki. Amiben azonban mégis joggal bízhatunk, az tény. Jelesül, hogy a magyar építészek eleje nem gyengébb az ottaniaknál. Amit a mindennek ellenére évről-évre nálunk felhúzott, minden tekintetben kiváló épületek sora bizonyít. S mi több! A legjobb alkotók közt bíztatóan sok az új név. Ami igazolja a reménykedést. A MÉSZ ezt a minőséget kell megmutassa országnak-világnak.

"Next to nothing?" - Ennél csak a semmi kevesebb? - Fiatalos derűlátással olvasva ebben akár a jövő sokat ígérő üzenete is benn´ foglaltatik. Végtére e szlogennel anno módfelett csábos intim női fehérneműket hirdettek. Angolos gyakorlatiassággal gondolva a férfi nézőkre is.

Borvendég Béla

2001. 06. 02.