Egy gesztusra építve - Rolex Learning Center, Lausanne

Kedves cicu! Kössz, hogy az olvashatók közé soroltál, jelen esetben mégis ellentmondok Neked. Lehet, sőt biztos, hogy egy szerző (akár minimális) ismerete engem befolyásol; mivel én Smiló Dávid szövegeit valamennyire ismertem a blogjából, illetve a WérGidáról, néha a hetibetonba is belehallgatok, díjazom az ambícióját, hogy az építészethez értelemmel közelít (és nem csak ízlés alapon, ahogy ez az esetek döntő százalékában lenni szokott). Az általam nem ismert épületről szóló írását ezért (is) kíváncsian olvastam, és tartalmasnak találtam. Az új épületeket bemutató szövegek, pláne az aktuálisan divatos épületeké többnyire elfogultak. Ahogy pl. Török Tamás írása is elfogult Kis Péterék borászata iránt. Smiló szövegében tetszett, hogy nem hagyja magát megvezetni. Az, hogy a két betonlemezből csak az egyik beton, valljuk be, jogos észrevétel, de nem befolyásolja a cikk lényegét. És az a tekintélyelvű hozzáállás, hogy egy ilyen rangos irodához rangos kritika illik, sántít kissé, mert hát írjon más másfélét, alaposabban utánajárót, szélesebb összefüggésbe helyezőt stb., semmi akadálya. Hogy ilyen-e a gonzó, azt nem tudom, Vágvölgyi B. A. nyilatkozta egyszer, hogy a Magyar Narancs sikere anno éppen az amerikából importált gonzó (nyers és direkt) beszédmódnak volt köszönhető. Hogy építészet-kritikai gonzó, mint műfaj lehetséges-e, azt nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy ez a szöveg vajon az-e, ebbe inkább nem mennék bele. ps: Ami az ÉF-et illeti, Pásztor Erika nincs könnyű helyzetben. Vargha Mihály valóban nehezen pótolhatónak tűnik, ezért az elvárásokkal és a kritikával óvatosan bánnék. Minden jót és BUÉK! mCs

Teljesen egyetértek Másik kollégával. Volt idő, mikor jókedvűen olvastam az ÉF-ot. Az utóbbi időben a témák kiválasztásának bizonytalansága összekoccan a cikkek színvonalának minőségével, míg az előbbi a levegőben kaszál, utóbbi a felszínt karcolgatja. Jelen estben a témaválasztás kb. fél éves spétje (nagyjából az összes külföldi publikációhoz, még a nyomtatotthoz képest is) azzal lenne menthető, ha az elemzés szakszerű lenne. Másik kolléga (gondolom) néhány perces átgondoltságú, rövid írásában több mélységet érzek, mint az eredeti szövegben. Korunk egyik leginspirálóbb építészeti műhelye ennél azért többet érdemelt volna. Viszont feltétlenül pozitívumként értékelem, hogy az alja hozzászólások erdejében, ahol időnként (sajnos egyre ritkábban), ünnepnapokon, felbukkan Mónus János, Masznyik Csaba, Marosi Bálint, most megjelent az általam ismeretlen Másik kolléga. De mi marad minékünk, ha már a napfogyatkozást is eltakarják a felhők? Kalmár László

"többszáz négyzetméternye semmire sem jó, használhatatlan terek, " "én gyönyörű felületeket látok, gondos kivitelezést, finoman görbülő "síkokat"" Én meg nem látom a kettő között az ellentmondást. "elképzelem, ahogy ezek a házon belüli "dombok" meg tudnak telni élettel, ücsörgő, beszélgető diákokkal" A terek jórésze elég sötét. És nagy - vízszintesen. Szóval, rengeteg a nm, de mert két dimenzióban és eléggé egybefüggően oszlik el, ezért kissé nyomasztó hatást kelt. Jó lenne működés közben látni. Vagy a képek már azt mutatják?

Nem örülök ennek a cikknek – nem az üzenete, a minősége miatt. Ez egy fontos ház első hazai közlése , amilyen módon tehát itt megjelenik, az fog sokakba beleégni. Függetlenül a kialakított véleményünkről, a ház ha mást nem, a pontos tájékoztatást megérdemli - ja: és az olvasó is. De mindentől függetlenül is szívesebben olvasnék tárgyi tévedésektől nem hemzsegő, kevésbé pongyola fogalmazású, alaposabb írásokat. Így számomra kicsit az is bizonytalan, hogy a szerző tényleg látta-e személyesen az épületet (a szöveg és a fotók többek által szóvá tett ellentmondása nem ezt látszik sugallni), illetve hogy próbált-e mélyebben tájékozódni akár magáról az épületről, akár vele párhuzamba állítható munkákról. A tárgyi tévedések: „két hullámzó betonfödém” – EGY hullámzó betonfödém van, a felette levő egy könnyed acéloszolpokon álló acél- és faszerkezet, akusztikailag méretezett gipszkarton burkolattal. „egységesen három és fél méteres távolságra” – a távolság nem egységes – az egyetlen helyen, ahol valóban nagyobb belmagasságra van szükség, ott nagyobb, kb. 4,5 méter. „ez a ház egy 37000 m2-es tanuló ház” – a ház alapterülete 17.000 m2. „Egyedül az előadó az, ami tömör falas elhatárolást kapott” – nem: ugyanígy tömör fal határolja az irodákat, munkahelyeket. „Az említett funkciókat magukba foglaló dobozok falai nem futnak fel a mennyezetig, csupán két méterig” – nem: akkor szinte átlátnánk felettük. A dobozok kb. 2,70-3,00 méter magasak. (a fedő) „síkok viszont gyakran élben találkoznak a hullámzó födémekkel” – a fotók alapján nem „gyakran”, de soha nem találkoznak a födémekkel. „saját pációval nem rendelkező terek - mint például a könyvtár” – VAN saját kis bevilágítóudvara. „kritikus helyeken oszloppal, máshol pedig falszakasszal vannak alátámasztva” – így van vagy sem? Nem tudom, a mellékelt fotókon pont nem ez látszik, tehát ha vanis ilyen, semmiképp nem jelelmző. Amit hiányolok az írásból még, hogy az egyetemi épületet (ha már a háztól is ezt várja el a szerző) is a maga komplexitásában kezelje. Az elhangzott kritikák (a tér tagolásának igénye, ez „egy gesztusból” építkezés, az idegen elemek befogadásának kérdése) gyakorlatilag bármelyik, több-kevésbé reprezentatív egyetemi épületről elmondható: bizony a BME aulája, de Mies Crown Hall-ja sem viseli jól a rosszul megválasztott bútorokat és kiegészítőket. Ezek néha mégis megjelennek – majd eltűnnek, az épületek ereje, nagyvonalúsága rendszerint maga alá gyűri ezeket (az amúgy valóban zavaró) elemeket – itt is. A ház amúgy – mint minden reprezentatív, erőteljes ház – valóban egy gesztusra épül fel, az viszont egyszerűségében is olyan gazdag, többrétegű, többolvasatú téri világot hoz lére, ami egyszerre felel meg a nagyvonalúság, a reprezentativitás igényének, és egyszerre csábít játékos felfedezésre, bebarangolásra, a födém kínálta mesterséges táj bejárására, a kis színes babzsákokon való heverésre, így tehát adekvát választ ad az egyetemi funkció kettős követelményére. A funkció ugyanakkor önmagában feltételez egy fajta fegyelmet, csendet, így az egyes, egy légtérben levő funkciók akusztikailag nem szabad hogy zavarják egymást (nem beszélve a ténylegesen elzárt helyiségekről). (Valahol olvastam egy kritikát a használhatóságot illetően: vihar esetén az automatika nem hagyja leengedni az árnyékolókat, így egy ilyen felemlegetett esetben nem lehetett a nagyteremben vetíteni. A laptopot használókra gondolva is túlzásnak tűnik a megynitások mennyisége, a napfény mértéke.) Miközben érdekes vita lehet, hogy túlzó eszközökel él-e a ház, mennyi felesleges teret hoz létre, illetve ezek valóban feleslegesek-e, érdemes az épületet a túlzások és feleslegesség tekintetében összevetni a dunaparti CETtel: míg a CET a forma érdekében küzd véres verejtékkel a használhatóságért (felszeletelt buborék, lehetetlen födémcsatlakozások, stb.), addig ez az épület a tereivel nagyvonalú. Nagyvonalú, és nagyon gazdag: konvex és konkáv, sík és lejtős, mély és magas, befelé forduló vagy kitárulkozó… mozgásra, bejárásra, élményekre, felfedezésekre csábít – sokféle és sokféleképpen szerethető helyeket kínálva fel. Bizonyára költséges volt, de a statikai bravúron túl sokszínű építészeti világ jött így létre, sokféle használati módot felkínálva a benti életnek, a cikkben emlegetett egy-gesztusúsága ellenére - pont azt remekül kihasználva, igen-igen gazdagon. Ha a formával sikerült már itthon pazarolni, volt is rá pénz (CET), akkor azt kívánom magunknak, hogy bár „pazarolna” valaki így nálunk a térrel… lásd még: http://www.detail.de/0270

A cikket elolvasva szinte vártam a képeket a cikkben leírt negatív élményekről, hogy ezek hogyan is néznek ki tehát. A könyvtárt elválasztó rács tekintetében például igazán kíváncsi voltam... a képeket nézegetve azonban világos, hogy rács és rács között is hatalmas különbség van... hangulatában, úgy értem. Szerintem egy szinte csipke finomságú rács azért mást hatást kelt. A padlón található vonalak akadálymentesítést szolgálnak gyengénlátók számára, nem padlócsatornák. Pontosan a rámpát látom annak a komplex tervezési metodika megvalósulásának, ahol építészeti koncepció, használat és funkció van megfelelően, egymásnak alá-fölé rendelve, logikailag is. Nem mellesleg a rámpa kialakítása a teljes épület elvi és gyakorlati építészeti megoldásaival összhangban van, nem tűnik sem logikailag, sem morfológiailag átgondolatlannak. A szabadság pedig számomra az a valóban lenyűgöző módon, a használó kreativitásában bízva szabadon hagyott tereket jelenti, amilyen térfelfogás, és annak megvalósulása ilyen kompromisszummentes módon igazán ritka jelenség. És ennek szerintem semmi köze a képekhez vagy ahhoz, hogy a ház szép-e.

Dávid, köszönjük. Jó az ismertető, valóban fontos kérdéseket tárgyal: elhord-e egy ötlet egy házat a hátán kompromisszumok nélkül. Szerintem sem. Tipikus "kortárs" probléma, melyből csak a következetesség útja vezet ki. Már egy ideje barátkozom ezzel a campus-szal, valójában szellemesnek találom, de igazat kell adjak: megoldatlan kérdések százai sorolhatók a lejtők járhatóságától kezdve a belmagasság-dobozok viszonyain át a padlócsatorna ügyetlen egyeneseiig. Csak egy megjegyzés a cikkhez: a patio spanyol szó és kb. így is ejtjük (http://hu.wikipedia.org/wiki/Patio).

A szöveg felütése a következő: "A SANAA iroda (Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa) csinált megint egy épületet, amely bejárja a világsajtót, mert jól mutat a képeken." Mint ahogyan leírtam a ház lenyűgöző(engem is lenyűgözött) és jó benne lenni. Egészen biztos vagyok, hogy a hallgatók örülnek ennek a háznak, mint ahogyan én is örülnék egy ilyen háznak Budapesten, de a szöveg építészetről beszél. Építészeti elemek logikai kapcsolatáról, morfológiáról, hangsúlyokról és hangsúlytalanságokról. Ezeknek a dolgoknak pedig a legkevesebb köze van ahhoz, hogy a ház szép, illetve szépnek hat a róla készült képeken, szerintem.

Valószínűleg maradi vagyok. Ez tipikusan egy olyan épület, ami papíron, monitoron, látványterven ku_vajól néz ki (már elnézést), viszont ebben a megépült formájában elég illúzióromboló. Nagyvonalúság, elegancia, gesztus, ezek csak szavak, de ha egy építész szemével nézek rá, akkor csak a ronda (= nem szépre sikerült) látszóbeton felületet látom, az ökörhugyozást megszégyenítő egyenetlen felületeket, azt hogy kábelcsatornával kellett az elektromos vezetékezést megoldani, mert a roppant nagyvonalúan hullámzó födémbe nem tudták betervezni, rámpát kellett építeni a rámpára hogy járható legyen, többszáz négyzetméternye semmire sem jó, használhatatlan terek, zugok, mindemellett néhol – számomra – nyomasztó belső térérzet, meg még számos kisstílűség. Komolyan értetlenül állok az egész jelenség előtt, ami ezt az épületet övezi. Biztos velem van a baj… Vagy csak „nem jók” a képek, és bele kéne menni, megnézni. Persze, tudom, generálisan nézzem, és koncepció über alles. De akkor is. szerk.: Rájöttem, hogy nem a képekkel van a baj. Ezt a házat nem lehet közelről jól fotózni. Akármilyen nézőpontot választunk, mindenhonnan súrolófényben látszik, és azok a hibák, amik mellett általánosságban elmennénk, itt hatványozottan jönnek ki. Az épület hibája, nem a fotóé/fotósé.

A cikkhez csatolt képek alapján használható, élettel teli, nagyvonalú, elegáns, ötletes térhasználatot feltételező, szabad épületnek tűnik.

"....egy nagyvonalú gesztusra tették fel." De mire volt jó ez a nagy gesztus? Szimolizál ez valamit? Jelent valamit? Elsőre jól néz ki, és benne van a kor dinamizmusa, szimbolizálhatná pl. az időt.

Kérdés számomra, hogy vajon nem érzi-e úgy benne magát az ember, mint egy hajó, amely viharba került a tengeren (minden hullámzik körülöttem, a fal, a födém, a padló.