Egy városi palimpszeszt - kazánházból családsegítő központ

A technika igen gyorsan változik. Eljárások, működési elvek, folyamatok, és ehhez szükséges terek folyamatosan korszerűsödnek. Így válhat feleslegessé egy ipari épület, egy kazánház belső terének jórésze. Kaposváron most egy ilyen üresedés kapott funkciót. Nagy Sándor épületét Wesselényi-Garay Andor szövegével mutatjuk be.

A hely

Van néhány építészeti bon mot, amelyek igazságával nehéz vitatkozni. Például: építészet az, ha egy ház nem ázik be, nem dől össze és még szép is. Vagy, kicsit ellentmondva az előzőnek: nincs csúnya ház, csak kevés zöld. Az utóbbi tételmondat élő példája lehetne Kaposvár. Lenyűgöző közterületi fejlesztések, szabadon és hosszan átjárható közterek, valamint évszázados, vagy még régebbi fasorok varázsolják édenkertté a belvárost, ám az alkalmanként felszakadó biofüggöny mögül gyakran suta, tét nélküli formák, zavaros homlokzatok tekintenek a járókelőkre. Kaposvár kortárs építészete – az alkalmi építészeti turista szemében – jóízű helyi szecessziós motívumokból táplálkozó, az organikus építészet farvizén evező Patyomkin világ: gemütlich és anakronisztikus. Mintha a hetvenes évek oly forradalmi színházművészetének díszletei tódulnának az utcákra egy olyan látszatvilágot létrehozva, amely grafikus mozdulatokkal szüli organikus formaromjait. Félreértés ne essék: Kaposvár – legújabb kori építészetének zömével – nem csúnya, inkább fájdalmasan irreleváns. Márpedig ennek nem kellene így lennie. A 2007-ben elhunyt Lőrinz Ferenc az organikus építészeti közösség megbecsült tagja volt. Munkássága, mely talán leginkább a pécsi Dévényi Sándor házaihoz köthető, jó alapot teremtett ahhoz, hogy az organikus építészet releváns stratégiákat dolgozzon ki a városi környezetre. Kaposvárnak minden adottsága adott ahhoz, hogy Debrecenhez vagy Szegedhez hasonlóan az építészeti regionalizmus önálló, jól beazonosítható központjává váljon: az idősebb Lőrincz munkásságát a fia viszi tovább, a város szecessziós, gyakran formabontó emlékei pedig a térkísérletek hagyományáról árulkodnak. Az organikus építészet – akár adaptív – újraértelmezése azonban szemmel láthatóan elmarad: fakult rutinok helyettesítik a kalandot.

Ebben a környezetben óhatatlanul nagyobb figyelem – úgyis mint dac, akarás, voluntarizmus – koncentrálódik a fentiektől eltérő, neo- vagy szupermodern kísérletekre, az aszkétikusabb, olykor tán köldöknézőbb szándékokra. Ez a kontraszt, ez a létező tipológiai, anyaghasználati és ízlésbeli ellenállás teszi oly markánssá, egyesek számára pedig bizonyára zászlóvivővé az egykori kazánház átalakítását. Az új ház – vagy ahogy a helyiek kedvesen becézik: krematórium – jelentősége azonban képzetszerű is attól, hogy a kaposvári szcénáétól episztemológiailag szembeszökően eltérő gondolkodásrend eredménye. Nagy Sándor háza – szándékai szerint – annyira más, olyannyival építészetszerűbb, mint környezete, hogy pusztán az eltérés okán is felértékelődik.

A ház

Az építészeti műszaki leírás szerint az önkormányzat 2012 márciusában tett közzé ajánlattételi felhívást a Honvéd utcai kazánház hasznosítására. Az eljárást Nagy Sándor javaslata nyerte, aki a városfejlesztés képviselőivel egyeztetve családsegítő központként refunkcionálta a használaton kívüli, pusztán hőelosztóként működő épületet.

A házat a hatvanas évek végén építették vélhetően típustervek alapján. Az égbe szökő kéményű épület a panelcunami előtti utolsó pillanatokban épített jó léptékű, mára hangulatossá zöldült lakótelepet látta el hővel és meleg vízzel. Az eredetileg szabadon álló házat a nyolcvanas évek végén kapcsolta egy habos-babos posztmodern inzertum a szomszédos lakótelephez, ami meg is szűntette a kazánház dús ipari ornamentikája által is hangsúlyozott szoborszerűségét. Nyerstégla, kopolit üveg, látszóbeton és ablaksávok már-már neoplaszticista kompozíciója jellemezte az egykori épületet, amely az átalakítás után nem csak egyszerűbb, hanem tárgyszerűbb is lett.

Az épületkubatúra egy része jelenleg is hőközpontként működik, az évek óta használaton kívüli üres terekbe pedig a SzocioNet Egyesített Szociális és Gyemekjóléti Intézmény regionális módszertani központja költözött. A két funkció bejáratát szétválasztották, a kémény bekötő torkát elbontották. A különálló kampanileként megjelenő téglatoronnyal olyan helyzet jött létre, amelyben a ház majdhogynem archetipikus közintézmény képzetével zárja le a játszóteret.

Palimpszeszt

Az így kialakult kompozíció időrétegek sajátos együttese, klasszikus palimpszeszt¹. A lakótelep téralkotó falai, a térre beköltözött játszótér-elemek és mellvédfalak, a posztmodern kötőtag, a kéménytorony téglarekvizituma, illetve a kúlos, eternitburkolatú ház egyaránt időemlékek. Építészeti fosszíliák. Egymással nem szervesülő forma-konfettiként szóródnak szét egy rendkívül befogadó, mára köztérré lett urbanisztikai mezőn. A város elképesztő megújulási képességéről tanúskodik ez a negyed, amely jelenleg olyan jól működik, hogy az egyes konfettik akár ki is cserélhetők. Magyarán, nem állíthatnók azt, hogy létezik egyetlen, üdvös, a környezetből a jelenleginél még akárcsak logikusabban eredeztethető megoldás – akár a kazánház, akár a tértárgyak számára. Érvényes és szép gondolat az, hogy a ház a tér felé arccal kommunikáló, azt lezáró közintézmény legyen, csakhogy ez a szándék a kazán nyúlványjellege miatt csak korlátosan teljesülhet. A tárgyszerű középület-jelleget remekül erősítik a lyukfalas osztásrend tengelyességéből kiléptetett és ezáltal valamiféle porozitással felruházott homlokzatok, ám ennek hatása már módosul – nem gyengül, pusztán csak másmilyen lesz – a lakótelep könyökéből, skurcból, vagy akár a hátsó utcából tekintve. A helyzet pikantériája az, hogy jellé, igazán térszervező tárggyá a kiszabadított és felpucolt kémény válik. Ennek potenciáljával Nagy Sándor jól él: az előcsarnokból nyíló „csellengő" enteriőrjébe hatalmas üvegfelülettel emeli be a kémény textúráját. Szervezővé válhatna a kémény, ám Nagy küldetéses építészetakarással koncentrál a kazán architektúrájára, ami szükségképpen vezet egy változásokra érzékeny építészeti helyzethez egy, a változásokra – vagy variációkra – alapvetően érzéketlen helyen.

Az engedélyezési folyamatban a tervező és a megbízó irányából rendre fölmerülő egyszerűsítések, slamposságok, figyelmetlenségek miatt az önkormányzat lakossági tiltakozásra és esztétikai okokra hivatkozva ugyanis sárga csíkokat festetett az antracitszürke burkolatra. Túl a tett eredendő műszaki barbárságán, illetve azon a fölötte káros és manapság egyre inkább elharapózó gyakorlaton, hogy főépítészek, polgármesterek előszeretettel terveznek kollegáik házába, ez a tett Nagy számára – a fentiekben ismertetett építészetakarás miatt is – az idea bukásával lett egyenértékű. Nem pusztán talmi díszítmény került a házra, hanem – Nagy Sándor számára legalább is feltétlenül – a modern építészet vesztett csatát.

Ez persze nincs így: sárga csíkkal vagy anélkül, ez az átépítés saját korát a múltból, de a jövőből sem meghazudtolva szellemesen írt egy újabb mondatot erre az agyonvakart kódexlapra, Kaposvár palimpszesztjére.

Wesselényi-Garay Andor

[1] Erről a rendkívül termékeny metaforáról lásd Andreas Huyssen: Present Past. Urban Palimpsests and the Politics of Memory. Stanford University Press, Stanford, California, 2003.