”Egyszerűen csak tudod, hogy itt jó helyen vagy” – Beszélgetés Zimányi Árpáddal O.Z.O.R.A. építészeti világáról

Zimányi Árpád, az O.Z.O.R.A. fesztivál területének tulajdonosa, aki a fesztiválon túl birtokán gazdálkodik, birkákat tart és karbantartja a terület építményeit. De milyen építmények ezek? O.Z.O.R.A. az elmúlt évek alatt cseppet sem figyelmen kívül hagyható művészeti és építészeti világot hozott létre, mely folyamatosan "növekszik" az évek során.

Miért láthatunk nádtetős épületeket, miért lábakon járó építmények társaságában táncolnak itt az emberek? Hogyan jött létre egyáltalán a helyszín?
Pár szóban a kezdetekről…A családom generációk óta jószágtartásból élt, a kezdetekben mi is követtük ezt a hagyományt, hosszú éveken keresztül vándorjuhászok voltunk. A szüleim az Alföldről származnak, ott is és az ország sok-sok más egységében éltünk, amit a vándorjuhászság hozott magával, mint életforma. Vándoroltunk mondhatni a megyékben.Több ezer birkánk volt, mára ez a szám 40-45-re redukálódott. Az állattartás, a természet szeretete, a mondhatni Rousseau-i kivonulás a társadalomból mindig is jellemző volt a családunkra. Édesapám ismerte a szóban forgó területet, pont a vándorló életformának köszönhetően. Amikor jött a rendszerváltás – akkoriban éppen Zalakaroson éltünk – ott akartunk területet venni, mert jogilag már lehetséges volt. A ’90-es évek legelején az ottani vezetés azonban ezt nem engedte. Édesapám ismerte Dádpusztát és vidékét, így tudta, hogy ki volt a bérlője. Egy helybeli juhász, akitől később meg is tudtunk venni először a Majort és az egyik völgyet. Amikor idekerültünk, a harmadik licit volt már kiírva a földekre. Senki nem akart földet vásárolni akkoriban,a családunk pedig letelepedni szeretett volna, így kis egységenként lassan megvettük a területet. Ez volt ´93-´94-ben. A birtokszerkezet 2000 környékére már majdnem ki is alakult, ami mára az otthonunkat és az események otthonát képezi.

Nagyon érdekes a juhász életmód, azt feltételezem, hogy hatott rád, formált téged. Hogy élted meg ezt gyerekkorodban?
Hogy éltem meg? Mikor a jószágtartás miatt a család vándorolt, sokszor lakókocsiban éltünk a nyáj mellett a pusztában. Később Zalakaroson az istállónak a végében kialakítottunk egy lakásszerűnek nevezhető egységet, amiben még folyóvíz sem volt. Hűvös volt a hangulat, de hát elmondhatom, hogy laktunk ilyen helyen is. A korai emlékeimben hiába szerepel a végtelen munka, amit a szüleim nap mint nap fáradhatatlanul végeztek, mégis a legélénkebben az él bennem, hogy mindig együtt voltunk, egy egységet képeztünk, amit valóban a kitűzött cél hajtott előre. Mindig kilógtunk a sorból, kicsit máshogy éltünk, más elvek szerint. Ebben nagy szerepe volt a vándorlásnak, de már a legelején érezhető volt édesapám nyughatatlan vágya valami iránt, ami különleges, ami megérinti a világot. Persze hosszú évek kellettek ahhoz, hogy a miértek értelmet nyerjenek. Szóval mentünk a birkák után és gondoskodtunk róluk…

Ez elég volt? Vagy elég lett? Mi változott meg?
Apám nagyon egyszerű indokkal állt neki juhászkodni – a szocializmusban pénzt szeretett volna keresni, a céljait elérni – ilyen egyszerű. Akkoriban pénzt keresni szőlőműveléssel, birkázással, illetve iparos munkával lehetett. Ezekben a tevékenységi körökben, ha valaki kitartó volt és minden bevételét a munkába forgatta visssza, valóban jól lehetett keresni. A rendszer ezt hagyta, hiszen valutát váltottunk ki az államnak, a gyapjú lett a kereskedelmi eszköz.Édesapám a bevételből Zalakaroson kezdett el egy nagyon nagy házat építeni, ami a mai napig félkészen áll, sajnos még nincs befejezve. Eleinte úgy gondolta, hogy vendéglő lesz, kiegészítve egy a város alatt elhelyezkedő vadasparkkal. Sok ilyen és ehhez hasonló elképzelései voltak. Teljesen ésszerű elképzelés volt, hiszen a szocializmusban németek ezrei látogatták évről-évre a Balatont és környékét, Zalakaroson is rengeteg volt a turista. Ez volt a ´90-es évek, aztán rendszerváltás, nagy infláció, huss, minden elszállt, jött a földvásárlási lehetőség, azonban a helyi vezetés nem preferálta édesapám ambícióit.

Milyen az élet itt Dádpusztán?
12 éves korom óta itt élek és nagy eséllyel ez nem fog változni. Aki ismeri a völgyet, tudja, hogy innen nagyon nem vágyódik el senki, inkább csak idevágyódik. Jómagam is így vagyok ezzel. A terület domborzata nagyon izgalmasan változik, a völgyek csak követik egymást, amiket kisebb területű síkok kötnek össze, ezt szántók ölelik és néhol nádas határolja. (Ez a fesztivál szempontjából, a különböző zenei helyszínek miatt rendkívül kedvező). Vannak mezők és erdős területek, illetve egy mesterséges tó, amit 2017-ben képeztünk, ezt pedig hellyel-közzel egy ér táplálja. A természetes és épített környezet összhangban van, erre mindig nagyon ügyeltünk. Az édesanyámmal, feleségemmel és három lányommal kicsit elszigetelten (amit soha nem bántunk) és nagy boldogságban élünk. Édesapám halála óta „csak egy legény van talpon a vidéken", de sebaj, szeretem a női társaságot.

Hallottam olyan mendemondát, hogy egy német turistacsoport lerobbant, pont előttetek és mesébe illően beleszerettek a helybe.
Igen, ez így mendemonda, de az eset legalább ennyire véletlenszerű vagy sorsakaratú. ´99 májusát írtunk. Tizenhat éves voltam, a területen motoroztam és megpillantottam két embert sétálni az egyik szántó szélén. Kérdem tőlük: "hát mi járatban?" A válasz az volt, amire én magam sem számítottam, hogy a teljes napfogyatkozásra fesztivált szeretnének szervezni és a hely azonnal magával ragadta őket, azaz terveik szerint itt lenne a helyszín.

A terület, ahova eredetileg szervezték volna kiderült, hogy használhatatlan (infrastruktúra hiánya), a pénzük meg már elfogyott. Ez a hely azonban alkalmasnak bizonyult. Érdekesnek tartottam és utólag nagyon hálás vagyok, hogy engedtem ennek az érzésnek és ahelyett, hogy nemleges válasszal elköszöntem volna tőlük, behívtam őket apámhoz. Ennyi múlott. Elmondták apámnak is, aki szintén látta benne a lehetőséget. Megegyeztünk, aztán úgy esett, hogy mégsem egyezünk meg. Fölrúgták volna az egyezséget, aztán mégis csak összejött, szóval kaotikusan indult, de egy nagyon klassz esemény lett belőle. Az idő rövid volt, két hónap alatt kellett megteremteni és leszervezni mindazt, ami alapfeltétele egy rendezvénynek. Semmijük sem volt. Úgy képzeld el, hogy amikor az emberek elkezdtek jönni a mínusz harmadik napon, nem volt még kábel, ami a trafótól a nagyszínpadhoz lemenjen. Amikor elég ember összegyűlt és megváltotta a belépőt, lett bevétel, összefogtak és közösen elmentek kábelt venni. Fantasztikus, nem?

Elmondható, hogy megszerveztetek a birkák közé egy fesztivált általatok biztosított színpaddal, és akkor a külföldiek hozták a technikát?
Nem, csak a területet adtuk bérbe ´99-ben. Semmit nem értettünk és nem is tettünk hozzá. Mindent a szervezők intéztek, a fellépőkön, a dekoráción, technikán át egészen a kiszolgáló egységekig. A nagy létszámhoz képest mai szemmel elég gyerekcipőben járt a dolog, viszont volt egy megismételhetetlen hangulata, ahogy a nagyszínpad előtt táncoló igazi ősgoa elmegy egy fehér sátor alá sört inni. A Solipse után kapcsolatba kerültünk olyan szakmabeliekkel, akik tudták mi fán terem a fesztiválszervezés. Édesapám éveken át mondta, hogy folytatnunk kellene, legyen Dádpuszta egy fesztivál otthona. Erre végül 2004-ben került sor.

Ez a tevékenység azóta kiteszi a mindennapjaid? Úgy látom, hogy elfoglalt vagy.
Igen és igen. Ha augusztusban véget ért Ozora, egy hét múlva kijövünk az új dátummal és megújult erővel állunk neki a következő rendezvény szervezésének. Két éve már többesszámról beszélünk (Daad Gathering), így duplikáljuk az izgalmakat, emellett földműveléssel és terménykereskedéssel is foglalkozunk. A munka meghatározza az ember életét, akár postás, akár kántor. Szerencsésnek tartom magam, hogy a hivatásom egyben a hitvallásom is, minden napnak örömmel fogok hozzá. Az pedig külön öröm, hogy – bár a gazdasági felelőssé én váltam –, a család minden tagja dolgozik velem. Fejlesztjük a területet, koncepciót alkotunk a csapattal, feleségemmel, aki szakmája szerint építész.

Mesélj az épületekről, a nádról, a helyi, illetve rendelkezésetekre álló anyagokról. Hallottam olyat is, hogy meglévő anyagot használtok fel.
Ez részben igaz, illetve amennyire lehet, törekedünk arra, hogy minden felhasználható darabot beépítsünk. A nádat mi vágjuk és fel is használjuk, mert a nád olyan dolog, hogy évente megújul és le is kell aratni. Nagyobb részét az épületek újjáépítéséhez használjuk, a régiek karbantartásához. Nyilván, ha nem elég, vagy többet építettünk abban az évben, akkor vásárolni kell hozzá, de mára az épületek kardinális része megvan, a karbantartásához bőven elég a sajátunk. A karbantartást mi végezzük, helyi családokból állandó dolgozói csapatunk van, akiknek fontos szerepe van a terület gondozásában.

Az épületek, a formájuk, anyaguk… Miért így néznek ki? Miért ezekből az anyagokból készítettétek őket?
Mára a legfontosabb épületek, amik az események lebonyolításához szükségesek még állnak, de ezek nem egy szezon alatt felhúzott szerkezetek. Évek alatt, sok tervezés, koncepcióalkotás, helyszín analízis, egyáltalán funkció meghatározás előzte meg őket. Mikor megfogalmazódott, hogy a korai tapasztalatok alapján mire lenne szükség, mérlegeltünk, mit építsünk először. Épületrendeltetés szempontjából ma beszélünk zenei helyszínekről, kilátókról, hídról, információs pontról, elsősegély épületről, vendéglátó egységekről, kassza épületről, kézműves házról.

A terület domborzata sokat alakította a mára kialakult egységeket. Miután a zenei helyszínek pontos helyét meghatároztuk, következett a formaalkotás, az épületek fő sziluettjének rajzolása. Mi az, ami közös bennük? Az anyaghasználaton túl leginkább a hangulatuk. Ha belépsz, vagyis inkább alatta állsz,  elfog egy szakrális hangulat, egy katarzis, egy meghatározhatatlan érzés. Egyszerűen csak tudod, hogy itt jó helyen vagy. Az anyaghasználat minden alkotó és gondolkodó számára egyértelmű volt: fa, nád, föld, üveg (mint kupola), tégla. Erdők és mezők övezik a fesztivál helyszínét. Célunk volt, hogy az épített környezet a legkevésbé legyen tolakodó. Ezek az épített egységek átmeneti jellegű terek. Nem zárhatók a blokkok, nincsenek üvegezett ablakok, ajtók.

Bizonyára sok művész van jelen, akik hatnak rátok. Őket ez a környezet motiválja? Ők adnak ötletet avagy együtt dolgoztok velük?
Szerintem ez egy közös szimbiózis, akár a gazdatesten utazó „vendég". Tehát ez óhatatlanul közös. Én is, ha együtt dolgozok valakivel, biztosan én is gondolok magamban dolgokat, amit más másképpen gondolhat és a közös kommunikáció során hatunk egymásra – oda-vissza. Ettől szép. Ha egy meghatározott munkára hívunk meg egy csapatot, együtt ötletelünk, minden lépés egyeztetéssel történik. Hosszabb folyamat, hónapok alatt kitisztuló víziók ezek. Vannak installációk a területen, ezek gyakran egy évig láthatók, ott meghatározott kulcsszavak alapján szabad koncepcióalkotás van, majd a kurátor csapattal átnézzük őket és ami önazonos a fesztivállal, megépítik. A legtöbb isntallátor már járt a helyszínen, biztos vagyok benne, hogy az impressziókra hagyatkozva alkotnak valamit, máshogy nem is lehet. A zenei vonal mellett a kulturális, művészeti vonal is erősen jelen van a fesztiválokon, a művészek gyakran már hetekkel előbb a területen vannak, hogy megépítsék az alkotásukat, ez az egyik legizgalmasabb időszak itt egyébként. Hetekre művészteleppé változik a tanya, ahol békés, nyugodt, hihetetlen aktív folyamatok mennek végbe.

Ma a szemlélődő lát Ozorán egy kaméleon alakú hidat. Hogyan jött az számotokra, hogy ebből az anyagból, ezzel a kinézettel éppen ezt megformázva megcsináljátok?
Ez úgy alakult, hogy volt két oldal, amit egy út szelt ketté. A híd, mint egy kapcsolat jelképe, ezt a két oldalt összeköti. Az egyik oldalon zenei helyszín van, a másik oldalon a kulturális egység. A forma nem egy sárkánnyal kezdődött, apám csak annyit mondott az ácsoknak, hogy legyen egy híd A-ból B-be tető nélkül. Ezt követően beszélgettem az építőmesterrel, hogy azért jó lenne a hidat megvédeni egy tetővel. Ha már teteje van, akkor menjen kicsit tovább. Ha már tovább is ment, akkor legyen egy formai kezdő és végpontja, így lett a fej. Beszélgettünk más művészekkel is arról, hogy akkor fejjel legyen lába is. Így alakult ki a fa sárkányhíd, melynek teteje nád, oldala vessző, lábai gallyak, és szétválaszthatatlanul bekapcsolódik a DragoNest udvarba, ami a sárkány fészkét szimbolizálja. Ha van egy út, az ember óhatatlanul végigmegy rajta. Ki kell próbálni. Nem voltunk építészek, inkább vízionáriusok, akiknek a Gondviselés jó irányba terelte a megérzéseit.

Hogy éled meg, hogy ezek a szerkezetek, alkotások több ápolást, felújítást, pótlást igényelnek külön védőszerek alkalmazása nélkül?
Nem bánom, hogy a felhasznált anyagok java fa. Ez olyan dolog, hogy amennyibren valaki autóversenyzéssel foglalkozik és kerámia fék van az autóján, annak drága a cseréje. Ide amikor fa kell, akkor fa kell. A tégla és a betonépületnek is van fenntartási költsége. Azt is vakolnod, kezelned kell. Attól, hogy valami fa, még nem jelenti azt, hogy rögtön tönkre is megy. A karbantartás és az épültek gondozása mindig is a szívügyünk volt.

Hogy látod, van ennek vége, célja? Mi a következő lépés, akár építészetben, a fesztiválban, létszámban?
Mindennek van kezdete, tetőpontja, vége. Ez törvényszerű, de nem tudjuk mi lesz tíz év múlva, ötven év múlva, száz év múlva… vagy akár csak egy év múlva. Teveink azonban folyamatosan vannak. Több hozzánk hasonló fesztivál létezik, ahol egy család a saját birtokán hoz létre fantasztikus eseményeket. Hosszú évtizedek alatt ezek folyamatosan fejlődtek, és az új ötletek nem hagyták nyugodni a szervezőket. Mi is hasonlóképpen érezzük. Már tudunk koncentrálni az apró részletekre, mert a melegebb hónapok nem a vizesblokkok nagy számban történő kialakításával telnek, hanem idén például többet között a tábor területekre már komposztok építésére koncentrálhattunk. Az „alap", ami szükséges egy élhető fesztiválhoz, évek óta létrejött és azt gondolom, most lehet igazán fejlődni, amitől a hely még különlegesebb lesz.

Tóth Bence Péter

Szerk.: Pleskovics Viola