építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Építészet és ezoterika

Lássuk be, ha a fenti címmel rendeznek konferenciát, az ember zavarba jön. Hogy ti. hogy is készüljön? Kapja le a „Rovásírás haladóknak” című könyvecskét, esetleg mangalicapálinkával indítson? László Gyula gyanúsan tudományosnak tetszik, marad tehát a mangalicapálinka, miközben a tűző napon az „ybli” felé ballagunk.
olvasói beszámoló

Lássuk be, ha a fenti címmel rendeznek konferenciát, az ember zavarba jön. Hogy ti. hogy is készüljön? Kapja le a „Rovásírás haladóknak” című könyvecskét, esetleg mangalicapálinkával indítson? László Gyula gyanúsan tudományosnak tetszik, marad tehát a mangalicapálinka, miközben a tűző napon az „ybli” felé ballagunk. Fél tíz, gondoljuk megspórolnánk a regisztrációt, meg a felesleges smúzolást – ilyenkor úgyis késés van. A folyosókon sehol senki és ez igazolni látszik félelmünket, hogy ez a marhaság rajtunk kívül senkit nem fog érdekelni.

 

Makovecz Imre
Ekkor finoman benyitunk a terembe. Az élmény mellbevágó. Szolid, ötvenfokos hőség, tömött sorok, a fal mellett fürtökben álló bámészkodók, testek párolgása, miközben a Mester – hogyhogy melyik? hát IMRE! – épp magához ragadja a mikrofont. Az arcokon vallásos áhítat, miközben egy székhez botlunk. Makovecz mondanivalója velős mint a pacal, stílusa tömör mint egy atyai pofon, dikciója akár egy Hendrix riff: karcol és szaggat. Annyira nem is politizál, pedig tehetné, röpke három perc alatt persze megkapja a magáét az értelmiség úgy, hogy kis szarkupacnak érezzük magunkat a teremben. A háttérben persze megy az obligát bénázás a Windows képernyőkímélővel, meg a kép-, és faxmegjelenítővel. Értem én: sérülne az ezoterika, ha bárki összeállítana egy tisztességes Power Pointot. Mindegy, a Mester az Mester: látása fény, a szava manna, elégedjünk meg ennyivel. Miközben eddig jutunk a filózással, Makovecz meglepően jól hangolja a konferenciát. Az antropozófia lényege az azonnali problémákra adott azonnali cselekvés, úgy, ahogy azt Goethe természetszemlélete tanúsítja. Mindenki más, aki ennek ürügyén a varázslást ígéri: gazember. Ámen. Soha rosszabbat srácok.

 

A következő fellépő Ertsey Attila, aki a két Goetheánumról tart előadást. A mottó: hagyd az intellektuális megközelítést: érezz bele. Akkor meg minek tetszik konferencia-előadást tartani? Mindegy: most jön jól a mangalicapálinka, merthogy stíluskapcsolatokról, hatásokról, a leégés szimbolikájáról nem sokat tudunk meg. Mert a hit pótolná a rációt. Ertsey azzal persze nem számol, hogy a beleérzésen kívül a hallgatóságot, legalábbis minket TÉNYLEG érdekelne egy s más, de a levezetésekkel, logikával nem terhel. Az, aki hozzánk hasonlóan úgy véli, hogy ennyire randa épületeket még nem emeltek a világtörténelemben, mint a két Goetheánum, hoppon marad, mert ízlése nem váltja meg a belépőt arra a misztériumra, hogy Ertsey szavaival élve: „bele érezzen.”

 

Érződik viszont más: levegő nincs, izzik a hőség, amikor Gerle János kezdi előadását. Tömören összefoglalja és bemutatja azokat a művészeket, akik a tízes évek folyamán az antropozófia hatása alatt állottak. A lista meglepően széles, Gerle intelligensen kikerüli a csapdát, hogy a megjelenített formavilág és az antropozófiai elkötelezettségek között tartalmi kapcsolatot keressen. Az építészetre térve a nemzetközi organikus iskola best of-ját hozza. Zárómondata kifejezetten inspiráló. A bemutatott példák gazdagsága ellenére komoly kihívásokkal néz szembe az a valami, amit organikus építészetnek neveznek. Jó előadás, ugyan nem érzelmes, mint Makovecz, de munkahipotézisnek kifejezetten érdekes. Gerle artikulált szavai közepette zajlik a közjáték: megszólal egy igaz embertelefonja. Az ember előbb rugdalni kezdi a táskáját – klasszik bőrtarisznya – ám a bunkofon csak nem nyugszik. A frusztráció nő, az ideg majd kirobban, mikor az ember benyúl a tarisznyába oszt egy határozott mozdulattal kibassza az instrumentumot az ablakon. Muramista muramista.... Gyönyörű jelenet. A téridő beremeg, és a hőség ellenére végigfut rajtunk a borzongás, mert érzik: mégiscsak jó helyre érkeztünk.

 

 
 
 

Siklósi József előadása – ha lehet – még visszafogottabb. Szolidan sztorizós élménymozaik, amely nem csúszik az ilyenkor esélyes haknikba. A rendszererezés igénye nélkül bemutatja a hazai organikus iskolát, a vetített képek inkább illusztrációk, semmint tartalmi jelegűek. Előadásának végén elutasítja Makovecz másolását. Ezzel szemben az alapelvek – goethei természetszemlélet, antropozófia és a steinerianizmus – tiszteletben tartásával az egyéni utak és formálás mellett kötelezi el magát.
Felvilágosult program, miközben egyre nagyobb zavarban vagyunk. Félő ugyanis, hogy a konferencia kiürül. Ertsey beleérzés koncepciójával együtt is, normális emberek normális hangon szólalnak meg olyan programokat adva, amely külön - külön konferenciát is megérdemelne. Szorongva hagyjuk el a helyszínt, hogy ebédeljünk, miközben látszik: az arc, aki egy órája kikúrta a telefonját, iszkol a kert irányába, hogy megkeresse. Szégyen. Már a lázadás sem a régi, a szemünk előtt hull porba egy igazi hős, dől romjaiba egy karakter.

 

A hőség fokozódik, péntek is van így a második rész megcsappant nézőszáma jelzi: a nagy trouvaille a mai napra Makovecz volt. Szegő György hangolja az újabb sessiont; felolvasott szövege elővetíti azt az élettelenséget, ami a délután nagy részét jellemzi. Szövegének visszatérő eleme az idézet: „A szél arra fúj amerre akar.” Most épp az ezoterika irányába, rajtunk múlik, hogy behajlunk-e. Az ÚMÉ – Kolundzsija Gábor okkultizmusára gondolva – behajlott.

 

A délután első előadója Meggyesi Tamás egy tíz éves szövegével készült. A Mennyei Jeruzsálem koncepcióját bemutatva kitér a plázák párhuzamára – bizsereg a lelkünk, lesz még itt beszólás, antiglobalista, kontrakapitalista filippika –, majd szövegét így zárja: a Mennyei Jeruzsálem bennünk van, jóllehet nélkülünk. Ezzel Meggyesi – mély humanizmussal ugyan, de a magánügy kategóriájába sorolja a problémát – és vele a konferenciát. Kevéssé faktualitásként, mint inkább koncepcióként kezeli azt. A gond mindössze az, hogy ez egy tíz éves szöveg, amit itt, ott, amott már hallani, sőt olvasni is lehetett. Érdekes lett volna tudni, hogy a professore hogyan is vélekedik minderről 10 év elteltével, van -e hozzátennivalója eredeti felvetéséhez.

 

És ekkor elkezdődik egy mélyrepülés. Talán a meleg, talán az illusztrációk hiánya, de Kapy Jenő úgyszintén felolvasott szövegéből nem derül ki, hogy mit is akar a Tanár Úr? Az Európai Iskolától kezdve a 2000-es Biennále Atlantisz-koncepciójáig terjed az ív, miközben az egyébként is szaggatottan olvasott szöveget oda nem illő magyarázó kiszólások szakítják meg, ami a kevéske tartalmi ívet is kiheréli. Többen üveges szemmel néznek maguk elé, mikor a tűzről pattant új előadó, Rumbold Éva az irodalmi töredékek világába kalauzol. Merthogy minden egész eltörött. Maradhatnánk ennyiben, csakhogy a szellemtörténeti apokalipszist kikerülve kurrens irodalomtörténeti kánonokat hív segítségül, ami nem csak élvezetessé, hanem hitelesé is teszi az előadását.

 

Csakhogy utána Vidor Ferenc következik, ami a konferencia abszolút mélypontja. Mínusz kétszázhetvenhárom fok. Zérus Kelvin. Mariana árok. Béna és ötlettelen haknizás, egy valaha kiváló (?) gondolkodótól, aki annyira el van tévedve mondanivalóját illetően, hogy még azt a tapintatlan luxust is megengedi magának, hogy Rumbold Éva üdítő és rendkívül felkészült irodalmizálásához is hozzászóljon. Szomorú, nagyon szomorú percei ezek a konferenciának. Itt már a mangalicapálinka sem segít. Fej lekókad, szem vérbe fordul és fel-, felröppen a kérdés: te ez miről beszél?! Merthogy az nem derül ki. Vidor motyog, idézget, koherencia és szellemi integritás hiányában a közönség a kollektív kínt éli át. Szegő finoman meg is jegyzi: ő a szabadkőművességről várt volna valamit.

 

Szabadkőművesség helyett Makovényi Ferenc egy másik kurrens és a kortárs, az építészet-gyakorlás szempontjából abszolúte de megkerülhetetlen témát: a rózsakeresztességet húzza elő. A hályogkovács biztonságával árad a dikció, előkerül egy Gottfried Böhm ház is – randa mint az ördög farka – zarándok templom német földön, melyet egy nyertes pályázat negligálásával, új pályáztatással építenek fel. Makovényi mosolyogva meséli a sztorit, miközben fel sem merül, hogy talán nem is comme il faut egy főiskolán ilyenekről beszélni. Duplán öngól, mert az ezoterikus steineriánius konferenciákat azért átlengené valamiféle etika. Pláne, ha ez alkalommal Makovecz meg az organikusok is felvonulnak. De nem baj, Makovényi a szocreál mintájára megajándékoz bennünket a kapreál építészet – érted? kapitalista realista – gyönyörű fonémájával, majd grafikai azonosságot teremt az aura rózsakeresztes ábrázolása és Hajnóczy spaciológiája között. Jöjj ó bódító szinkretizmus, hogy vessem fáradt testem tajtékos habjaidba. Ide már nem kell a mangalicapálinka, a hülyeség bódító mákonyként járja tagjainkat.

 

Szédítő hullámvasút veszi kezdetét Kőszeghy Attila előadásával, ami kifejezetten és szándékoltan a beavatottaknak szól. Egy durván kilencven perces anyag van húsz percre tömörítve, és cirka negyed óra elteltével kezdünk rájönni, hogy Kőszeghy egyéni méréseivel az úgynevezett Hartmann erek geometriai alakzatát térképezte fel. Abszolút pontos mérések - azzal az izével, a pálcával, ami pörög, meg még pontosabb szabadkézi rajzokkal. Mint a mondás: mérd ki sublerrel, jelöld be krétával, vágd le baltával. No most ezek a fonatok olyan világfonatok lennének, ami Platón Timaioszában aperionnak neveznek és geometriájában pedig egy univerzális mintafonatot – térbeli menórát jelentenének? – ami a Bezerédi tarsolylemeztől kezdve a sumér ábrázolásokon át mindenhol megtalálható felületkitöltő elemként jelenik meg. Gondoljuk mi. Merthogy – és ez jó érzéssel tölt el minket – Kőszeghy már az övéihez szól. Belterjes nagyképűség vetekedik az évtizedek óta „mérő” tudós elhivatott alázatával, aki ugyan olvasta Timaioszt – nem egyszer de hatszor, sőt tízszer! –, de nem ossza meg velünk tapasztalatát. A – szó szerint – villódzó képek olyan kozmikus összefüggésrendszert illusztrálnak, amit Kőszeghy sejtet, de nem magyaráz. Mindegy, az elmúlt óra totális szellemi sivataga után érezzük a bizsergést, hogy valamiféle beavatásról lenne itt szó, újból csillog a szem, gyomrunkban rotyog a mangalicapálinka, amikor utolsóként Rostás László csap a húrokba.

Rostás olyan, mint egy hegymenetben, ötösben induló turbómotor, egy dragster, ami előbb feltépi maga alatt az aszfaltot, majd állat mód, és folyamatosan pörgő kerékkel indul a hegynek. Kövérgázzal, nitróval, szivatóval. Az utolsó húsz perc bőséggel kárpótol Gerle analitikus higgadtságáért, Meggyesi lefegyverző humanizmusáért, Siklósi tárgyszerűségéért.

 

Mert Rostás szavait hisszük, mert fel nem foghatjuk, mert amit mond az fel nem fogható. Ráción, történelmen, felvilágosodáson kívül esik az, amikor harmadik szemről, tésztaként nyújtott kulináris etimológiáról, sumér nyelvrokonságról satöbbiről szól. Hogy a Turul, az megfordítva Ultur, vagyis oltár; hogy a pap harmadik szemének vetítéséit tükrözi vissza a templomapszis vászonként a gyülekezetnek - ezért bűn a II. Zsinat részéről a szembe fordított szertartás, hogy a tér életet ad és életet vesz el, amire megvan itt a technológia, de hogy azt nem tudhatjuk, mert aki tudja, az nem adja át. De van. Létezik. Jól strukturált, kikezdhetetlen szürke köd; a bizonyosság, a meglelt egész mámorító ígérete. Nincs kérdés csak válasz: a szellem ópiuma.

A szél arra fúj, amerre akar.

WérGidA
fotó: Bujnovszky Tamás


Szellemvilág az architektúrában – építészet és ezoterika, konferencia a Magyar Antropozófiai Társaság, a régi-új Magyar Építőművészet c. folyóirat és a SZIE Ybl Miklós Építéstudományi Kar rendezésében 2007. május 25-én.

4 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »