építészet : környezet : innováció

Építészeti helyzetkép, Pécs 2010

A látvány-központú építészet nem véletlenül a tervpályázatok és hallgatói tervek virtuális világában vetette meg a lábát. A hatásos látványvilág készítése a szakmában túlságosan elérhetővé vált, és túlzott jelentőségre tett szert. • Patartics Zorán írása.

A 2010-es EKF év elérkeztével a város kulturális életében egy korszak lezárul. Az Echo 1998. évi első számában a kritikai diskurzus felütéseként szubjektív képet adtunk néhány művészeti-szakmai terület akkori állapotáról. Most újra indokoltnak tűnik, hogy jelenünk értelmezését célul tűzzük magunk elé.

Az első Echo számban megjelent „Pécsiségünk építészeti jelene – építészeti jelenünk pécsisége” című cikk jó ideig okként vagy ürügyként szolgált a Pécs építészetéről – és kissé fellengzősen a pécsinek mondott építészetről – való megnyilatkozásoknak. Nem építészekről és házaikról szólt elsősorban, hanem jelenségekről és összefüggésekről. Az EKF okán érdekessé váló értelmezési kísérlet most is fontosabb dolgokra kell, hogy összpontosítson: az építészet sorskérdéseire, a belső és környezetéhez való viszonylataira.

Írásomban törekszem a feltárásra, és a szempontok szembeállítására, a negatív és pozitív tartalmak együttes láttatására. Nincsenek azonban illúzióim, a cikk olvasata nem olyan lesz, mint amilyennek szánom. Az érintettek ma sem szeretik elemezni saját magukat. Tizenkét év alatt ez nem sokat változott...

A pécsiség kitörése és elveszejtése
Az Echo első számának hivatkozott írása azzal a kérdéssel foglalkozott elsősorban, hogy létezik-e a „pécsi építészet”. Létezik-e a sokszor emlegetett pécsiség egyáltalán, és ha igen, mi lehet az? Mi a látszat, és mi a valóság? Tartalomról van szó, vagy marketingről? Az efféle elemzés, kritikai, önreflexiós törekvés a szakmát felkészületlenül érte. Az önismereti kérdésekkel való szembesülés kínos. Egyesek hevesen, szinte előtörve reagáltak. Noha a cikkben nem szólíttattak meg, a pécsiséggel való görcsös önazonossági megnyilvánulásaik újabb szintre emelték a kérdést. Jellemzésük így nem az ominózus cikkben íródott meg, hanem ők állították azt ki magukról. Akikkel pedig a pécsiség nagyon is emberi, ám megvitatni való kérdései a leginkább összefüggésbe hozhatók voltak (addig), azok többnyire méltósággal reagáltak. A kérdést tovább akarták beszélni, meg kívánták jeleníteni személyes álláspontjukat, a viszonyulásukat nem a cikkhez, vagy annak szerzőjéhez, hanem a problémához keresték.

Kezdetben sokan érintették a felvetett kérdést. Ez mára elcsitult, a pécsiség kérdése korábbi túlértékeltsége helyett a súlyának megfelelő helyre került. Ez az örömteli eredmény. Az üröm az örömben, hogy a kérdést nem kitárgyaltuk, hanem elsorvasztottuk.

Átrendeződés
Az építészet lassú műfaj. A mindössze tizenkét esztendő mégis komoly változásokat hozott. Az organikus* építészetnek, és a „rokon” irányzatoknak leáldozott. Bár vannak művelői, mára ez a felfogás elszigetelődött, a házakhoz társított ideológiák kora lejárt. A dominancia helyébe egy egészséges kiegyenlítődés lépett. A városban is megerősödtek a letisztultabb, az országos és európai trendekhez jobban igazodó építészeti törekvések. Ezzel együtt megjelentek korábban nem volt minőségek, de mindenek előtt a minőség többféle értelmezése. A provincionalizmusból való kiemelkedés terén ez komoly lépésként értékelhető, és az eltelt időszak tán legnagyobb eredménye. Még akkor is, ha a tömegépítészetben a pozitív hatások csak mérsékelten jelentkeznek. Az átlag színvonal összességében keveset emelkedett. A józanság megerősödését kioltják a másik oldalon jelentkező szélsőségek, és a nívótlan massza felszívódásában nem reménykedhetünk. A figyelemre méltó építészeti tett arányaiban ma is kevés, s mivel az építészettel szemben támasztott elvárások egyre komplexebbek,  a minőség felismerése egyre bonyolultabb.

A kiegyenlítődés pozitív hozadéka, hogy megerősödtek olyan alkotók, mint Pelényi Margit, vagy Getto Tamás. Megerősödtek, és magasabb szintre léptek Koller József, Karlovecz Zoltán, Köves András, Rádóczy (f) László. A fiatal nemzedékből is elvitathatatlanul jelen vannak néhányan, mint amilyenek Orlovits Balázs, Lukáts István, ifj. Csatai László. A legfiatalabbak közül pedig Sztranyák Gergely tűnik ki európai kontextusú produkcióival, amik ugyan nem házak még, hanem tervek és művészeti akciók, de felrázó erejűek az építészek számára, akik építész létüket még mindig csak házakban képesek értelmezni.  A megerősödőkről egyébként fontos elmondani, hogy építészetük együtt fejlődik a korral, tehát nem csupán egy korábbi kisebbségi, de változatlan irányzat megkésett sikeréről van szó, hanem arról, hogy ezek az alkotók a kor autentikus figurái.

 

A Temporary City épületprotézis akciója, tervező Sztranyák Gergely
 

 

A hiányos felsorolásból sem maradhat ki  a Pécsi Tudományegyetem építész szakának említése. A szervezet keretein belül a városban piaci versenytárs nélküli építész koncentráció fejlődött ki. Ez a tény önmagában értéknek tekinthető még akkor is, ha egyébként a szakmán belüli erőviszonyokat felborította. Ebben a közösségben – az oktatás természetéből is következően – megteremtődött Pécsett is az a fajta építészeti megjelenés- és viselkedésmód, amely ma a világban magát jól eladni, a világot pedig itt részben megjeleníteni képes. Vele együtt megjelentek a nagy morális kérdések is.

Mindent összevetve az egyetemen belüli építészcsoport jelentős, ugyanakkor nagyon problematikus jelenség. A meghatározó helyi építészek és az egyetem között komoly frontvonalak alakultak ki. Közben az egyetemi körből – bár általában az egyetemről leváltan – fiatal építészek kiegyensúlyozottan teljesítenek rangos tervpályázatokon, és vétetik észre magukat.

Az utóbbi években egyre több budapesti építész tervez a városban épületeket. Ez áldás és csapás egyszerre. Áldás, mert általuk kézzel foghatóvá vált a helyinél magasabb mérce. Ennek is köszönhetően egyes vállalkozók kifejezetten Budapesten keresnek építészt, mert  a minőség garanciáját ebben látják. Csapás ez, mert a vélekedés néha alaptalan. A helyi építészektől elveszik ezzel a munka és a fejlődés, sőt a bizonyítás lehetőségét is. A kvalitásos helyi építész ugyanis éppen azzal nem kerülhet így kapcsolatba, akinek pedig végre minőséget tervezhetne. A folyamat hatásaként hosszú távon helyben fel is számolódhat a képesség, és a minőség importcikk lehet – ami drága és körülményesen beszerezhető. Ez tehát nem csak az építészeket érinti, de a megrendelői közeget, a közösséget is – kiszolgáltatottá teheti önnön magát.

Miközben kvalitásos építészek gyakran mellőzöttek saját városukban, maguk is az ország távoli pontjaira terveznek házakat, s ezeket a szakma országosan is számon tartja, de saját környezetük nem is ismeri. A mobilitás csak részben valóságos. A magyarázat a kapcsolat-rendszerek felértékelődése mellett az, hogy munkát elnyerni országos tervpályázatokon is lehet. Mindez jótékonyan hat a minőségre országosan, ugyanakkor egy életidegen hozadéka is van: a helyi kvalitások a saját életterük pozitív alakításából kiszorulnak. A meghatározók így a helyben lévő jelentéktelen, ám sokat építő, vagy befolyásos építészek lesznek, és ez a közösséget a provincialitásban tarthatja. A túl nagy távolság pedig felesleges költségeket okoz megrendelői és tervezői oldalon egyaránt. A mobilitás és a nyitott piac tehát pozitív és negatív következményekkel is jár.

Megítélés – lényeg és felszín
A legérdekesebb jelenség a város építészetének és építészeinek megítéléseiben talán az, hogy mit, vagy kit kik tartanak számon, és az mivel jár. Az országos szakmai elismertség, a médiajelenlét, a díjak, a helyi ismertség, vagy a foglalkoztatottság csak kevés építésznél esnek egybe.

A tizenkét év alatt árnyaltabb lett a kép azon a téren, hogy a szakmában kiket említenek fel elsők között Pécs kapcsán. Egyes szakmai körök nemcsak a folyóiratokból és a pályázati eredményekből tájékozódnak, hanem az egyébként szétzilált szakmai közélet hiányában az építész oktatás legnívósabb budapesti platformjain érintkeznek. Az itt szerzett benyomások meghatározók. Ebben a körben a listavezetők között van feltétlenül Pelényi Margit és Getto Tamás. Természetesen amikor itt szakmát említek, az általam ismert és becsült körökre gondolok. Tudni lehet, hogy más értékek alapján szerveződő körök másképpen látják ezt. Dévényi Sándor például egy másik körben ma is pécsi védjegy.

A szomorú, hogy az országos szakmai körökben való elismerés Pécs városában súlytalan. Ezek az építészek csak egy szűk, a szakmai kérdésekben jól tájékozott kör számára jelentenek minőséget, nem népszerűek a városi és megyei hivatalokban. Mondjuk ki: a város méltatlanul mellőzi őket, s bár bizonyítani nem tudnám, közbeszéd tárgya, hogy az ilyen típusú, a lényeget feltárni akaró építészeket a hivatalos adminisztráció lehetőleg kerüli. Nyugodtan leszögezhetjük, hogy míg a város pozitív megítélését ezek az építészek emelik, és ebből a város profitál, addig ugyanez a város egészen más habitusú és kaliberű építészeket lát el megbízásokkal.
A pécsi építészeti kép alakításában ugyancsak a legmeghatározóbbak között kell említeni Koller Józsefet és Karlovecz Zoltánt. Koller munkái az egész országból ismertek, Karlovecz viszont kifejezetten a pécsi térhez köthető. Az ő jelenlétük és jelentőségük főként a házaikban van. A mértékadó építészkörökben beszélnek róluk, de ők maguk ezekben a körökben ritkán vannak jelen – nem alakítják azt, miként Getto vagy Pelényi. Ez természetesen semmit sem von le értékeikből, csak fontos látni. Megbízásaikat egyébként többnyire ők sem a várostól kapják, sokkal inkább a kapcsolatrendszerük biztosít számukra munka-ellátottságot.

 

Karlovecz Zoltán jelenléte a lakásépítési szegmensben erős, fotó Karlovecz Zoltán
 

 

Nem ritka, hogy az említésre sem méltó, vagy akár a „ciki”-be sorolható építészeti teljesítmények elismertsége és népszerűsége helyben töretlen. Különösen így van ez, ha az elkövető építészek problémamentesen és alázatosan megfelelnek megbízóiknak, úgymond jól együttműködők. Ezek a pozitív minőségek egyes esetekben valójában nagyon is negatívak. Annyit jelentenek, hogy nem állnak útjába semmilyen vállalhatatlan döntésnek, nem helyeznek elveket és értékeket fölébe építtetői, vagy „pénzköltői” érdekeknek. A negatív tartalom pozitív beállítása a marketing, vagy a cinikus retorika része. Persze az is szerepet játszik mindebben, hogy az építészeti közízlés szintje még mindig nagyon alacsony, s hogy az építészeti megoldások mögött húzódó társadalmi és kulturális értékekhez a tömegeknek vajmi kevés affinitásuk van. Az ócskaság, a szemfényvesztés tehát jól eladható, különösen ha hangzatos, netán szenzációként kommunikálják. És van ennek egy nagyon jelentős és nagyon káros változata: a szenzáció-építészet.

Az a fura érzet kezd kialakulni, hogy a leleplezett pécsiség-retorika helyébe a házakkal azonosított szenzáció ígérete lép, mintegy a helyi építészet legújabb parazitájaként. Az ígéret sajátszerűsége, hogy megelőzi a ház megépültét. Voltaképpen előkészíti a fogadtatást, és előre leszereli a kritikát, a szenzációs épületet műfajteremtőnek állítva be. Mindez természetesen nem igaz. Ezek az épületek is mérhetők, nem kell bedőlni a kommunikációs trükköknek. A sátorszerkezetű koncertterem, az emelkedő-süllyedő harangláb, az energiatudatos üvegdoboz olyan szenzációk, amelyek velejáróit igenis ki kell beszélni. Nem szabad hagyni, hogy helyben az építészetről alkotott képet ilyen produkciók torzítsák el, és a lényeg helyébe a felszín léphessen. Ezeknek a házaknak és tervezőiknek a megítélése egyébként rendkívül ellentmondásos. Egyeseket a szenzáció lenyűgöz, de másokat bosszant, hogy manipulálják, míg van olyan is, aki kívülről pontosan átlát a trükkökön, és mintegy átnéz, vagy egyszerűen mulat mindezen. A mértékadó szakmai körökben ezeket a szenzációs tetteket általában nem tartják számon, még az alkotóik magas szakmai díjai, vagy a helyi sztárságuk ellenére sem.

A szenzációs házakkal az is gond, hogy publikációjukban, távoli prezentációikon a tervezők megdicsőülhetnek, mivel az állítások onnan nem ellenőrizhetők. A csodálatos fotók és látványtervek, valamint az álszerény, hatásvadász kommunikáció virtuális értékké emelik a helyben megtapasztalható szégyenteljes valóságot. A szenzáció-építészet sztárságot teremt. A sztárság pedig komoly morális probléma.

A kik kit tartanak számon kérdés alatt nehéz tárgyalni azokat, akik a városban a legtöbb házat tervezik – jobb, rosszabb színvonalon. Míg volumenben a legjelentősebbek, az ő megítélésük kevésbé téma, noha saját kapcsolatrendszereikben és az építészeti közeg alakításában egyaránt meghatározóak.

A szakma belső viszonyai és a jövőkép
Az eltelt időszak a helyi építésztársadalomban két nagy csomópontot teremtett meg. Az egyik a területi építészkamara, a másik a már említett egyetemi képzés.

A kamara (1997) az építészek együttműködésének terepét teremtette meg, elsősorban érdekvédelmük céljából. Erre mindig is rácsatlakozott az építészeti minőség fejlesztésének szándéka. A Dél-Dunántúli Építész Kamara kezdettől kereste a helyét, szerepét a helyi értékteremtésben. Ennek mára gyakorlata alakult ki, a kamara a város EKF cím elnyerését követő időszakban kezdeményezővé vált, és ma is az. Nagyon komoly érdemei vannak az EKF eseményeinek alakításában, még ha ez furcsán is hangzik. Tudni kell ugyanis, hogy ezen tevékenység nélkül akár katasztrofális fordulatok következhettek volna be. A tevékenység és értéke sajnos nem eléggé ismert, pedig a helyzet elemzéséből a szakma és az országos kamara is nagyon sokat profitálhatna.

Az egyetemi építészképzés a másik centrum. Egy város szakmai közegében az egyetemi képzés jelentőségét nem lehet túlértékelni, az egyetem létéből fakadóan szellemi központ kell legyen. Sajnálatos módon azonban az ellentét az egyetem és a városi mértékadó építészek között elmélyült. Utóbbiak többnyire nem vállalnak már közösséget a helyi oktatással. A háttérben alapvető értékrendi különbségek és az oktatás szerepéről, feladatáról, minőségéről való nagyon eltérő megítélések húzódnak meg. Bár a kamara és az egyetem az utóbbi időben keresik a közeledés lehetőségeit, a meghatározó építészek tartják a távolságot, és nem ok nélkül.

Ezek ismeretében nem lehet elmenni a kérdés mellett, hogy a helyi építészképzés milyen módon alakítja a szakma jövőjét. A konstrukció magában hordozza a veszélyt, ugyanis a külsős építészek által megtagadott intézményben meglehetősen lecsökkent az iránymutató építészek köre. A tanári garnitúrában nem biztosított a szükséges kor szerinti összetétel, a ranglétrán a vezető tanárok alatt (vagy ma már felett) azok saját gyermekei (fiai) állnak, majd pedig azok a fiatal építészek, akik a stábot teszik ki. Aki ma még hallgató, az holnap már oktat. A fiatal végzettek az önállóságra való alkalmasságuk után elszakadnak, és a helyükre még fiatalabbak kerülnek. Így a tanári skálán a lyukak nem foltozódnak be, hanem állandóan újabbak keletkeznek.

A képzés sajátossága, hogy az így Pécsett végző tervező építészek jelentős része helyben keres megélhetést. A fiatal korosztályt tehát lényegében a helyi képzés termeli ki. Közben a magasabb színvonalú oktatást Budapesten kereső pécsi fiatalok ma már csak kivételes esetben jönnek vissza Pécsre, sőt az elvándorlás már egy korosztállyal feljebb is megindult. A belterjesség és a kontraszelekció reális veszély.

Az új nemzedékek kinevelésében az irodák szerepe is megváltozott. Nincsenek nagy befogadó irodák, és a tulajdonosi szerkezetek a piaci sajátosságok miatt Pécsett többnyire nem képesek újabb autonóm építészeket kinevelni és meg is tartani. Ha szerencsés esetben néhány fiatal felkészült építésszé válhat egy irodában, az hamarosan önálló irodát alapít. Ez keveseknek bejön, többeknek azonban nem. A néhány színvonalas irodában meglévő szellemi potenciál rosszul hasznosul.

Érintkezés és közélet
A kilencvenes években a szakmai közéletiség újraélesztéséhez néhányan komoly reményeket fűztünk. Ezt táplálta néhány program, kezdeményezés, és az építészkamarai lét szerveződése. A levegőben benne volt a várakozás és talán az igazodási kényszer is. Bármelyik is lehetett, az építészek megmozdultak egy-egy hívószóra. Ma, amikor a rendezvények, programok széles kínálata valóság, az aktivitás lehangolóan alacsony. Szinte több a kezdeményezőkészség a programok létrehozására, mint a részvételi szándék. A közöny olyan mértékű, hogy egy-egy építész, vagy építészcsoport nyilvános megmutatkozása már-már kockázatos. Míg kezdetben a meghatározó építészek jelenlétére számítani lehetett, addig mára legtöbbjük szinte kiszámíthatóan távol marad minden közösségi aktustól – a kamarai taggyűléstől a konferenciákon át a kiállításokig. Jó volna tudni motivációjukat. Távolmaradásuk üzenet, vagy csak elfoglaltak? Vagy számukra ezek a fórumok érdektelenek? Kétségtelen tény, hogy a rendezvények színvonala nagyon vegyes. Nem kevés közülük jószándékú ugyan, de érdektelen, míg a nagyon színvonalasak sokszor meghaladják a helyi befogadók képességét vagy érdeklődését. Amúgy pedig a kritikai megnyilatkozások sem hagynak már nyomot, alig váltanak ki reakciókat. Úgy tűnik, a diskurzus továbbra is mumus marad.

Leképeződés
Bár a fentiekben bőséggel taglaltam a helyi sajátosságokat, Pécs építészeti jelenének legmarkánsabb jellemzője az lett, hogy benne ma már leképeződnek az országos viszonyok. A kilencvenes években Pécs inkább az egyedi sajátosságai miatt volt érdekes. Ma inkább azért, mert itt szinte minden megtalálható, ami az országban. Ezt erősítheti fel az EKF, miáltal szinte egy kortárs építészeti vizsgálati terep, majdhogynem tematikus park leszünk hamarosan.

Miként profitálhat ebből Pécs? Leginkább azzal profitálhatna, ha elvégezné azt az elemző munkát, amit a koncentráltság és az elmúlt évek felhalmozott tapasztalatai számára lehetővé tesznek.

Nagyszerűen tanulmányozható volna itt  a szakma mozgásterét béklyókba kötő életszerűtlen, ellentmondásos, és egyre csak növekvő jogszabályhalmaz. Van itt most bőven példa arra, hogyan lehet a közbeszerzési törvény alapján a minőséget kiirtani, az ócskaságot pedig törvényesíteni. Láthatóvá tehetnénk az ésszerűség ellehetetlenítését, az ésszerűtlenség létjogosultságát. Kapcsolhatnánk ehhez a beruházás-előkészítések hiányosságának drámai tanulságait, vagy a tervpályázati eljárásokban a felelőtlen kiírás következményeit. Vagy itt van a nagy tapasztalat: a zsűrik tagjai felkérésük okán okosabbnak hiszik magukat a pályázóknál. Talán ezért van az, hogy ma egyetlen terv-pályázati műleírást sem olvasnak el, de hiányában a pályázót mérlegelés nélkül kizárják. Mivel nem olvasnak, így sokszor nem tudják meg azt, amit a pályázó esetleg a rajzaiban nem képes közölni, és ezért leírta nekik. Mindent a saját szempontrendszereik alapján vizsgálnak, és így nem érthetik meg, hogy éppen a szempontrendszer lecserélése, megújítása a tét. Mert paradigmaváltó kort élünk, csak még kevesen érzik és értik ezt. A rossz előkészítések és zsűrizések mérhetetlen károkat okoznak. Isteni csodának tekinthető, hogy az EKF legfontosabb épületeinek tervpályázatain kitűnő építészek és kitűnő tervek kerültek kiválasztásra. A hangversenyterem zsűrizése mélypontjának például az tekinthető, hogy díjaztak egy olyan épületet, amely egy üvegdobozba zárta a gömböt, amiben egy cirkuszi porondos hangversenyterem kapott helyet, és azt kellett elhinnünk, hogy mindez akusztikailag megfelelő, egyébként pedig nagyon energiatudatos. Hát nem hittük el, de a zsűri úgy tűnik, igen.

Rájöhetnénk arra is, hogy az építész szerepe megváltozott. Ma már az építész nem mindennek a megmondója, hanem egy a témát jól meghatározni képes, együttműködő szakembergárda egyik fontos tagja kellene hogy legyen. Már rég nem az építészeti milyenség fogja eldönteni egy város sikerélményét. A terek esetében például sokkal inkább az, hogy az elkészült térben a városlakók viszontlátják-e igényeiket és véleményüket. Az építészeti válasz sokkal több kérdésre kell, hogy irányuljon, mint amit a klasszikus építészeti lét célul maga elé kitűz. Megtanulhatnánk, hogy nem elég beletörődni abba, hogy azt hazudják nekünk, majd a Penny Marketet és a többit lebontják, és park lesz ott, azért hogy a koncertterem és a könyvtár környezete méltó legyen az egyébként kiváló házakhoz. Együtt kell működnünk, hogy a koncertteremhez hasonló következő lehetőség ne méltatlan téri helyzetben épüljön fel. És meg kellene értenünk, hogy miközben beletörődésünkkel mi építészek is – és nem a pécsi építészek elsősorban – részesei lettünk a méltatlan eredményeknek, egyszersmind kizárólag mi vagyunk azok, akikkel a kudarcokat azonosítani lehet. A mai jogszabályi környezetben mindent a tervezővel íratnak alá, a rosszul kiírt tervpályázatot a kiválasztott tervvel szentesítik, és azt mondják, az építészek javasolták ezt. Elfedik a rossz döntéseket, velünk.

A tervpályázatokkal és az oktatással azért is foglalkoznunk kellene, mert ezekből látszik idehaza kinőni az a világban már házakban megtestesülő építészet, amely értékét a látványban és a hatásban határozza meg. A grazi ufó, vagy a pekingi úszócsarnok olyan épületek, amelyek csak elképesztő erőfeszítések árán születhettek meg. És bár az ilyen épületek nagyszerű teljesítmények, és ekként az építészetre óhatatlanul hatnak, tudni kell, hogy mikor tekinthetők helyénvaló válaszoknak, és mikor túlzott mértékű problémáknak. A látvány-központú építészet nem véletlenül a tervpályázatok és hallgatói tervek virtuális világában vetette meg a lábát. A tervek készítői és a zsűri tagjai könnyedén állást foglalhatnak a terv mellett, a döntéseik terhét aztán nem ők viselik. A hatásos látványvilág készítése a szakmában túlságosan elérhetővé vált, és túlzott jelentőségre tett szert. Alkalmasint hatékony eszköznek bizonyul a lényeges kérdések elkendőzésére, a megtévesztésre, melynek sokszor maga a tervező is áldozatul esik. A mennyiségi képzés mindezt felerősíti.

A látvány- és hatásközpontú építészet indokolatlan terjedésével több probléma is van, de a témánk szempontjából mindenekelőtt az, hogy kitermelheti az építészet iránti bizalmatlanságot. Ugyanis az indokolatlanul drága megoldások túlfeszítik a gazdaság teljesítő-képességét, és próbára teszik az építőipar képességeit. Emiatt túlságosan drága és sok problémával üzemeltethető, fenntarthatatlan épületek épülhetnek a jövőben. A bizalmi válság tovább nyithatja az ollót a sztárok és a tucat-építészek között. A drámai ebben az, hogy a két véglet között vannak a tisztességes, felkészült építészek, akik a gazdasági, az érték- és az esetleg leendő bizalmi válság hatására teljesen ellehetetlenülnek. A sztár eladható árucikk és öntörvényű. Minél nagyobb hatásokat várhatnak tőle, annál szabadabb és annál kelendőbb lesz, de ez csak nagyon kevesek sorsa lehet. Az olcsó, és mindenre fogható építészek iránt is megnő a kereslet, mert ők azt csinálják, amit mondanak nekik, és a csökkenő fizetőképes kereslet ezzel a réteggel akarja megvalósítani elképzeléseit. Az az építész, aki pedig sem sztár nem akar lenni, sem az elveit nem akarja feladni, valószínűleg állásért kopogtathat majd a két szélső csoport valamelyikénél.

Nagy kérdések ezek, és soruk folytatható. Vizsgálatuk Pécs számára akár egy második EKF lehetőségét rejthetné magában – már ami a remélhető szellemi előrejutást illeti. Érdemi, tervszerű elemzésük, egy jól felépített stratégia, majd koncepció és cselekvési terv egy reményteli, az EKF kudarcait talán feledtetni képes korszakot hozhatna el. Akár...

Változások a város arcán – Árkádia, Tescoland, meg a többiek
Lapunkban figyelemmel kísértük a Pláza és az Árkád üzletközpontok megépítését, és elemeztük ezek hatásait, felemlítettük tapasztaltabb országok szabályozásait. Hasztalanul. Az ilyen típusú üzletközpontoknak – pozitív hozadékaik ellenére is – nagy szerepük van a belváros ma már kendőzhetetlen tönkremenetelében és leértékelődésében. A hatás nem csupán kereskedelmi szempontból végzetes, de a fejekben is értékválságot teremtett: emberek tömegei tartják normálisnak az üzletközpontban való szabadidő eltöltést. A közelmúltban nem mutatkozott igazi, értő, gyanakvástól mentes politikai akarat a kérdések feltárására és kezelésére. A megfelelő formátumú szakemberek nem kapnak bizalmat, erőforrásokat és kompetenciákat az érdemi munkához. Mindennek köszönhetően a belvárosban a fejlődés az Árkád üzletközponttal mérhető, ami pedig csak a fejlődés látszata, sőt valójában éppen az ellehetetlenítője.

 

A Siklósi út új üzleti területe is városellenes jelenség, de építészeti eszközeiben elfogadható
 

 

A belvárosnál maradva meg kell említeni az EKF-et megelőző közterület-fejlesztéseket. A Jókai tér helyzeténél fogva sikerre ítéltetett egyfelől, másfelől viszont folyamatosan szolgáltatja a témát a városi vitákhoz. Az Echoban foglalkoztunk a térrel, de igazából senki sehol nem készítette el azt az érdemi elemzést, ami az építészeti-szobrászati tettet értékelte volna, erényeivel és hibáival. A tér elvitathatatlanul kötődést teremtő városi hely lett, és ez nagy érték. Emellett döntési és menedzselési folyamatok állatorvosi lova. Nyolc év kellett ahhoz, hogy az elégtelen minőségű kövek problémájára valamilyen megoldás szülessék. És az eredmény, valamint a folyamat komédiába illő.

 

Jókai tér - kötődést teremtő hely, minőségi kudarc, fotó Dévényi Sándor
 

 

A közterületek között három további helyszínt kell megemlítenünk: a Szent István teret, az északi belső várfalsétányt és a nyugati várfalsétánynak ugyancsak a belső oldalát.  A Szent István tér komoly értékvesztést szenvedett el, a megújuló felületek a korábbiaknál zavarosabbak lettek, környezetépítészeti megoldásai, eszközei messze alatta maradnak  a helyszín értékeinek.

 

Szent István tér - a beavatkozás minősége alatta marad a hely értékeinek
 

 

 

Az északi várfal sétányt ebben a formájában nyugodtan tekinthetjük kamunak. Sem környezeti kapcsolatai, sem beltartalma, sem pedig megoldásai, eszközei, anyagai nem teszik alkalmassá a használatra.  A nyugati várfal belső oldalán a kertek végének átjárhatóvá tételével összekötött belső terület ezzel szemben komoly érték, melyre a pécsiek azonnal rezonáltak, és birtokba vették. Környezetépítészeti, kertészeti megoldásai azonban számomra kissé erőtlenek. Egyelőre a közösség öröme nem engedi láttatni a hiányosságokat, de sajnos a gyors lelakás és leértékelődés eleve bele van építve.

 

Északi várfal sétány - ez park volna?
Nyugati várfal sétány, kultúrkert - egy jó hely. A pécsiek azonnal belakták. Kár a lehangoló minőségért
 

 

Értékénél fogva talán a legjelentősebb közterületi tett az északi várfalsétány külső oldalán létrejött szoboregyüttes. Az eredetileg ideiglenesnek szánt produkciót Bencsik István 75. születésnapja alkalmából készítették fiatal pályatársai, mintegy köszöntésképpen. Az elbontás nyilvánvaló értelmetlenségét és értékeit felismerve a projekt állandósulhatott. Ezzel a város egy meghatározó képe, és vele együtt a sétány is új minőségre emelkedett. Ma már a sétány és a szoboregyüttes a kezdeti rongálási ösztönöket túlélni látszik.

 

Északi, külső várfal sétány - a képzőművészeti kezdeményezésből pozitív városképi elem lett
 

 

 

A város arca nem azonos csupán a belváros arcával. A képnek a legújabbkori nagy átformálása a ’90-es években kezdődött el, és tart ma is. Ilyen mértékű és drámai változást legutóbb a város a nagy panelépítési időszakokban szenvedett el. Amiről itt szó van, az nem kevesebb, mint a gyönyörű fekvésű város látványa a hegyről. Csillagászati árú zöldterületi ingatlanokról letekintve a Tesco, Metro és társainak látványa csúfítja a látképet. Olyan léptékek ezek, amelyek nem apró részletek, hanem meghatározó felületek.

 

Tesco, Metro látkép - nem elhanyagolható részlet a város látványában
 

 

A látkép belülről is hasonló átalakulásokon megy át. A Tesco, a Lidl, Aldi, Penny Market és a többiek dobozai és/vagy többnyire gagyi házutánzatai a város fő csapásai mentén szinte minden résnyi teret megtalálnak. Míg a főutak menti területektől a hagyományos városi szövet és tartalom (a lakás és az üzlet) elhúzódik, ezek a pénzleszívó dobozok átírják a városképet. Ez önmagában is probléma. Hozzá kell tenni, hogy ennek vannak egészen elviselhető formái, és olyanok is, amikre a penetráns kifejezés is elnéző. Előbbiek között említhető a temetővel szemben felépített kereskedelmi terület, amely városszerkezetileg és formailag is elfogadható. Ezzel szemben gyalázatos a kertvárosi volt buszpályaudvar (Nagy Imre út) beépítésének még a gondolata is, nemhogy a Tesco doboz lekicsinyített változatának idepancsolása.

 

Tesco a kertvárosi volt buszpályaudvar helyén. Bepancsolás
 

 

Városképi jelentőségűnek gondolom a Vásártér és környékének Plázáját és Expo Centerét. Ezekről a házakról a lapban már adtunk közre elemzéseket, azokat itt nem idézném. A megértéshez fontosnak tartom, hogy a kertvárosi várostestben a házakba eredetileg szánt tartalmak némileg javíthatták volna a közösségi funkciók arányát. Mindez nem lehet mentség a koncepcionális hibákra, mint ahogyan a durva és városidegen építészeti alapvetésekre sem. És ugyancsak nem tekinthetünk el az egyébként zavaros közlekedési koncepció jelentette problémáktól.

 

Pécs Pláza - a közöny lerí róla
Siklósi úti lakóterület. A terület koncepciótlanul alakul. Az építészeti minőség vegyes.
 

 

Végül még egy területet említenék a városképi jelentőségű változások között: a déli városrészben a külső Siklósi út menti lakótömböket. Magas, közepes és alacsony színvonalú építészeti produkciók egyaránt találhatók itt, de a terület lényegét illetően nem ez a meghatározó szempont. Sokkal inkább a tartalmi és koncepcionális hiányosságok zavaróak, mint amilyen a szociális bérlakás mibenlétének és milyenségének megválaszolatlansága, vagy a kertvárosi panel területekhez való viszonyulás kérdései. Láthatunk itt olyan épületet, amely messziről magasabb szintű, akár lakóparki megjelenést sugároz, de közelebb érve a szomszédos paneles területeknél sokkal nyomasztóbb térarányokkal szembesülhetünk. Van itt lelakatolt mélygarázs, és olyan épület is, amiről messziről lerí, hogy a panel lakótelep ehhez képest üdítően szellős lakóterület.

Az EKF-nek köszönhetően az elkövetkező egy év során a városkép még jelentősen alakulni fog.

Fontos jók és fontos rosszak
A legfontosabb jó épületek között kell említeni a Pécsi Ítélőtábla bővítését (tervező: Koller József). Ezzel a házzal a városban egy olyan építészeti viselkedés jelent meg, amely szakít a tradicionális homlokzatképzési és tömegalakítási elvárásokkal, miközben nem esik a túlzott elvonatkoztatás csapdájába. Nagy értéke, hogy a korábban volt Megyei Tanács szocreál lelkületű előterének műszaki problémáiból keletkeztetett olyan helyzetet, amely értéket teremt. A ház az erre felkészületlen közegben is képes volt elfogadtatni magát, és ezzel nagyban hozzájárult az építészetről való helyi gondolkodás fejlesztéséhez.

 

Megyei Bíróság és Ítélőtábla tárgyalótermi bővítése. Nagyban hozzájárul helyben az építészetről való gondolkodáshoz - pozitívan.
 

 

Legalább ilyen jelentősnek tartom a Pelényi Margit által tervezett uránvárosi Laterum Szálló átalakítási munkáit. A beavatkozás legfinomabb eleme a bejárat. Elképesztő nagyvonalúsággal, professzionális szerkezeti tudással, és lehelet könnyedséggel – hangsúlytalanul, mégis jelentőséggel – jeleníti meg az épületegyüttes új bejáratát. A beavatkozás példát mutat arra, milyen a meglévő értékek láttatása, és mi is az a hozzáadott érték. Ezen a helyen Pelényi olyan viselkedési mintát állított fel, amely az építészetileg nagyon értékes városrész jövője szempontjából sorsdöntő lehet, és Pécsett ritkaságnak tekinthető.

 

A Laterum szálló átalakítása felértékel, és példával szolgál arra, mi az az a hozzáadott érték. (fotó: Pesti András)
 

 

A Porta Barbakán lakó- és irodaépület együttese a budapesti Cságoly Ferenc és Keller Ferenc közös munkája. Ez az épület sok mindent megtestesít, ami érték egy Pécs helyzetű városban. A minőség itt nem kérdés, hanem alapfeltétel. Amiért mégis inkább példaértékű, az a helyes morális alapállás, a magas szakmai felkészültség, és az elemző tervezés. Ezek ugyanis előfeltételei azoknak a felismeréseknek, amik alapján a ház választ adhatott a nagyon komplex, főként környezeti kihívásokra. Az épület minőségi etalon lett minden értelemben.

 
Porta Barbakán. Minden tekintetben etalon.

 

Az uránvárosi Miroslav Krleža Oktatási Központ átalakítása és bővítése Köves András, Rádóczy (f) László és Bokor Csilla munkája. Az épület arra kitűnő példa, hogy miként lehet felismerni és felhasználni, felerősíteni és tovább-építeni egy lejáratott időszakban épített iskolaépületet. Fontos felfigyelni rá egy olyan korban és olyan térben, ahol a régi értékek felismerésének gazdasági és szemléleti jelentősége is van.

 

Miroslav Krleža Oktatási Központ. Értéket felismerni, felhasználni, felerősíteni, továbbépíteni.
 

 

Orlovits Balázs cserkúti irodaépülete (DDKF, Nyugati ipartelep) sajnálatosan el van rejtve a szemek elől. A közösségi tudatban így nem alakítja az építészetről alkotott képet, de az ott dolgozókban azért remélhetőleg. Orlovits háza erős és letisztult, mégis érzékeny – képletszerű, ugyanakkor részleteiben érzelmes. Ez a kettősség a legfőbb értéke, és ennek megértése és befogadása volna a hazai építészet közönségének leglátványosabb fejlődési iránya.

 

A DDKF cserkúti irodaépülete - képletszerű, mégis érzelmes építészet.
 

 

Getto Tamás pellérdi városközpontja – bár kívül esik a város határain –, közelsége és a tervező jelentősége miatt említésre méltó. Kevés építésznek adatik meg az ilyen léptékben való gondolkodás lehetősége – nem a házak nagyságát, sokkal inkább a település alakítását értem ezen. Getto érzékenyen nyúl a témához, az együttes elemei ugyanakkor szinte tanulmány-szerűek. Számomra a legizgalmasabb a kis községháza, amelynek ügyfélforgalmi tere tükrözi az építész álláspontját a demokráciáról, és minden bizonnyal ezt sikerül átültetnie vele a közösségbe is.

 

 
A Pellérdi Községháza. Tanulmányszerű külső, benne demokratikus téri kinyílvánítás

 

Az összkép azonban nem ilyen idilli, vannak felemlítendő házak közül olyanok is, melyekből okulni volna fontos. Bennem az első számú ilyen pécsi épület az Árkád Üzletközpont. Bár építészeti minősége tulajdonképpen lényegtelen, az épület és története a város és a szakma számára is tragikus jelentőségű. Az épület elvette a belváros terjeszkedési lehetőségét, és kiszívta belőle az életerőt. Ezzel súlyos anomáliák keletkeztek. A belváros a földszintje, az utcai kapcsolódásai nélkül nem létezhet, így alakult történetileg, azaz a kereskedelem-tartalom alakította karakterét. Erre az értékre az Árkád mérte a legnagyobb csapást. Megépültét megelőzően ráadásul gúnyt űztek az építészekből is: látszat tervpályázatot bonyolítottak le az épület homlokzatainak alakítására. Sokan bedőltek, és a házat végül az tervezte, aki   tervpályázat nélkül is tervezte volna (Finta és Társai Építész Stúdió, ifj. Kószó József, Guczogi György).

 
A belváros fejlődése az Árkáddal mérhető. Sajnálatos. Pusztán építészeti minősége miatt nem tárgyalnánk (fotó: Szabó Levente)

 

A legnagyobb durranás ebben a kategóriában az Expo Center. (Tervező: Bachman Zoltán és Majoros Gábor). Aki egy kicsit is ért hozzá, az tudta, hogy a tervnek tulajdonított képességek nem lehetnek igazak. Nem lehet sátorszerkezet alatt sem koncertet rendezni, sem tartósan megfelelő légállapotokat biztosítani, és a mindenre jó ház ígérete voltaképpen a semmire se jó ház lehetőségét is magában rejti. Az épület a város szégyene lett sok szempontból, de mindenekelőtt a meggondolatlan és szakszerűtlen beruházás-előkészítés hatalmas szobra.

 

 
Expo Center - új városképi elem. Lehangoló, botrányos és üres

 

Építészeti értelemben a mélypont a reptér épülete (tervező: Kunyhó Kft.). Az az ember érzése, mintha kifejezetten cél lett volna, hogy önmagukban is zavaros megoldásokból sikerüljön valahogy egy a részleteket is felülmúló együttest összegyúrni. Egy reptér a városba látogató számára normális esetben a várossal, a város minőségével való első találkozás is lehetne. A reptér, fejlesztési szempontból, még az építészeti minőségénél is rosszabb, így egyetlen utas sem érkezik. Nagy „szerencse” ez, ugyanis a pécsi városimázsra ennél nagyobb csapást mérni aligha lehetne.

 

A reptér épülete. Elrettentő első benyomás lehetne - ha nem bukott volna meg fejlesztésként is
 

 

A sort a Pécs 1. posta (a Jókai utcai főposta) átalakításával zárom (tervező: Németh János, Boa Árpád). Ez az épület arra jó példa, hogyan lehet értékeket elveszejteni. Bizonyára csak kevesek veszik észre, hogy a homlokzat pirogránit Zsolnay díszítő elemeinek nagyobb részét lefestették. Ezzel megszüntették az anyagot és azt a történeti értéket, amely ennek a városnak az első számú művészettörténeti és városimázs árucikke. Ez a mentalitás a belső teret sem kímélte. Itt a helyzet bonyolultabb, ugyanis nem annyira az elpusztítás volt a tét, mint inkább a tér sajátosságainak felismerése és kiaknázása. A belső átalakítás kilúgozta az eredeti jelentést. A kétkupolás egy tér helyett most két centrális térrészt érzékelhetünk, amely a használatot is úgy osztja meg, hogy annak a funkcióhoz semmi köze. Elegendő megnézni az ügyfelek tanácstalanságát, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ügyüket ki, a tér mely pontján intézi majd el. Amit elintéztek, az a tér.

 

Főposta. Kilúgozva, lefestve. Majdnem minden pirogránit díszítőelem a festés áldozata lett.
 

 

Összefoglaló
A tizenkét év meglepően komoly változásokkal járt. Ez cáfolni látszik azt a közösségi vélekedést, miszerint ebben a városban megállt az élet, nincsenek komoly beruházások. Igenis vannak. A baj a közösség irányából talán épp ugyanarról a tőről fakad, mint a szakma berkeiben: a történések befolyásolásával vagyunk elégedetlenek, és az eredmény sokszor lehangoló. Vannak azonban komoly teljesítmények is, amiket tudatosítanunk kellene magunkban is. A kép 2010-ben tovább árnyalódik majd.

Patartics Zorán

A külön nem jelzett fotókat a szerző készítette

 


* Nem szeretnék most belebonyolódni arra, hogy ma már ez az irányzat másképpen hívja magát, s hogyan alakították át viszonyukat ezzel az elnevezéssel, mert a mondanivalóm szempontjából ez lényegtelen, s a túlzott pontosítással feleslegesen fárasztanám a laikus olvasót.
Az organikus építészet köréből a városban ma is aktív alkotók közül a laikusok számára elsősorban Dévényi Sándor és Kistelegdi István nevét kell felemlítenem. Bizonyos értelemben azonban az organikus építészetbe be nem sorolható, ám annak térhódításából profitáló, ugyancsak erősen formált építészeti megnyílvánulásokat nevezem most felületesen "rokon" irányzatoknak. Ez utóbbiak között érdemes felemlíteni Borza Endre, Masszi Pál, vagy Viczencz Ottó nevét.

 

10 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »