Építészeti világ-mustra a velencei Corderiában

avagy A londoni kalmár szemüvege. Borvendég Béla szemlézi a Financial Times-ból Edwin Heathcote cikkét

 

Hanem az ünneplés bizonytalanságot is hozott - folytatja. Amíg már a korábbi kiállításokon sem a tömény posztmodern, vagy strukturalista teória uralkodott, sőt egyáltalán nem is elméletek, hanem buggyant formák. Az idén azonban valami olyasmi jelentkezett, amit Richard Burdett kurátor, aki nem mellesleg a London School of Economics előadója, ´gyümölcs saláta´ felfogásként jellemez. Ami alatt azt érti, hogy a Biennále eltávolodott attól, hogy a bármennyire is nagyhangú, elbizakodott eszmék fóruma legyen és a legkorszerűbb építészet kiüresedését tükrözze.

 

 

 

Az angolosan fanyar bevezető után Heathcote sorba vesz néhány pavilont. De előbb még megjegyzi, hogy az utóbbi évek egyetlen kormeghatározó, ámbár lelombozó építészeti szövege Rem Koolhaas S,M,L,XL írása. Ami afféle, a könyvespolcra való iratgyűjtő Ő találta ugyanis fel azt, hogy azt a keveréket, melyben összemosódnak a tények a fantáziával, a politikai tudatosság a cinizmussal, a humor azzal a pop art radikalizmussal, ami a végül is folyamatosan megkísérti napjaink építészeti vitáit. Ő az, aki megfogalmazta: úgy kell tekintsük a városokat, mint olyan képződményeket, melyek az ócskaságok imádatára csak azért épültek, hogy ily’ módon megalkossák a cinikus rafinéria átalakíthtatlan esztétikai fricskáinak sorozatát. Mely szerint a csúf jó, a fedett bevásárló utca mágikus, Lagos és Shanghai (nem Párizs és New York) a meghatározó jövőnk. És így tovább.

 

Burdett koncepciója mindenestre ennél sokkal komolyabb. Arra törekszik, hogy az építészetet visszahozza a az utcák valóságába. Hogy újra bevezesse az olyan kemény témákat, mint a szegénység, a szállítás, a politika, a bevándorlás, a bűnözés stb. Végső soron azonban a senkit sem sért meg. A statisztikák túlontúl ismerősek. A megoldások túlságosan általánosak. Megtudhatjuk továbbá, hogy a városok különbözőek. És egyre nagyobbak. Hogy egyes városokban Olimpiát fognak rendezni. Hogy a városok tele vannak emberekkel. A tömegközlekedés jó dolog. A korrupció ezzel szemben nem. Szóval mindezt, amit eddig is jól tudtunk.

 

De azért ő mindenestre elindult. Azzal, hogy csapra vert bizonyos nagy ügyeket, máris felkavarta az építészet világát. Szándékai jók és gratulálhatunk neki komplex, nagy, és árfogó — jóllehet kissé fárasztó törekvéséhez. A pavilonok? Hát az más tészta. A legtöbb ország ezúttal — szokatlan módon — igyekezett ragaszkodni a meghirderett kiíráshoz. Anglia ugyanazzal a farkcsóváló lelkesedéssel, mellyel az új abszurd EU direktívákat is követi (és amelyeket mindenestől figyelmen kívül hagynak Európa közepén), a kiírást komolyan véve pavilonját Sheffieldre hegyezte ki. Azzal, hogy London helyett északra ment, nyilván kellően felbőszítette a hivatalos köröket. Ugyanakkor mindenki egyenlően érezhette úgy, hogy kihagyták. Ebben a városban ugyanis nincsen építészet. Itt tárgyak láthatók, utcaképek. Rendesek, mindennapiak. Ez a város nem az építészetről szól, hanem az emberekről. Hál’istennek — teszi hozzá Heathcote. Burdett még túl is teljesítette a kiírást azzal, hogy megmutatja: ez a különösen robosztus város nehéz sorsa ellenére mégis képes volt arra, hogy megőrizze a büszkeségét és önazonosságát. Sokkal inkább a zenében, mint az építészetben.  — Olyan lecke ez, amire még azoknak az építészeknek is érdemes odafigyelni, akik az ilyesmit nem szivesen hallják meg — figyelmeztet.

 

Az USA pavilonja akár a Ground Zero újjáépítéséről is szólhatna. Ehelyett megrendítő képeket és filmfelvéteket láthatunk New Orleans pusztulásáról. Az újjáépítés terveinek bemutatása azonban vérszegény. Tehát megint csak az építészet a leggyengébb kapcsolat.

 

A belga Pavilon a közönségesre ereszkedik le És az ország, amelyik felmutatta számunkra a szürrealizmust, most megkísérli, hogy kicsavarja a szemlélődés levét a legunalmasabb körforgalmi csomópontból. Ez ugyan pihentető és költői. Ám csak azért az, mert nem tör arra, hogy az embert torkon ragadja.

 

 

 

Alexander Brodsky orosz pavilonja sötét és nyugtalanító — folytatja. Zsigeri művészi installációjának rácsozata szembefordul a másutt tapasztalható szellős atmoszférával.

 

 

 

 

Eközben a magyaroknak sikerült elegyíteni a komoly mondanivalót az érintés egyfajta tévedhetetlen lágyságával. A pavilon, ami talán ezév legfinomabbja, tele van azokkal a giccses játékokkal, melyeket Budapest bimbózó kínai bolhapiacán kapni, és sunyi megjegyzést fűz a kereskedelmi deficithez, a bevándorláshoz és az országnak a Kelet és Nyugat közötti ingatag határhelyzetéhez.

 

A japán pavilon lemond arról, hogy az ország keresett szupertsztárjait arra bírja, koncentráljanak arra a szép organikus építészetre, amelyik a régebbi hagyományokból bomlik ki.
A többi javarésze szemét. Legfeljebb egy irányba terelő. Talán a harapás hiánya a legnagyobb probléma. A városi borzalmakat bemutató néhány  megdöbbentő fotón túl a bemutatókból hiányzik a kritika. Ha az volt a szándék, hogy azért rúgják fenékbe az építészeket, hogy lássanak végre túl saját modelljeik határain túl is, sokkalta több karakánségra lett volna szükség. Könnyű kritizálni névtelen távolkeleti szövetkezeteket, jóval nehezebb a saját kertben termesztett szupersztárokat. Olyanokat, akik a feneketlen szubmodernista katyvaszt köpülve nem szünnek meg egymásnak gratulálni. Ahhoz, hogy ők miként alakítják át a városokat. És végül végzetesen elkerülik az igazán nagy kérdéseket. Hol van Bagdad? Hol Libanon?  Miként változtatja meg a terror a városok határait? Az izraeli pavilon például szinte hihetetlen módon az elhunyt izraeli katonák tiszteletére emelt emlékműveket mutatja be.

Borvendég Béla
fotók: Építészfórum

A rovat támogatója a Graniti Fiandre