Építőipari labor Budapesten

Kustra Vencel diplomamunkájában egy olyan oktatási-kutatási-közösségi intézményt képzel el, amely folyamatosan változik, minden tekintetben kísérleti, térszervezésében, anyaghasználatában mégis logikus és következetes. A bontott építőanyagok újrafelhasználására, az anyagkutatásra és a tervezés-építés-bontás körforgására épülő koncepció egyszerre nyit meg gazdag építészetelemlleti perspektívát és vázolja fel egy működő intézmény képét. 

se eleje se vége

Diplomamunkám kiindulópontját szülővárosom, Sopron egy ikonikus figurájának, Taródi Istvánnak az életműve adja. Taródi saját kezével épített fel a Soproni-hegység lábánál fekvő telkén egy középkori várat idéző épületet, melyet tervek nélkül, intuitív módon formált a korai húszas éveitől kezdve, egészen haláláig tartó szakadatlan építkezés során.
Munkájához a városban zajló bontásokból, leromlott házakból szerzett maradék építőanyagokat. Munkamódszerében az fogott meg, hogy abban a lassan alakuló folyamatban, ahogy először épít, majd az elkészült épületrészt térben és anyagban érzékelve gondolja ki a következő lépést, építés és tervezés sokkal nagyobb mértékben hat egymásra, mintha a két aktust egymástól elválasztva, lineáris folyamatként vinné véghez.

spólia

Ahhoz, hogy az építésnek ezt a jellegű szabadságot biztosítsam, saját tapasztalataimban próbáltam meg fogódzkodót találni. Az előző két nyaram a Taródi építési technikájához hasonló, bontott anyagokkal való kísérletező, kisméretű építkezésekkel telt. A bontott anyagok használata hosszútávú folyamatosságot jelent; a Taródi munkamódszerét jellemző állandó alakíthatóság és újragondolhatóság az építőanyag tekintetében is tetten érhető. A bontott anyagokat használva úgy kezeljük matériát, mint ami nem egy épületbe való beépülés céljából jött létre, hanem fölötte áll egy tér, térstruktúra létrehozásának mulandó vágyán. A bontásból származó újrahasznált anyagokkal, a spóliákkal a múlt töredékes darabjai minden újra-felépülésben és újra-lebomlásban felülírják az addigi múltértésünket.

Ezen gondolatok és tapasztalok kapcsán jutottam el az építőipari labor ötletéig. Egy olyan oktatási központot szerettem volna tervezni, ahol a bontott építőanyagok építőiparban való alkalmazhatóságának oktatáson keresztül való megismerésére zajlik, azzal a céllal, hogy a jelen és jövő generációit felkészítse és informálja az építéshez való viszonyunk átalakíthatóságáról, illetve annak szükségességéről.

terrain vague

A tervezési helyszín az első kerületben található, egy elhagyatott ipari zóna, a Déli pályaudvar Mészáros utcával párhuzamos rozsdaövezete. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen helyszínt kiválóan tovább tud írni egy olyan program, ami maga is képlékeny, informális, néha rendetlen, és ami a legfontosabb, állandóan változik. A terület abból a szempontból is kedvező volt, hogy a város belsejében található, így a tanulók számára könnyen elérhető.

A bontott anyagokkal való építés kölcsönös egymásra ható kapcsolatot feltételez tervezés és anyag között, hiszen a bontott anyagok határozatlansága miatt szoros és figyelmes szemlélődésnek kell megelőznie a tervezést: tudnunk kell, miből fogunk dolgozni. Az anyag ugyanúgy hatással van a terve, mint ahogy a terv az anyagra, ezért a labort építészhallgatók és építőipari szakiskolások közösen használják, amennyire lehetséges, tervezésben és építésben egyaránt egymást segítve, megidézve ezzel az elmúlt korok építőmestereinek praxisát.

heterotrópia

A területre megérkező anyagok először a műhelyházba kerülnek, elhelyezésükhöz nincs szükség gépi emelésre, hiszen a házak alatt egy betonburkolatú feltöltés, podeszt található, ami áthidalja a teherautók platója adta magasságkülönbséget. Innen, a tisztítás és esetleges osztályozás, bemérés után kerülnek a gyakorlati térbe, vagy ha éppen nem építenek velük, akkor a podeszt szabadon álló részein kerülnek elraktározásra.
A tető alatti tér, ahol a diákoknak lehetőségük van az anyagokkal kísérletezni, állandóan változik, nagy mérete miatt egyszerre több projekt is egyidejű befogadására is alkalmas. A spóliákban életre kel a múlt, az építés és bontás körkörös folyamata szüntelenül újraértelmezi az anyagot.

Az ilyen lezárt hagyományos időfolyást megtörő tereket nevezi Michel Foucault időbeli heterotrópiáknak. Ezek a terek mindig feltételezik egy záró-nyíró rendszer meglétét, ahogy az a labor esetében is megtalálható, a központot egy sűrű fás cserjés zajvédelmi zóna és kert veszi körül, elzárva azt a külvilágtól. Ebben a zónában az elmélet háza előtt egy elmélkedő kert, a közösség háza mögött egy bográcsozásra alkalmas közösségi tér, míg a munka háza előtt egy, a teherautók megfordulására alkalmas terület található. Az épületek alatti podeszt elemeli a talaj szintjétől az állandóan változó építési területet. A tető alatti teret a kupacok és a három ház alkotta gyűrű veszi körbe. A tetőre még felkerült egy sejtelmes homályosságot eredményező ipari függöny is. Mindezek a zónák intimmé, elzárttá teszik a kísérletező építés helyét.

ház és kupac

A három újonnan épült ház a bontott anyagok gyűrűjében helyezkedik el. Olyan, mintha a sok anyagkupacból három úgy döntött volna, hogy összeáll egy-egy épületté. Ez a térbeli elrendezés anyagkupac és épület viszonyának vizsgálatára ösztönzött, mely segített az épületeket meghatározni. Az anyagkupac a minimum; nem alkot teret, csak tömeget. Minden anyag a saját természete szerint kupacosodik. Hogyha viszont belekényszerítjük az anyagba a térvágyunkat, akkor az elkezd rendeződni, és sajátos természetének lehetőségeit a más anyagokkal való találkozás kitágítja. A három épületet az előzőekben bemutatott lezárt világba behatoló téri vágyak játékaiként kezeltem. Mindhárom épületet belső anyagkavalkád jellemez, a különböző matériák egymással direkt érintkezésben, szinte egymásra pakolva pihennek bennük. A házakban gazdag átlátásokat, egyterűséget akartam létrehozni, ezzel az együttlét, egy irányba haladás érzését erősítve a használókban.

Funkciók szerint egy elméleti házat, egy közösségi házat és egy műhelyházat terveztem. Az épületek szerkezeteit felosztottam négy csoportra (fal, váz, födém, felülvilágító), melyekben a különböző építőanyagokat mátrixhoz hasonlóan variáltam. Az elmélet háza lineáris-függőleges térszervezésű, egy bennmaradó acél "zsaluzat" tartja a vasbeton födémeket; a munka háza sorolt terekből áll, vázas szerkezetét magasbordás trapézlemez és Silka falak töltik ki; a közösség háza centrális, kerámia falazóblokk kupacok között BSH oszlop segíti alátámasztani a kilyukasztott vasbeton födémet.

A belső anyaggazdagsággal látszólag ellentétben az épületek külső burkolatánál nem akartam többet, mint az épületeket becsomagolni, hasonlóan, mint ahogy egy anyagkupacot befóliáznak. A Tektalan építőlemez kőzetgyapot és fagyapot kompozitja, ami alig több annál, hogy csak hőszigetelés legyen, emelett a helyszínre is reflektál, hiszen vasút melletti hanggátló falak építőanyaga. Az építőlemezeket rögzítő dübelek láthatósága is ezt erősíti fel, a burkolat valóban csak egy burkolat, ami nem teret, csak síkot alkot, és ezzel a viselkedésével válik a házak belső logikájához rokonná.

/Kustra Vencel/