Korszerű lakás kiállítás - Gábor Eszter megnyitó beszéde

Gábor Eszter a "Korszerű lakás, 1960 – az óbudai kísérlet" című kiállítás megnyitóján elhangzott beszéde.

Gábor Eszter a "Korszerű lakás, 1960 – az óbudai kísérlet" című kiállítás megnyitóján elhangzott beszéde.

---

 

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Előljáróban elnézésüket kérem, hogy ma a megszokottnál és az illendőnél szubjektívebb leszek. Kérem, bocsássák ezt meg nekem. (Illetlenségemet a kiállítás tárgyához fűződő különös viszonyommal indoklom.)

 

 

1960. november közepén – a napra azért emlékszem pontosan, mert más, személyes szempontból igen jelentős volt nekem: egy fenyegető csapás immár biztos elhárulásáról nyugtattak meg az arra illetékesek, – korán sötétedő délután, ekkor már felszabadult lélekkel és kitisztult aggyal indultunk el férjemmel Óbudára, az épülő Kísérleti Lakótelep megtekintésére. A terület még rendezetlen volt, a házak zöme befejezetlen, közöttük buckák, sár, –  közvilágítás alig. Bukdácsoltunk a házak között, keresve a megjelölteket, amelyek kivilágítva jelezték, hogy bennük megtekinthetők a már elkészült és berendezett lakások. Nem emlékszem már, hogy honnan tudtunk a bemutatóról, sajtóból vagy szállongó hírekből, de meglehetős kiváncsisággal érkeztünk a helyszínre. Engem különösen érdekelt, amit látni reméltem.

 

 

Utolsó éves egyetemista voltam, szakdolgozatomat a CIAM magyar csoportjának munkásságáról készítettem, és a harmincas évek modern építészetének bűvkörében éltem. A témát professzoromtól, Zádor Annától kaptam. Én eredetileg Péchy Mihályról, a debreceni klasszicista református nagytemplom építőjéről szerettem volna írni, de professzorom határozottan lebeszélt erről, mert egy idősebb kolléga, Balogh István, a debreceni Déry Múzeum igazgatója, akit éppen akkor mozdítottak el állásából, foglalkozott Péchy munkásságával. (Mindezt csak azért említem, mert érzelmileg indokolt lehetett volna, hogy rokonszenvezzek a szocreál újklasszicizmusával, – de nem így volt. Zsigerileg taszított ez a kimódolt, rideg, oktrojált stil; az akkor előírt és alkalmazott kicsi ablakokat személyes sértésnek vettem. Ma már, a panel lakótelepek magasságából visszatekintve, túlzásnak is érzem akkori határtalan ellenszenvemet.) A CIAM építészete, már a kutatás kezdetén, a Tér és Forma – minden eddigi magyar építészeti lap legszínvonalasabbja – évfolyamainak alapos áttanulmányozása során megragadott, és elkötelezettségem csak fokozódott, ahogy a történet akkor még élő részeseivel – Fischer Józseffel, Granasztói Pállal, Major Mátéval, Preisich Gáborral, Rácz Györggyel – megismerkedhettem. Kedvesek és készségesek voltak, délutánokat szántak a velem folytatott beszélgetésekre, felelevenítették régi emlékeiket, és lelkesen adták elő építészeti és társadalom-jobbító elveiket. Teljesen hatásuk alá kerültem, magam is úgy véltem, ha a lakásépítés kérdése a modernek elvei alapján megoldódik, életünk is jobbra fordul.

 

 

Akkor bizony a lakáskérdés is szorongató volt, és életünk is rosszul állt.

Az 50–60-as évek fordulóján lakáshoz jutni egyenlő volt a lehetetlennel. A bérlakások szabad forgalma a lakások államosításával teljesen megszűnt, a tanácsi lakáskiutalás volt a megszabott útvonal, de az csak a valamilyen szempontból kiemeltek, kivételezettek előtt állt nyitva, a köznép előtt nem. Az ötvenes években az új lakások „létesítésének" járható útja a lakásleválasztás volt: akkor ily módon tették tönkre a háborút szerencsésen túlélt, jó minőségű lakásokat: egy nagyból két, esetleg több kisebb – többnyire torzszülött – lakást alakítva. Az eredmény valóban sírnivaló volt. Jobb sorsra érdemes építészek szellemi energiájukat arra fordították, hogy egykori udvari lakószobákból előszobát, konyhát, fürdőszobát, WC-t, kamrát szabjanak, úgy, hogy az utcai szobák még lakhatóak maradjanak; majd az egykori nagy konyhát a második lakás számára hasonló módon szabdalják fel. Az akkor egy családnak már nem járó tágas nagy lakásból hatalmas energiával hoztak létre több torzszülöttet, és ennek mindenki örült, mert ha nem sikerült engedélyeztetni és kifizetni a leválasztást, akkor maradt a pokol egyik bugyra, a társbérlet, ahol több család, 8-10-12 ember lakott együtt, használt egy fürdőszobát vagy konyhát. És a hatvanas évekre már alig maradt leválasztható lakás.

 

 

A vágyak elérhetetlen netovábbja az önálló lakás volt. A magyar film-forgatókönyv-írók kimeríthetetlen témaforrása volt ez a vidék, a korai Kiss Katalin házasságától a későbbi Két emelet boldogságig. (Ám a filmekben rajzolt kép messze szebb volt a valóságnál!)

A hatvanas évekre az építészet legfontosabb problémája a kislakásépítés lett. (Nagy lakásra nem volt szükség és lehetőség sem.) A kislakáskérdésben a harmincas évek baloldali építészei, az én ismerőseim voltak a legkompetensebbek, ezért én is igen jól tájékozottnak tarthattam magam. Ismertem Európa két háború közötti kislakás-építési koncepcióit, a publikált terveket és építkezéseket is, természetes tehát, hogy a magyarországi új kezdeményezések különösen megmozgatták a fantáziámat.

 

 

Mindehhez járult, hogy igencsak rossz lakáskörülmények között éltünk. Tíz évig olyan társbérletben, ahol a szobánkat csak a fürdőszobán keresztül lehetett megközelíteni, és ezt a fürdőszobát – eléggé el nem ítélhető módon – használta a társbérlő, sőt annak albérlője is. 1960-ban családi változások révén önálló, ám udvari lakáshoz jutottunk, egy keskeny mély telekre épült öt emeletes Király utcai bérház félemeletén. Napfény csak a lakás előszobájába jutott minden év júniusának és júliusának fordulóján két hétig, reggel 7 és 8 óra között.

Legnagyobb vágyam, mint a magyar lakosság többségéé – egy napsütéses, világos, önálló lakás volt.

Ebben a reménytelennek látszó helyzetben jelent meg az Óbudai Kísérleti Lakótelep híre. Ha a korábbi lakástervezési pályázatokról voltak is hírek, azok a nagyközönséghez nemigen jutottak el, vagy ha eljutottak is, senki sem vette őket komolyan. Ám itt alapvetően másról volt szó! Nem papíron maradó tervekről, hanem valóságosan megépülő házakról, bennük valóságos lakásokról, amiket a mezei városlakó is kívülről-belülről megnézhetett, véleményt alkothatott róluk, sőt a véleményét a kérdőív segítségével el is juttathatta a döntéshozókhoz. Ennek tudható be, hogy a bemutatót sokan, nagyon sokan látogatták. Nem tudom hányan, állítólag nyolvanezren. Én csak arra emlékszem, hogy a lépcsőkön és a lakásokban nehezen tudtunk mozdulni, netán hosszasan nézelődni a sok embertől. Vegyes volt a közönség. Az érdeklődők nemcsak az építész szakmából, hanem a lakásra vágyók sokaságából kerültek ki.

A szakmabeliek – bizonyos értelemben közéjük sorolhattam magamat is – a háborúval és a szocreállal megszakadt fejlődési irány, nevezetesen a harmincas évek építészetének folytatását várták és vélték megkapni ettől a kezdeményezéstől. A kisegzisztenciák jó minőségű, korszerű lakáshoz juttatásának megindulását remélték, méghozzá a szakma különböző megoldási javaslatainak összehasonlításával, gyakorlati kipróbálásával, – tehát mindazt, amit az én embereim negyed századdal korábban is szorgalmaztak.

 

 

Talán fölösleges tovább részleteznem, hogy miért izgatott módfelett, hogy mit igérnek nekem az Óbudai Kísérleti Lakótelep tervezői.

Mit bántam a rendezetlen terepet, a bokáig érő latyakot, mindent szerettem volna látni, hiszen ez az építkezés jelentette nekem a jövő igéretét!

Mindezek után magam is meglepődtem, hogy milyen kevés konkrétumot tudok felidézni. Nem emlékszem, hány házba és hány lakásba tudtunk bemenni, nem emlékszem a nagyobb épületek lakásai közül egyre sem, nem emlékszem a lépcsőházakra, szóval sok minden lényeges momentumra.

Világosan emlékszem viszont Mináry Olga házára, illetve az abban bemutatott lakásra. Teljesen megragadott a harmonika-fal; soha sem tudtam, de ekkor megvilágosodott bennem, hogy mindig erre vágytam: hogy legyen rendes konyhám, ámde egy mozdulattal le tudjam választani a lakás többi részéről! Ha leülük az asztalhoz, ne kelljen többé látnom. Kettős identitásom: a kötelességtudó háziasszony és a házimunkát gyűlölő kékharisnya testesült meg ebben az elhúzható, át nem látszó harmonika-falban.

Rajongtam érte, azonnal megjegyeztem Mináry Olga nevét, és azóta sem feledtem el  soha! Borzasztóan tetszett, hogy az étkező nem a konyha folytatása, nem abból levágott ficak, hanem önálló miniatűr helyiség, amelynek hosszabb oldalán van az ablaka, – nappal minden jel szerint világos. Már reggel is világosban, talán napfényben lehet benne reggelizni. (Mi a Király utcában a konyhában ettünk a világítóudvarra nyíló – de evéskor soha ki nem nyitható – sötétséget árasztó ablak mellett.)

Tetszett, hogy a konyhának és az étkezőnek külön-külön ablaka van, hogy a szobák külön is megközelíthetők, de össze is nyithatók, úgy tűnt, tökéletesen szervezett minden. A szobákban az akkor még újdonságnak számító, a kísérlet részét képező, kis helyet foglaló bútorok voltak, legtöbbjük lefelé keskenyedő kecses, középmagas lábakon állt. Első pillantásra láttam, hogy könnyű lehet alattuk takarítani. A szobák berendezése levegős volt, jó térérzetet nyújtott: még az sem tűnt fel, hogy milyen kicsi itt minden.

 

 

A másik házban – most már tudom, hogy a Szőke Gyula által tervezett, 116. számú épület az – sem a szűkösség tűnt fel. Elragadott a Magyarországon még ritkaság számba menő kétszintes lakás, a hálószobák angolos elkülönítése. Mintha Jakobus Johannes Pieter Oud házsorainak egyikét látnám! A méret probléma akkor ötlött a szemembe, amikor az egyik berendezett lakásban, a kisebbik szobában, amelyet cserépkálykával fűtöttek, az egyetlen fekhelyet, egy kisebbfajta heverőt, az ajtó elé kellett húzni, hogy a kályha melegétől lángra ne lobbanjon. Ezen egy kicsit megütköztem, de olyan sokan jöttek mögöttem, hogy tovább mentem és csak elmerengtem, hogy hogyan is lesz ez? Hogyan használják a szobát? Fűtenek, vagy alszanak? Vagy nem mennek ki? (Gondolom, tervezéskor még központi fűtésről lehetett szó, ahhoz méretezték a szobát, de építkezés közben a – már akkor is ismert – költségcsökkentési előírás változtatta meg a fűtési technológiát.)

Egy fél évszázad távolából visszatekintve a lakások méreteinek túlzott minimalizálása volt az Óbudai Kísérleti Lakótelep-építkezéseknek a legnagyobb problémája. Még egy fél évszázaddal korábban, a Bárczy István-féle fővárosi kislakás-építési akció során az építendő lakások első szobájának legkisebb mérete a 20 m² volt, a második szoba lehetett 16 m², – Óbudán az első szobának elfogadható volt a 16 m²,  és a második szoba jó, ha 12 és nem 8 m² volt. Persze 1960-ban több mellékhelyiség volt, és nem csak egy konyha, –  de az igények is mások voltak, mint a század elején. Pénz viszont nem lett több.

 

 

Mindezek ellenére lelkesen mentem haza. Tudtam, hogy ezekből a lakásokból nem jut nekem, de őszintén abban reménykedtem, hogy Magyarországon most majd megindul az emberhez méltó lakások építése.

Mint annyi reményemben, ebben is csalatkoztam.

A hatvanas években nem jött el a széles tömegek egyéni, eltérő igényei kielégítésének az ideje, mindössze a tehetősebbek vékony rétege tudott takarékpénztári kölcsönök támogatásával szinvonalasabb – mai megítélésünk szerint ugyan szerény – lakáshoz jutni. A lakáshiány az országban akkora volt, hogy csak nagyipari módszerekkel lehetett kielégíteni. A hatvanas évek első felében már megindult a nagypaneles építkezés a dán Larsen-Nielsen házgyári elemekkel, amelyek 4x4 méteres alapelemét magyar találékonysággal megfelezték és – úgymond a „magyar igényeknek megfelelően"– (mint ezt ugyanakkor a MAGGI-tól átvett licencű zacskós húsleves csomagolásán közölték a vásárlóval, aki a sok fás szecskát ne tudta mire vélni) 2x4 méteres szobákat, „több lakóhelyiséget" alakítottak ki ugyanazon az alapterületen.

Majd jött a szovjet házgyár, és Kelenföldtől kezdve az egész országot elárasztották az uniformizált lakótelepek, amelyekhez mérve még a szocreál telepek is emberszabásúnak tűntek. Utáltuk és utáljuk, ámde ne feledjük, hogy embertömegek, százezrek és milliók jutottak világos, fűtött saját lakáshoz. Biztosan nem ez volt a legjobb módszer. De pénz akkor sem volt, a szükség viszont óriási.

Ki tudja hány évtized alatt tudunk ettől a hatalmas betontömegtől megszabadulni és helyébe emberi lakásokat építeni a bennlakóknak?

 

 

Az Óbudai Kísérleti Lakótelepnek nem volt folytatása, rövid idő után az emlékek kategóriájába került. Az egykori érdeklődők zöme is megfeledkezett róla, talán csak az egykori kísérleti berendezés bútorait gyártották tovább. Az emberek fokozatosan áttértek ezekre a kisebb helyet foglaló, könnyen mozgatható bútorokra. Ha jól tudom, a 80-as évekig ezek uralták a piacot. A Hangulat néven futó heverőből nekem is jutott, mai napig azon alszom, és dossziéim egy részét a heverőhöz tartozó ágyneműtartóban tartom, amely egyúttal az íróasztalt helyettesítő másfél négyzetméteres rétegelt lemez egyik tartópillérének funkcióját is betölti.

A kiállításról végül nem is szóltam, de az a rendező, Branczik Márta alapos és értő munkájának köszönhetően mindent elmond magáról, illetve az Óbudai Kísérleti Lakótelepről, fölösleges lenne kommentálni. Kérem, tekintsék meg.

Gábor Eszter
fotó: Erhardt Gyula