Kortárs szertartások: Recenzió Bene Tamás „Öt munka, lassítva – Egy performatív építészeti kutatás kibontása” c. könyvéhez

„A művészeti folyamatokat általánosságban, a termelés és felhalmozás helyett éppen a destruktív szemlélet, az elmúlásra való reflexió és az elengedés aktusa határozza meg. A minden társadalmi szférába beleoldódó ’menedzseri’ gyorsulással szemben az alkotó fegyelmezett rítusos munkával fékez, határol körül, választ le." – részlet Borenich Levente recenziójából.

Önindító
Az öt munka prototípusa és előtanulmánya a Székúsztatás című kísérlet. „A jégtáblákat szemlélve azon tűnődtünk, milyen érdekes lenne, ha azok egyikén valamilyen objektum utazna a sodrással."[1] Az ötlet, a beszélgetés során kibontott távoli, elképzelt ›idea‹, egy ezentúl ki nem kapcsolható vágygépet indított be. Amennyiben elgondolható, úgy koncepcionális módon feltárható, és a ›valósághoz‹ közelebb hozható – merült fel a lehetőség. Ösztönös, perzselő, mágneses, fémes ízű érzés ez, amikor megragadhatóvá válik a ködös, nyirkos, pókhálós, rizomatikus massza: az agy szavakat, képeket, színeket, vágyakat és történeteket kapcsol össze. Így születik meg a Duna vizén jégtáblán nyargaló, majd a szem elől örökre eltűnő és a folyó medréig süllyedő – hordalékká váló és évmilliók alatt üledékes kőzetté alakuló – pirosra festett lomi szék szívmelengetően destruktív utazása. A – nem pusztán esztétikai kategóriaként elgondolandó – szépség keresése az, ami katalizálja a láncreakciót, elkezdi forgatni a fogaskereket és folyamatosan serkenti, működteti a művészeti praxist. Jelen írásban a kortárs társadalmi viszonyok kontrasztjában kívánom kitapintani Bene Tamás szépségképzetét és kimutatni annak tágabb kontextusban értelmezett jelentékenységét. Konkrétabban kifejezve az foglalkoztat, hogy miért tartjuk szépnek a Duna vízén sodródó piros széket és hogy milyen viszonyban állnak a munkák a hétköznapival.

Projekt
A munkák két, bizonyos szempontból jól elkülöníthető, másfelől gyakran egymásba fonódó vezérelvek szerint működnek: koncepcionálisan (első sorban az alkotás folyamán) és dokumentációs céllal (elsődlegesen a műalkotás befogadhatóvá tétele során). Tamás és tettestársai elvont – a (biológiai és társadalmi) létfenntartás szempontjából elhagyható, de nem elhanyagolható – célokat, leginkább a szépséget, az absztrakció eszközén keresztül hajszolták. Ezeket a kalandokat – üldözéseket, merényleteket – előre eltervezett forgatókönyvek szerint, precízen megtervezett és összeszerelt gépek segítségével, elmélyült szaktudásokkal és vélt bizonyosságok hitével felvértezve követték el. Sok esetben természettudományos tények analóg módon való teszteléséről és elsajátításáról, majd bizonyításáról van szó. A cél minden esetben egy konok, elszánt, monoton és áldozatos munkát igénylő rítus elvégzése, mely során fából készített (mű- és használati) tárgyak építésén, rombolásán és megörökítésén keresztül hív életre a szerző kimondatlan, elfojtott gondolatokat, érzéseket.

Intelem(spoiler!): A következő behúzott bekezdésben egy-egy tömör mondatban teszek lehetetlen kísérletet, hogy megragadjam az öt munkát. Az esszé elmefuttatása ezen rész nélkül is követhető; az öt projekt felfedezését és az azokban való elmélyülést a könyv saját logikája és az egyéni felfedezés rejtelmei mellett ajánlom. A könyv az ISBN-ben, a FUGA-ban, az Írók Boltjában és a Ludwig Múzeum könyvesboltjában vásárolható meg.

A hatodik munka
És ott van még az alkotásokat dokumentáló műtárgy, a 300 példányban gyártott vaskos kis piros könyv, mely felépítésének és szerkesztésének logikája és esztétikai programja a munkák visszatükröződése. Egy előszó után az öt munka először képeken keresztül van prezentálva, majd csak ez után, ugyanabban a sorrendben ismételve ismerheti meg az olvasó létrejöttük történetét és folyamatát, szövegek és fekete-fehér tervrajzok kíséretében. A könyv zárásaként a munkákra beérkezett 45 reflexió közül 13 kapott helyet, melyeket Tamás a számára fontos építész és művész szakemberektől kért be, mintegy kritikai és szellemi kontextusba helyezve a doktori munkát. Lenyűgöző a plasztikusan ismétlődő keretes szerkesztés, valamint a színhasználatnak és a képek elrendezésének koherens sokfélesége. A megszámozott könyvek lapjai rendkívül vékony és sérülékeny 50 grammos papírból készültek. Az olvasás során, ahogy egyre közelebb kerül a befogadó az öt munkához, úgy válik egyre személyesebb tárggyá a könyv, a halmozódó sérülések, gyűrődések és zsírfoltoknak hála. Ez a kalkulált elhasználódás és analóg szemléletmód teszi a munkákhoz hasonló érzékeny tárggyá a könyvet.

Kiiratkozás és kizökkentés
Az öt mű és létrejöttének folyamata, bizonyos szempontok mentén a kapitalista realizmus, a mindent körülvevő, totalizáló, mágikus hit (a végtelen és éppen ezért soha ki nem elégíthető profitmaximalizálás és növekedés fétisének) antitézise. A profitelsajátítás a doktori projekt „ingyen-idő" univerzumában és a konzekvensen képviselt képzőművészeti hozzáállás mentén értelmét veszíti. A művészeti folyamatokat általánosságban, a termelés és felhalmozás helyett éppen a destruktív szemlélet, az elmúlásra való reflexió és az elengedés aktusa határozza meg. A minden társadalmi szférába beleoldódó "menedzseri" gyorsulással szemben az alkotó fegyelmezett rítusos munkával fékez, határol körül, választ le. A koncepcióalkotás belső logikája és annak makacs kivitelezési folyamata a tőkelogikával szemben esztétikai és szakmai szempontokat érvényesít.

Ezzel együtt felületes lenne az öt munkát – ahogy bármely művészeti praxist – a késői kapitalizmus totális egymásrautaltságában független alkotói folyamatként, teljes elkülönültségében vizsgálni. Tagadhatatlan az akadémiai intézmény, az alkotási folyamatok során bevont társas kapcsolatok, és legfőképpen a munkákra reflektálók és azt befogadó „közönség" rendszerbe való betagozódása. Az alkotásokban közreműködők sokasága ellenére a projektekben és a kísérőszövegekben is kitapintható az észlelés magányos és melankolikus hangulata. Hosszú napokon keresztül, ismétlődő munkafolyamatok során készültek el a munkák, ahogyan egyedül olvassuk el a könyvet vagy reflektálunk a bennük sűrűsödő esztétikai élményekre, elméleti vonatkozásokra.[2] Igéző ahogy Tamás oldalakon keresztül részletezi a bonyolult és kalandos kézműves technikákat; személyes kedvencem a Székek projekt során az elégetett tárgyakból készített fekete pigmentű festék elkészítésének türelmes mozdulatsorokat igénylő szertartásának leirata.[3] Az alkotás ezen átszellemült pillanatai, percei, órái, napjai, hetei szolgálhatnak munícióul valami radikálisan másnak a kezdetéhez. Ahogyan a könyv áttanulmányozása is magában rejti a kizökkenés lehetőségét, a logikus és érzékeny egyveleget alkotó projektek felfedezésének élményét.

A szépség társadalmi vonatkozása
Tamás alkotói folyamata során a minket körülvevő élettelen tárgyakat hozza helyzetbe – kelti életre vagy semmisíti meg –, és az azokkal kapcsolatos jelenségeket vizsgálja, rögzíti. Felmerül a kérdés, hogy mégis milyen eszközökkel és szándékkal teszi ezt. Esetenként narratív megközelítést használ (ÚSZTATÁS; PAD), az esemény a térben az idő során bomlik ki. Máskor koncepcionális módon közelít és a fényképezésen keresztül dokumentál (ÉGETÉS; MÓLÓ; SZÉKEK). Míg az ASZTAL esetében egy konvencionálisabb kiállítótérben a térhatás került fókuszba. A munkák heterogenitása ellenére közös vonások is felfedezhetők. A koncepcióalkotás és a projektek elkészítése során a belső logika koherenciájára és a szakmai alázatosságra, precizitásra való igényt fontos kiemelni.

Az alkotások létrehozására megalkotott tárgyak –  présasztal, lyukkamera stb. – egyenrangú részét képzik a rítusoknak. A műtárgyakhoz hasonlóan, ezek a gépek is értelmes, ökonomikus, ortogonális szerkesztettségüknek, univerzalitásuknak és nyersességüknek köszönhetik esztétikai érzékenységüket. Másfelől magával ragadó Tamás kézművességének tehetsége, a fa megmunkálása során felszabadított sokszínű, tarka melegségek egyvelege. Megérzésem szerint Tamás szépségideálját a szerkezetek és a rítusok kegyetlen, mesterséges racionalitása, valamint a természetes anyagok és a költőien kifundált érzelmes történetek kontrasztja adja. Számomra ennek a feszes kötéltáncnak két – objektív (kritikai) és szubjektív (naiv) irányba kilengő – szélsőértékét a „tűz láthatatlanná tétele" és a padba belemart, személyes történeteket kódoló függvény jelenti. Míg előbbi egy tudományos tény felhasználásával – a láng fényerősségének felülexponálásával – örökíti meg egy – látszólag – homogén struktúra dekonstrukcióját, addig utóbbi a nyelv absztrakt átírásán keresztül tárol szimbolikus, érzelmi tartalmat.

Az ízlés tehát – bár meghatározott nyelvi keretek között, de – feltárható, és érdemes is feltárni. A kapitalizmus által kisajátított, kiüresített és önmaga ellen fordított szépség hivalkodó, felszínes, perverz termékszerűségével szemben Bene Tamás a mindennapi felemelésével konstruál esztétikai programot; munkáiból sugárzik a szakmai alázatosság, logikusan, átgondolva vannak felépítve, kivételes a kézműves minőségük, tudományos tényeket tárolnak, sokszorosan absztrahált világokat nyitnak és elidegenített munka helyett reciprocitáson alapuló közösségi együttműködési folyamatok gyakorlataiként jöttek létre, azzal a szándékkal, hogy – bár bizonyos társadalmi keretek között, de – menedéket nyújtsanak és felülkódolják az erőszakos, durva, csúnya, obszcén, trágár és profán hétköznapit.

Borenich Levente

A könyv Bene Tamás, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett doktori kutatásának a kiegészített és újradolgozott változata.
Könyvterv: Szmolka Zoltán, Bene Tamás
Alkotótársak: Máté Tamás (székúsztatás), Máté Balázs (égetés), Eperjesi Ágnes (asztal)
Témavezetők: Erhardt Miklós és Juhász Ákos
A könyvet szerkesztette: Erhardt Miklós

Lábjegyzet:
[1] Bene Tamás(2023) Öt munka, lassítva – Egy performatív építészeti kutatás kibontása. 379. oldal.
[2] Vö. “A megélés – a maga teljességében – átadhatatlan. A legbelső tapasztalat személyes magányunk intim tragédiája. Erre a dimenzióra nyit ablakot a művészet, ezáltal az ember és ember közötti leglényegibb viszonyok megalapozásában vállal szerepet." Ibid. 363. oldal.
[3] Ibid. 504-508. oldal.