Látogatás a Bécs-Bratislava térség második eleménél

Az idén szeptember 24-26. közt a Wienerberger cég ismét külföldi tanulmányutat szervezett, ezúttal Pozsonyba. Ennek egyik hozadéka a szakmai látókör bővülése. A másik az azonos szakmát művelők informális találkozási lehetősége, baráti ösztönzés új kapcsolatok létesítésére.Borvendég Béla írása

Szlovákia Pozsonyt tekinti Közép Kelet-Európa leendő regionális központjának. Pontosabban a Bécs-Pozsony térséget. Ez az elhatározás a szlovák jövőkép széltében elfogadott és támogatott szerves része. Tegyük hozzá — a látottak, hallottak és a bemutatott tervek szerint teljes joggal. A regionális fejlesztési tervekben ugyan előfordul Győr is, de csak apró betűkkel írva. Lévén az Magyarországon, abban az országban, ami elvesztegette egykori tőke-vonzását.

 

 

Felmerül emlékeimből anno egy Ikarusz külön busz, amellyel mi, vagy negyven magyar építész azért indult útnak, hogy megnézze a Szepességet és Kassa környékét. Vagy ahogy mi akkor még mondtuk: Felső-Magyarországot. A busznak már járt a motorja és a sofőr közkívánatra bekapcsolta a fűtést. De egy ember még hiányzott. Vagy tíz percbe telt, míg ő is megjött. Utolsóként. Megjött? Úgy futott, hogy majd kiszakadt a tüdeje. Hirtelen felkapaszkodott a buszra, becsapta az ajtót és inkább csak kézzel-lábbal követelte, hogy a pilóta azonnal indítsa el a járgányt.

A hátsó ülésen terpeszkedők is ugyanezt visszhangozták, mert a bepárásodott ablakon visszatekintve ők is megpillantották azt a rohanó alakot, aki pályatársunk nyomában lohol. Vagy még inkább azt üldözi.
A neves architektus ( maradjon immár örökre névtelen) középkorú férfi volt. Sikeres építész, ámbár - emlékezetem szerint - sajátos figura. Akin összevissza lógott a ruha, akinek mindig félre volt csúszva a nyakkendője, akinek két zoknija csak ritkán volt egy pár. Tudta, sőt jól tudta, hogy nyeretlen kétévesként Szegeden dolgozom. Mégis soha el nem mulasztotta megkérdezni, hogy hallottam-e, és ha igen, mit az édesanyjáról. Aki — inter alia — ott is élt és lépett színpadra, mint akkor már ismert táncos-énekes kabaré színésznő. „Nagy kurva volt, Isten nyugosztalja — tette hozzá mindenkor, hálával elegy kegyelettel." Így lehetett hát édesapja — valamilyen jótét báró, gróf, netán tehetős üzletember.

Hogy története igaz volt-e vagy sem, nem tudom. Azt azonban tanúsíthatom, hogy kollégánk ereiben valódi seftelő vér buzgott. Menekülnie is ezért kellett. Valakitől még itthon megvásárolt nyolc-tíz Bécsből csempészett akkoriban nagyon menő nejlon órát, melyeknek nemcsak a szíja készült ebből az új műanyagból, hanem a háza is. Ami így láttatni engedte a benne lévő ketyerét. Az időmérőket idejövet a bokájára csatolva rejtette el a vámosok kandi szeme elől. Hanem szerkezetük - úgy látszik nem bírta a magaslati levegőt, s miután fent talán négyet szerencsésen eladott, ezek mindegyike néhány perc múlva megállt. Amire fel a vevő nemcsak megtagadta a kialkudott ár kifizetését, hanem rendőrrel is kezdett fenyegetőzni. Futni kellett tehát. S mert ő jó kondiban is volt, s hozzá jó pár lépés előnye is, mellbedobással nyert.

Az idén szeptember 24-26. közt a Wienerberger cég ismét megszervezte az építészek és a cég termékeinek értékesítésében érdekeltek külföldi tanulmányútját. Isten tartsa meg a szokását! Melynek csak egyik hozadéka a szakmai látókör bővülése. A másik, legalább ennyire lényeges az azonos szakmát művelők informális találkozási lehetősége, baráti ösztönzés új kapcsolatok létesítésére.

 

 

Az úticél idén Pozsony volt. A program pedig feszes, mert a belvárosban lévő felújított és példásan karban tartott Zichy palota nagytermében három nap alatt fél tucat szakmai előadást hallgathattak meg a résztvevők. Akik ezek előtt, vagy után gyalogos avagy autóbuszos városnézéseken is megismerkedhettek mind az Óvárossal, mind néhány amellett fekvő átépítésre kijelölt városrésszel. Ilyen tömör, percre kiszámított program egészéről beszámolni persze lehetetlen, s ezért e sorok írója is csupán azokról a tanulságokról számol be, amit a hazaiakkal egybevethetőnek s ezért különösen érdekesnek talált. S ez különösen az urbanisztika területe.

A két urbanisztikai előadásból kitűnt, hogy Szlovákia Pozsonyt tekinti Közép Kelet-Európa leendő regionális központjának. Pontosabban a Bécs-Pozsony térséget. Ez az elhatározás a szlovák jövőkép széltében elfogadott és támogatott szerves része. Tegyük hozzá — a látottak, hallottak és a bemutatott tervek szerint teljes joggal. A regionális fejlesztési tervekben ugyan előfordul Győr is, de csak apró betűkkel írva. Lévén az Magyarországon, abban az országban, ami elvesztegette egykori tőke vonzását.

 

 

Pozsony város és környezetének integrált szabályozási és fejlesztési terve nem csak az egyes városrészek mai és célszerűnek ítélt jövőbeli fejlesztési célkitűzéseit mutatja be, de részletesen kimunkálva szemlélteti a jelenlegi beépítési, terület felhasználási mutatók mellett a több szempont szerint is kimunkált demográfiai jellemzőket is. (Pld. életkor, férfi-nő arány, egészségi állapot, képzettség, vagyoni állapot stb.) Minderre azért van szükség, mert nélkülük nem lehetne hosszabb távra prognosztizálni a belső migráció trendjeit, és azt sem, hogy a népesség városon belüli és azon kívüli elhelyezkedési igényei előre láthatólag miként fognak változni?

A városi és az állami vezetés is úgy határozott, hogy a város területének további terjeszkedése helyett a lakosság sűrűségét kell megemelni. Bizonyos meglévő belső zöldterületeket tehát be kell építeni. Ily módon lehet ugyanis növelni a meglévő műszaki infrastruktúra kihasználását, továbbá az átépítés olyan területi egységek kialakítását teszi lehetővé, melyekben a vegyes területhasználat eredményeként a lakás, a munkahely, a kereskedelem, az oktatás valamint a szabadidő társas eltöltésére alkalmas szolgáltatások a lakások közelébe kerülhetnek. Következésképp nem csak a magán gépkocsi használata csökkenhet, de még a tömegközlekedés terhelése is. Ezért gyorsvasút vagy metró építésére sem lesz szükség.

 

 

A rozsdaövezetek, egyes felhagyott egykori iparterületek ilyen célú átépítése már el is kezdődött. A feladatot megkönnyíti az, hogy e területeket nem szétforgácsolva, a gyeplőt a lovak közé dobva privatizálták. Ennek köszönhetően nagy és összefüggő területek átépítése történhet meg átfogó, a városfejlesztési akarat és azt megjelenítő tervezés szerint. Csoda-e hát, hogy a város jelenlegi sziluettjét a vár és a felhőket böködő toronydaru erdő határozza meg?

A magánbefektetők nálunk sem ismeretlen kitörési kísérleteit, úgy tűnik ezért tudják kordában tartani. Kellő szigorral, és nem utolsó sorban az erős civil és szakmai kontrollra támaszkodva. Több olyan félbehagyott - noch dazu - középmagas építkezést is láttunk, amelyet az előírt beépítési magasság be nem tartása miatt állított le a hatóság. Ugyanakkor láttuk azt is, hogy tucat számra húzzák fel a 30-40 emeletes toronyházakat ott, ahol ezt a városképi megfontolásokat is figyelembe vevő szabályozási terv lehetővé teszi, illetve előírja.

 

 

A logikusként megítélhető fejlesztési útitervből e sorok írója azt emeli ki, hogy itt a vezetés nem csak meghallgatja a hozzáértőket, hanem intézményesen támaszkodik is a javaslataikra. Ami gyökeres ellentéte a hazánkban újabban regnáló "kaparj kurta, neked is jut" (ha zsebbe fizetsz s jó az ügyvéded) gyakorlatnak. Annak, amelyik a hozzáértés helyett kizárólag lakájlelkű béljósokra és öntömjénező sztárfiskálisokra hallgat.
E sorok írója mindazonáltal az elgondolásban legalább három kockázatot is látni vél. Az egyik az, hogy mi történik akkor, ha a magasabb laksűrűség erősen megnöveli a magángépkocsik számát, melyek számára persze kötelező földalatti parkoló garázsokat építeni, de a központ úthálózatának keresztmetszetét növelni nyilván nem lehet? No és persze a teljes átmenet hosszú és fájdalmas lehet. Az egészségügyi ellátás színvonala például máris rosszabb, mint a hazai volt. Még a „reform" előtt, vallotta be több előadó.

A másik az, hogy a közös zöldterületek kikerülvén a városból az új beépítés végülis olyan korlátozottan használható lakókörnyezetet eredményez, amelyek nyilván nélkülözni fogják a szerves fejlődés által létrehozott otthonosság érzetét is.

Végül a főváros statisztikailag kimutatott és egyelőre megállíthatatlan vonzása és elszívó hatása feltehetően lassítja majd a távolabbi régiók fejlődését. Ez pedig foglalkoztatási gondokat, társadalmi feszültségeket okozhat. Még akkor is, ha a felgyorsult gazdasági növekedésnek hála az átlagbér immár eléri az itthoni szintet.

Amit e sorok írója a történeti Belvárosból látott mintaszerűen helyreállított, kulturáltan használt és gondozott. A gyalogló övezet utcáiban a járművek és a gyalogosok által használt felületeket csupán a valódi kőburkolat színe és mintája választja el. Parkolni ilyen helyeken nem lehet. Az utcákon szemetet, hulladékot nem látni, a falakat nem rondítják be falfirkák és nincsenek bedeszkázott, mocskosan ásító kirakatok sem. Még a plakátok is kizárólag erre a célra létesített felületekre ragaszthatók ki.

 

 

Sok a vendéglátó terasz. Mind ízléses és zökkenőmentesen illeszkedik bele a védett környezetbe. A frekventált helyeken persze itt is számos elárusító bódé látható, de ezeket egységesen és igényesen tervezték meg valakik. Azért egyetlen hajléktalannak tűnő fickót mégis láttam. Világos nappal békésen, ámbár szemmel láthatóan mátyósan szunyókált egy padon. A járókelők békésen fel s alá sétáltak körülötte. Senkit nem zavart, hát őt sem zavarták.

Végül a krónikás építész hadd szóljon néhány szót az új épületekről is. A látottak közt akad ilyen is, olyan is. Mint manapság a világban bárhol. Legyenek bár alacsonyak, vagy magasak. A tavaly befejezett Rozadol épületegyüttes (építész: Peter Moravčik és Juraj Šujan) szemet gyönyörködtetően szép, vegyes rendeltetésű, mintegy 900 lakásos tömb. Példaszerű, ahogy itt a nagy építészeti kompozíció és az apró részletek tökéletes összhangját sikerült megvalósítani a tervezőknek.

 

 

A választott high tech formálás egyébként bizonyság arra is, hogy a nemzeti karakter manapság egyetlen időt álló megjelenítési lehetősége nem valamely kérészéletű divatáramlat utánzása, nem valamely anyag vagy építési mód bálványozása, hanem a kimagasló építészeti minőség, a koncentrált szellemi tartalom kisugárzása. Ma csakúgy, mint mondjuk volt egykor a barokk, vagy a neoklasszicista korszak idején. Mesterségesen ilyen lokális értéket a színpadon megvalósítani lehet, s talán ez oly kívánatos mint az anyanyelv helyes használata is. Ám az építészetben alighanem gyakorlatilag reménytelen vállalkozás.

Nagyon nem tetszett ezzel szemben a Szlovák Nemzeti Bank csillogó-villogó halandzsa tornya. És az Új Szlovák Nemzeti Színház és Opera egy épületbe bepasszírozott egyvelege. A tervezők mentségére szolgáljon, hogy az épületet két évtizeden át fúrták-faragták. Anélkül, hogy lényegesen eltérhettek volna az 1980-ban első díjat nyert tervüktől. Összehasonlítva a mi Nemzetinkkel, ami minden tekintetben teljesen félresikeredett ugyan, de talán hajszálnyival mégis szerencsésebb ennél. Anyaghasználatban, részletformálásban itt tényleg bedobtak apait anyait, de ezzel csak azt érték el, hogy sikerült a zavaros belsők összevisszaságát még ellenszenvesebbé tenni.

Hazafelé jövet még megnézhettük a bősi vízlépcső közelében emelt Modern Képtárat és az erőmű zsilipkamráit. Működés közben. A létesítmény, amiként a szlovákok mindig is állították, valóban olyan kolosszális, hogy e sorok írójának, a Világ Proletariátusának egykori lánglelkű vezérét, pontosabban az ő gigantikus természetátalakító lázálmait juttatta emlékezetébe.

 

 

A magyar útlevélvizsgálat módfelett udvarias volt, de alapos. Örömmel nyugtáztuk, hogy a két busz utasai közül senki nem disszidált.

Borvendég Béla írása; fotó: Borvendég Béla és Visi Zoltán