építészet : környezet : innováció

Legendák helyett tények az F4-ről, Rákosi bunkeréről

Kevesen tudják, hogy a 2-es metrón a Kossuth térről a Deák Ferenc tér felé körülbelül félúton, a metró alagúttól jobbra nyílik az ország hajdanán szigorúan titkos földalatti óvóhelye, ami 16 emelet mélyen, 3500 négyzetméteren, 2200 ember befogadására alkalmas. Szabó Balázs építőmérnök, statikus levéltári kutatásokra alapozott, izgalmas írásában a bunker építését, szerkezetét, valamint utóéletét is mérnöki alapossággal tárja fel, hogy először az Építészfórum olvasói számára korrigálja a más helyeken (például a Wikipedián is) közzétett téves adatokat.

A létesítmény neve: F-4. Az elnevezés nem titkos jelszám, melyet a hasonló hazai objektumok titkosítására és védelmére hoztak létre, hanem a Földalatti Gyorsvasút (most metró néven ismert) négyes számú munkaterületéről kapta a nevét. Az építmény hányattatott sorsa is közrejátszott, hogy ez a név rajta ragadt, és azóta sem kapott új nevet. Elnevezése mindmáig él, valamennyi nyilvántartásban így szerepel a bunker.

 

A Steindl utcai épület homlokzata, fotó: Szabó Balázs
 

 

Legújabb levéltári kutatásaimból kiderült, hogy a létesítmény építésére a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőség (MDP KV) Pártgazdasági Osztálya adott utasítást, 1951. december 28-án. A párt székhelye akkor a közelben lévő Akadémia utca 17-ben volt, amelyhez hozzá tartozott az egész háztömb (10 épület), többek között a Steindl utca 12. épület is. A cél az volt, hogy a pártvezetésnek – köztük Rákosi Mátyásnak is - háborús helyzetben védelmet nyújtson, menekülési utat biztosítson. Budapesten maradó állományuk részére biztonságos óvóhelyi és egyben irodai funkciót akartak kialakítani, mélyen a föld alatt, ahonnan az ország és a párt irányítása mindenkor (akár atomtámadás alatt is) megoldott lehetett.

 

 
Az objektum egyik elosztótere, fotó: Szabó Balázs

 

Nemrég tudtam interjút készíteni a létesítmény egyik tervezőjével. Sajnos – tudomásom szerint - az akkori beruházó, tervező, kivitelező csapatból már csak ő él. A tervezéssel – érthetően - akkor a Földalatti Vasút Tervező Vállalatot (FÖVA) bízták meg. Három tanulmányterv készült. Ezekből a II. számút az Uvaterv dolgozta ki kiviteli terv szintre, de ekkor már a megbízó a KPM, azaz Közlekedési és Postaügyi Minisztérium volt.

Az iratok alapján az építkezést 1952. május 1-én kezdték el. A kivitelező a Földalatti Vasútépítő Vállalat volt. Mivel az építés sürgős volt, így a kivitelezés a tervezéssel egy időben zajlott, folyamatos tervszállítás mellett. A tervezők külön irodában, elzártan, titokban dolgoztak és csak külön engedéllyel lehetett hozzájuk belépni. Csak alaposan ellenőrzött, megbízható emberek dolgozhattak a terveken. A tervezők közül többen nem is voltak lent az objektumban, s mivel a kíváncsiskodás nem lett volna kifizetődő, nem firtatták a dolgot és ráadásul a kiscelli agyagban lévő túlnyomásos keszonba is nehézkes volt a lejutás. A tervek a TÜK irattárba kerültek. A FÖVA-t 1954-ben az UVATERV vette át, minden tervvel együtt.

Érdekes és figyelemfelkeltő, hogy - levéltári kutatásaim alapján - napfényre kerültek olyan dokumentumok, miszerint 1952 nyarán az ÁVH saját személyi állománya védelmére hasonló létesítmény építését látta volna szükségesnek. Ezek a leírások részletesen taglalják azokat a tanulmányokat, mely a terrorszervezet új székházának és ahhoz kapcsolódó óvóhely helyének a kijelöléséről szóltak. Ezekből egyértelműen körvonalazódik egy, szinte teljesen az F-4 objektummal technikailag és konstrukciósan megegyező, azonos méretű és alaprajzi kialakítású, a metróhoz ugyanúgy csatlakozó mélyépítésű bunker. Arról nincs információnk, hogy épült e hasonló létesítmény a részükre. Az MDP számára tervezett és megépült létesítmény védelméért és biztonságáért mindenképpen az ÁVH felelt volna.

 

Korabeli ÁVH irat másolata az óvóhely tervezetéről, fotó: Szabó Balázs
Korabeli ÁVH irat másolata az óvóhely tervezetéről, fotó: Szabó Balázs
 

 

A megépült objektum a Kossuth tér és a Szabadság tér között H betű alakban helyezkedik el, az Országházhoz nem csatlakozik. Főbejárata, a Steindl Imre utca 12. és a mögötte lévő Zoltán (volt Beloiannisz) utca 13-ból nyílik. Vészkijárata a 2-es metró vonali alagútjához, ill. a metró Szabadság térre vezető alagúti főszellőzőjébe vezet, melyben egy acél csigalépcsőn lehet feljutni a térre. A Steindl utcai ház udvarában található légvédelmi vasbeton hengerből lehetett megközelíteni, két ún. duplakarú, 283 lépcsőfokot magában foglaló lépcsőn keresztül, ill. egy lifttel, mely korában az egyik leggyorsabb lift volt az országban. (A légvédelmi vasbeton hengert nemrég elbontották.)

 

 
Helyszínrajzi vázlat, fotó: Szabó Balázs

 

A Steindl utcai épület a kivitelezés megkezdésekor már ki volt ürítve. Az építkezés elején a Zoltán utcai házban egy földszinti lakást megszüntettek, és a két ház között kapuátjárót nyitottak, azon keresztül oldották meg az anyagszállítást. A metró felé eső kijárat csak vészkijáratként funkcionált volna és a Szabadság téri aknában sem lett volna kijutási lehetőség, mivel abba lépcsőt nem terveztek, csak levegőszállításra szolgált.

Az építkezés (Nagy Imre 1953-as intézkedései miatt) a metró építésével egy időben, megszakításokkal folyt, néha csak állagmegóvási szinten, néha nagy anyagi és személyi ráfordítással. Mivel a metróalagutak akkor még csak a Szent István térig (Bazilikáig) épültek ki, az F-4 létesítménynek a metróépítés folytatásáig, 1966-ig nem volt kapcsolata azzal. A metróépítkezés leállításakor már szerkezetkész volt, ami még 1956-ban is így volt. A Szabadság téri akna még nem volt kész, amikor a vészkijárati kis átmérőjű "G" cső épült. A Szabadság téri akna felső részén legalább 3 méter vastag vasbeton lepény épült, ami kontakt bombatalálatra lett méretezve. Tetején robbantóréteg is létesült bazaltbetonból.

 

Az objektum vészkijárata a metró irányába („G” cső), fotó: Szabó Balázs
A Szabadság téri vészkijárat a szellőzőben, fotó: Szabó Balázs
 

 

Az építkezéseket nem volt nehéz titokban tartani, a kivitelezők biztosra mentek. A kitermelt talaj elszállítása, ill. az építőanyagok és szerkezetek beszállítása, azaz a teljes munka álcázása könnyen megoldható volt a földalatti vasútépítés miatt. Mindössze a Steindl utcai épület udvarán megbúvó, henger alakú vasbeton műtárgy építését kellett álcázni. A munkások között sokan vidékiek voltak, akik nem ismerték a várost, a föld alatt dolgozva pedig nem tudták pontosan hol, Pest mely része alatt dolgoznak. Föld alatt mentek le, és egészen máshol jöttek föl a felszínre. Ezért úgy tudták, hogy a 2-es metrón dolgoznak, fogalmuk sem volt, hogy a pártvezetés majdani, szigorúan titkos bunkerét építik. Mindenkit „lekádereztek”, aki ott dolgozott. Korábban téves információk jelentek meg, miszerint rabokkal építették a bunkert, de ez nem így van, hiszen ehhez a munkához nagy szaktudású, képzett munkásokra volt szükség, hiszen mint a környező metró műtárgyakat is 2,5 – 3 atmoszférás túlnyomás alatt építették bányászati technológiával, kézi fejtéssel, ácsolatokkal.

 

Metróalagút az F-4 mellett, fotó: Szabó Balázs
 

 

A levéltári iratok tanulsága szerint 1952. május 1-től épült objektummal kapcsolatos beruházási teendőket 1956. december 31-ig a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium irányította. Ez idő alatt a Légoltalom Országos Parancsnoksága (LOP) csupán a szakértői feladatokat látta el. 1956 végén azonban a minisztérium – az (akkor még) Ideiglenes Központi Bizottság egyetértésével – az összes, a tervezéssel és az építkezéssel kapcsolatos feladatot átadta a LOP-nak. Ez a magyarázata annak, hogy amikor fél év múlva döntést kellett hozni az objektum további sorsáról, a légoltalmi parancsnokság tett jelentést a Politikai Bizottságnak a kialakult helyzetről.

Az iratok a műtárgy bemutatásával néhány pontos műszaki adatot is tartalmaznak a „Pártapparátus védett munkahelyével” kapcsolatban. A 45 méter mélységben, 6 m átmérőjű öntöttvasból készült alagút (tübing) az Árpád utca (ma Steindl utca) 12. sz. alatti ház udvarán lehajtott akna és a Szabadság téri kijárat között húzódott. A Pártgazdasági Osztály előírása szerint 250 fő „aktív, magas nívójú szellemi munkát végző dolgozó” számára kellett megfelelő védelmet és zavartalan munkahelyet biztosítani egy esetleges háborús légitámadás során. A munkahely zavartalanságának feltételeit már meglehetősen differenciáltan szabályozták. 15 fő részére terveztek külön szobát, a többiek csoportos munkahelyre számíthattak. A maradék hat fő viszont kiváltságos ellátásban részesült: személyzeti szobájukhoz városi telefonállomás, külön mosdó, WC, fürdő, zuhanyozó járt. 22 fő részére „a munka természetének megfelelően” tanácskozót terveztek. A 45 fős ebédlőbe a főleg tartósított ételek elkészítésére alkalmas konyhából került volna ki az ennivaló, a 4 fős betegszoba mellett orvosi rendelő foglalt volna helyet. A belső informáláshoz minden helyiséget hangszóróval láttak volna el, a külső kapcsolatokat géptávíró összeköttetés, valamint rádió adó-vevő készülékek biztosították volna.

 

Az egyik összekötő alagút az objektumban, fotó: Szabó Balázs
 

 

A műtárgy tervezett védelmi potenciáljának fontos paramétere volt, hogy egy tíz tonnás óriásbomba vagy egy atombomba „20 kg/cm2 alapterhelésű nyomása ellen”, illetve az „ismert és ismeretlen harci gázok” ellen is védelmet kellett nyújtania. Ez utóbbit úgy kívánták megoldani, hogy lezárják a felszínre vezető nyílásokat, és a belső levegő „regenerálásával” kétszer 24 órán keresztül biztosították volna a lent tartózkodáshoz szükséges oxigént. További védelmi elemként a bejárati felszíni csarnok az „S-C-1800 kg-os univerzális rombolóbombára” lett méretezve. Az energiaellátás alaphelyzetben a városi hálózatból történik. Biztosításul az önálló Diesel generátor-gépcsoport mellett számítottak a metró vonalának kiépítése után a földalatti villamoshálózatára is.

A létesítmény működési céljainak meghatározására a légoltalmi parancsnokság négy szempont tisztázását kérte a Politikai Bizottságtól:

  • a.) Az ország fegyveres védelmének idején a műtárgy állandó munkahelyül, vagy időszakos (légiriadó alatti) munkahelyül szolgáljon?
  • b.) A védett munkahelyen tartózkodó személyek munkájának jellege, különös tekintettel a külső kapcsolatokra.
  • c.) Milyen állami és pártszervekkel kell biztonságos hírösszeköttetést biztosítani?
  • d.) A felső pártvezetés ezen műtárgyból mennyire kívánja figyelemmel kísérni a hadsereg tevékenységét és az országot ért támadások helyét, valamint következményeit?

 

 
Az objektum egyik elosztótere, fotó: Szabó Balázs

 

A fentiek eldöntése mellett a pénzügyi problémák is sürgős döntést igényeltek. 1956 végén a műtárgy gyakorlatilag használhatatlan volt, miközben a költségek már meghaladták a 34 millió forintot. A vízszintes alagutak a függőleges aknákkal együtt is csak 73%-os műszaki készre jelentettek, míg az építkezés egésze csak 63%-ban valósult meg. Hiányzott még a teljes vízszigetelés, a vasbeton köpeny, a belső szerkezeti és gépészeti berendezés, a Szabadság téri akna védőszerkezete és a földalatti vasúthoz csatlakozó szellőző alagút, amely egyúttal vészkijáratként is működött volna. A befejezéshez szükséges költségeket ekkor 14 és fél millió forintra becsülték.

 

Dízel a gépházban, fotó: Szabó Balázs
 

 

A Politikai Bizottság 1957. augusztus 13-i ülésén tűzte napirendjére az „F/4 jelű, a pártapparátus védett munkahelyével kapcsolatos” jelentést. Az első napirendi pontot az „ellenforradalmi szervezkedés vizsgálatának eredményéről”, Biszku Béla belügyminiszter terjesztette elő, zárt ülésen. Az objektum 6. napirendi pontkénti tárgyalására viszont a pártközpont Gazdasági Osztályának és a BM Légoltalmi Parancsnokságának a képviselői (Laczkó Pálné illetve Lesták István és Racsek Károly) is meghívót kaptak. Lesták javaslatára, miszerint az építkezést be kellene fejezni, hiszen így, ahogy van, évente komoly károsodás éri, Kádár János közbevágott: „nagyon sok pénzbe kerül”. Lesták magyarázatképpen kitért a jelentésben is szereplő P/50-es objektum helyzetére. Ez a Vár alatt elhelyezkedő, és 95 %-ig kiépített műtárgy volt az, amely a Politikai Bizottság tagjai, valamint az állami vezetők (Minisztertanács tagjai, HM Vezérkar stb.) elhelyezésére szolgált. A „korábbi vezetés” ezzel egy időben mégis döntést hozott az F/4 megépítéséről is. „Ebben már benne van 34 millió – érvelt az OLP-vezető. Nem közömbös, hogy a 34 millió kárba vész-e vagy nem. Ezt mi nem tudjuk eldönteni, ezért hoztuk ide a javaslatot.”

A korabeli pártszokásoknak megfelelően a Politikai Bizottság üléseire hozott előterjesztés egyben határozati javaslatot is tartalmazott. A LOP dilemmáját jelezte, hogy „A” és „B” alternatívát is kidolgozott, ami viszont nem volt mindennapos. Az építkezés folytatása 20 millióba, leállítása félmillióba került volna. Mivel napirendi pont vitájában további hozzászóló nem akadt, Kádár János tett javaslatot: „A legszimpatikusabb a Szabadság téri lejárat befejezése és a megfelelő összeg megadása. Ezt fogadjuk el.” A jelentésben megfogalmazott „A” – „B” kérdésekről nem esett szó.

 

 
A bejárati vasbeton műtárgy bontása, fotó: Szabó Balázs

 

Végül a Politikai Bizottság határozata kimondta: „Egyetért a Szabadság téri lejáró befejezésével (és ezzel a műtárgy befejezésével). Utasítja az Országos Tervhivatal elnökét, hogy az ehhez szükséges 1,5 millió Ft-ot részben az 1957-es évben (800.000.-Ft) részben 1958-as évben biztosítsa, ne csak pénzben, hanem anyaggal is. Az állagmegóvás érdekében évenként 250.000.-Ft-ot bocsásson a BM Légoltalmi Parancsnokság rendelkezésére.”

Végül is az objektumot nem az eredeti tervek szerint fejezték be. Az eredeti elképzelések és tervek szerint az óvóhely egy szintes lett volna és egyik oldalában egy folyosó, míg a másik oldalon irodák, tartózkodók és kiszolgáló helyiségek lettek volna kialakítva. Ezzel ellentétben ’50-es évek végén, illetve a ’60-as évek elején a közelben lévő Nehézipari Minisztérium számára fejezték be, mint tömegóvóhelyet. A közeli minisztériumból, a felszínen érkező alkalmazottak számára szükséges volt kiépíteni egy acéllépcsőt a Szabadság téri aknába, mely a mai napig is látható az MTV székház mellett jobbról lévő szellőzőaknában. Ekkor osztották az F-4 szelvényét egy vasbeton födémmel két részre. Így a kétemeletes építmény már sokkal nagyobb hasznos alapterülettel rendelkezett, befogadóképessége megnőtt. Tehát a tervezett irodai-óvóhelyi funkció nem valósult meg.

Teljes befejezése 1962-63-ban történt, állami beruházásban. Építési költsége a mai árakon számolva kb. 6-8 milliárd Ft volt.

Bár tervezésekor nem volt követelmény, és nem is vetődött fel a nagy távolságokra való menekítés, mégis lehetőség nyílt, hogy a létesítményből a vészkijáraton át menekülve, a metrót felhasználva akár a városból is ki lehetett juttatni a kívánt apparátust. Mivel a 2-es metró számára a Deák téri állomástól É-i irányban, a két vonali alagút között elkészült egy kihúzóvágány (mely a 3-as metró építésekor az ún. hurok – a két vonal közötti vasúti összeköttetés - egyik eleme lett), ennek felhasználásával lehetségessé vált a városból való gyors távozás, a ma is létező, a 2-es metró és a MÁV vágányok közötti összeköttetéssel, a felszínen, a Pillangó utcai megállónál.

 

A „hurok” a peronnal
 

 

Alaprajzi kialakítása két 5,9 m átmérőjű, kör keresztmetszetű, egymással párhuzamosan futó cső. Statikai tartószerkezete ún. öntöttvas tübing, melyeken az 1951-es és 1953-as évszám is jól olvasható. Mai védelmi besorolása ún. III. osztályú.

Az objektum alsó szintjének padlóvonala a metró vonali alagút szintje alatt van két emelettel, így a felszíntől számítva kb. 16 emelet mélységben helyezkedik el. Teljes területe 3500 négyzetméter, befogadóképessége több mint 2200 fő, de csak rövid idejű benntartózkodásra volt alkalmas a létesítmény. Mint az egész metró, az F-4 létesítmény is méretezve volt elöntés ellen is, az elzáró kapuk típusai révén. Ez magában foglalja pl. a Duna igen magas vízállásakor fellépő ár elleni védelmet is. A Szabadság téri szellőzőakna pereme is e célból épült és az akna felső szektorában lévő igen komoly elzáró kaput is méretezték ilyen teherre.

Hasonló technológiával épült, mint a metró vonali alagútjai. A kivitelezés gépesített fúrópajzs nélkül, kézi, bányászati fejtéssel történt. Az aknamélyítés a Steindl utcai ház udvarán szekrénysüllyesztéssel történt, de a tervezett 48 méteres süllyesztés 27 méter mélyen félrecsúszás miatt elakadt és a kivitelezést aláfalazással, azaz szakaszos alábetonozással kellett folytatni. (A félrecsúszás ellenére a 27 méter akkor rekord volt és egy szakmai cikk is megjelent erről a műveletről, természetesen a helyszín pontos megjelölése nélkül.) Lent az aknából való kitörésnél zsilipek épültek külön a személy és külön az anyagszállításra, kisvasúti csillékkel. Kézi csigás tübing-beemelést használtak, mivel gép nem fért be. Ez akkor a tervezők újítása volt. Az építés alatt a pincéket vasbetonnal feltöltötték és befogazták a falakba, hogy az aknasüllyesztésnél a ház ne süllyedjen meg, illetve esetleges bombabecsapódáskor a létesítmény védett legyen. Mivel az építmény jóval a talajvíz mértékadó szintje alatt van, így mint a metrót is, ún. keszonos módszerrel építették. Ennek lényege az, hogy egy légmentesen lezárt földalatti dobozban történik a kézi fejtés, melyben mesterségesen akkora nyomást tartanak fent, hogy a talajvizet távol tartsák a munkatértől.

Az elkészült objektum bejáratánál lévő, összesen 4 db ’50-es években gyártott (korabeli, eredeti) légóajtó igen érdekes szerkezet. Léglökés hatására az íves lemezek húzását acélrudak veszik fel, mely így igen gazdaságos és egyszerű szerkezetet ad. Ma már ritkán látható rendszer. A Steindl utcai akna felső részén lévő akna – ma már elbontott - légóajtajai gáz- és léglökésvédelmet biztosítanak az aknában tartózkodóknak.

 

A tartózkodó felső szintje
 

 

Szellőzése csak a Steindl utcai épület udvaráról volt, ún. KOP szelepes megoldással (mely az objektumból csak kifele engedi a levegőt, befele a támadófegyver által keltett léglökés hatására zár). Továbbá orosz gyártmányú, durva és finom porszűrők vannak felszerelve és ún. univerzális elnyelő szűrők, melyek az esetleges mérges gázokat aktív szén segítségével kötik le. Az objektumban összesen 4000 m3/h teljesítményű légszállítás biztosított. A teljes elzárkózási idő – regenerálás nélkül - kb. 4 óra. Tervben volt a kilencvenes években az elnyelő szűrők regeneráló szűrőre való cserélése, mely az emberek által termelt széndioxidot kötötte volna le és oxigénpalackokkal regenerálta volna azt, de ez nem valósult meg.

Az energia ellátás a városi (METRÓ) hálózatról max. 50 kW/h. Elzárkózás és hálózati kimaradás esetén a telepített 2 db Ganz Jendrassik (1962-es), kéthengeres, diesel aggregátor egyenként 15 kW-os teljesítménnyel tudja ellátni az objektumot. Érdekes megoldás, hogy az aggregátor az emberek által elhasznált levegőt használja fel. Ez 1800 m3/h teljesítményű. A dieselek égéstermék vezetékei is a Steindl utcai épülethez vezetnek fel. Szükségvilágítás céljára lúgos akkumulátortelep van elhelyezve, mely 2 órás üzemet tudott biztosítani. A vízellátás a városi közműhálózatról biztosított. Az egyik alagút végében vasbetonból kialakított tárolóban 150 m3 víz tárolható. Ez 60l/fő benntartózkodásnak felel meg. A 16 db falikútba hidroforok juttatják el a vizet.

 

 
A gépház a szűrőkkel, fotó: Szabó Balázs

 

A csatornázás több mint 50 db WC-vel van megoldva. A létesítményen belül az elvezetés gravitációs. A felszíni közműhálózatba az akna alatt kialakított, 2 méter mély zsompban lévő szivattyúk és kompresszorok pumpálják fel. A tübingek vízcsurgásait összegyűjtötték és ugyanígy „kidobták” a felszíni csatornahálózatba, de mára már ez sem működik.

Bár a létesítményt eredeti funkciójára soha sem használták, a hetvenes évek közepéig készenlétben tartották. 1980-ig a PVOP (Polgári Védelem Országos Parancsnoksága) intézkedése alapján a BFPVP (Budapest Főváros Polgári Védelmi Parancsnokság) üzemeltette. A költségekhez egynegyed-egynegyed arányban hozzájárult az akkori ÉM (Építési Minisztérium) és a KGM (Kohó és Gépipari Minisztérium). Majd miután átvette a BKV, saját céljára polgári védelmi irányító központot akart ott létrehozni, de ez nem valósult meg. A hatvanas-hetvenes években csak legendák szóltak róla, 1981 után viszont már köztudottá vált, hogy Budapest szívében, a Szabadság tér alatt csaknem 50 méter mélyen atombunkert építettek az ötvenes években. Az F-4 objektum ma ugyanabban a formájában létezik, mint amikor megépítették, legtöbb berendezése 60 éves.

Jelenleg is állami tulajdonban van. Kb. másfél évvel ezelőttig a BKV ellenőrzése alatt állt. A BKV karbantartói minden héten lementek és ellenőrizték az objektumot és annak műszaki berendezéseit. Többször szerveztek TV csatornák és egyéb szervezetek látogatásokat és programokat a létesítménybe. Például a Széchenyi István Gimnázium 17-18 éves tanulóit vitték le, hogy "saját bőrükön érezzék a történelmet", de volt már benne exkluzív borkóstoló is.

Ma már a létesítmény igen rossz állapotban van. A világítás hiányos, a diesel aggregátorok évtizedek óta üzemképtelenek, a szűrők szavatossági idejük sokszorosán vannak túl, a gépészet rozsdásodik, az akkuk teljesen tönkrementek, sok helyen pallókon és téglákon egyensúlyozva lehet csak közlekedni benne. Fenntartásáról hiányosan gondoskodnak, gépészeti felújítása 1992-ben kb. 500 millió forintot emésztett volna fel.

E cikk megjelenésekor már a Steindl utcai épületet a régi tulajdonosa, a V. kerületi Önkormányzat eladta és az átépítik, modern irodaházzá alakítják át. Többszöri tulajdonosváltás után 2009. év elején a kivitelezési munkák megkezdődtek. Ennek következtében az objektum főbejárati vasbeton műtárgya elbontásra kerül, ill. új építésére kerül sor 5 méterrel az udvar szintje alatt. A létesítmény Steindl utca 12. udvarán lévő vasbeton henger műtárgyát nemrég bontották el. Ez a munka több mint egy hónapot vett igénybe. A lejárati műtárgy falában 32 mm(!) átmérőjű vasak voltak. Társasház vagy irodaház lesz belőle. Az udvart 5 méteres mélységig kiemelik, új vb. alaplemez készül, majd ez alatt a Swietelsky kivitelező cég mélyépítési munkával az épület hátsó részében alakít ki egy lejáratot az F-4-be, melyen keresztül a Zoltán utca 13-ból lehet majd azt megközelíteni. A bebetonozott pincéket nem tárják fel, mivel azok teljesen be lettek öntve betonnal, úgy, hogy a pince feletti födémeket elbontották és beöntötték betonnak. Az építkezés a gazdasági válság miatt jelenleg áll. Egy ideig azt hihettük, hogy nem csak a főbejárati épület újul meg, hanem maga a mély létesítmény is új funkciót kaphat.

 

 
A bejárati vasbeton műtárgy bontása, fotó: Szabó Balázs

 

A BKV már többször szeretett volna megszabadulni a felesleges ingatlantól. Az elképzelések között szerepelt gombatermelő üzem és diszkó is. Leleményes vállalkozók már kezdeményezték, hogy nyíljon meg itt a világ egyetlen atombunker-romkocsmája, egy egészen biztonságos hely, csakhogy a tűzoltóság szerint sehogy sem oldható meg, hogy a több száz szórakozó ember szükség esetén gyorsan ki tudjon menekülni. Egy másik társaság gombát termelt volna itt, ám ez a terv is meghiúsult. Többen azt javasoljuk, alakítsák borospincévé az egész labirintust, de végül kb. másfél éve találtak rá bérlőt. Azóta a Nokia Siemens Networks TraffiCOM Kft. nevű cég, amelyben a BKV egyszázalékos tulajdoni résszel rendelkezik, kibérelte a létesítményt. (A társaság 99 százalékos tulajdonrésze a Nokia Siemens Networks Kft.-é.) Állítása szerint a társaság telekommunikációs-távközlési célokra kívánja hasznosítani az alagútrendszert. A cég havi mintegy kilencvenezer forintért béreli az objektumot. Sőt a társaság a bunkerből származó nyereségének húsz százalékát is átadja a BKV-nak. Csakhogy az utóbbi másfél évben semmit sem kezdtek vele, így a remélt haszon is elmaradt. A létesítményt - fennállása óta most először - méltó, fontos és hasznos funkciót kapott volna, mivel kommunikációs, ill. szerverközpontot akartak benne létrehozni, mert hűvös és mágnesesen árnyékolt, de ez nem valósult meg.

 

 
Az objektum elhelyezkedése a felszínhez viszonyítva (rajzolta: Szabó Balázs)

 

Sajnos ma már a kiviteli tervei nem lelhetők fel, mivel a ma is létező UVATERV vállalat a terveket nem megfelelően tárolta és azok megsemmisültek. Wikipedia és egyéb Internetes oldalakon a létesítményről nem hiteles, bizonyítást nem nyert, torzított, hamis adatok jelentek meg. Azok semmilyen hiteles forrásra nem támaszkodnak. Sajnos törlését vagy átdolgozását nem tudtam kezdeményezni a rendszer átláthatatlansága és személytelensége miatt.

Szabó Balázs

 

Szabó Balázs
névjegy: Szabó Balázs okl. építőmérnök, statikus (BME Építőmérnöki Kar, 2004) és okl. mérnöktanár (BME Gazdaság és Társadalomtudományi Kar, 2006) 2001-től 2005-ig az ÉPTI Kft.-nél dolgozott, majd az MTM Kft.-nél tervezőmérnök. Többek között a Gozsdu Udvar átalakításának, a BTM Aquincumi Múzeum bővítésének, a Párizsi Nagyáruház átépítésének, valamint a Váci utca 1. bevásárlóközpont építésének statikusa. 1999 óta a budai Várbarlang történeti és térképészeti kutatója. ÉTE Érdemérem-díjas, több szakcikk szerzője.

 


Tervezők:
Tartószerkezet: Fővárosi Vasúttervező Vállalat (FÖVA), Balogh József, Posgay György, Székely Hugó, osztályvezető-helyettes Kovács Gábor
rajzolók: Tóth Irén, Horváth László, Gitczi Irén
Gépészet: először Orosz István, majd Vadnai Dezső
Kivitelező: Földalatti Vasútépítő Vállalat, Kéri Kornél és Gossler Gyula

Forrásjegyzék:

  • Ullrich Rudolf: F-4 PV ismertető leírása, kézirat
  • BKV adatszolgáltatás bejárás alkalmával
  • BM Irattár, ÁVH anyag
  • Hadtörténelmi Levéltár MN. 1959. „T” iratanyag
  • az objektum egyik tervezőjével készített interjú (név és elérhetőség a szerzőnél)
  • Müller Miklós műegyetemi docens elbeszélései
  • Magyar Országos Levéltár
  • Balogh József – Hajnal István: Szekrénysüllyesztések Tixotropos Módszerrel
  • Budapesti Negyed II. évf. 3. szám 1994.
  • György Zsombor: Nokia-dobozok nyomában Rákosi szupertitkos bunkerében (Magyar Nemzet online, 2010. március 27.)
  • Bajkai Tibor: A Rákosi-bunker: „F4”-es objektum (tanulmány, BME)

1 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »