Legyen csak egyszerűen szép! - Fülöp Krisztina

Új sorozatunkban hazai belsőépítészeket, formatervezőket faggatunk kedvenc projektjeikről, alkotói praxisukról, motivációikról. Fülöp Krisztina 2003 óta visz saját irodát, amely családi házak, magánlakások átalakítását, irodák belsőépítészeti kialakítását végzi, s a hazai mezőnyben azon kevesek közé tartozik, aki különleges kreatív feladatokban – színházátalakításban, díszlettervezésben, sőt múzeumi installációk létrehozásában is – komoly rutinnal rendelkezik.

Rothman Gabriella: A KOMP nevet többféle jelentéssel is felruházhatjuk. Miért ezt választottad?

Fülöp Krisztina: A névválasztás egyáltalán nem volt egyszerű, nagyon sokat gondolkodtunk rajta. Tulajdonképpen nem is én találtam ki, hanem az én nagyon erős kritikai érzékkel megáldott art director párom. A név egyfelől az iroda filozófiájára utal: a kompozíció fontosságára, arra a fajta teljességre, komplexitásra, amire a munkáinkkal törekszünk. Ha a lírai oldalról közelítünk, a kompra egyfajta eszközként, médiumként is tekinthetünk a gondolat és a megvalósulás között.

RG: Vezető tervezőként dolgozol, és egy kisebb csapatot is irányítasz. Hogyan osztjátok meg a feladatokat?

FK: Jelenleg hatan dolgozunk az irodában, de hosszú évek alatt duzzadt ekkorára a létszám. Természetesen a válság minket is megviselt, a szülés utáni újrakezdés sem volt zökkenőmentes, de a mostani helyzetet kifejezetten jó időszakként élem meg. A kollégáim nagyszerű emberek, s mivel nagyon sok időt töltünk együtt, a kiválasztásuknál egy bizonyos szakmai sztenderd felett az emberi oldal volt a meghatározó. Szeretek velük lenni, jó a hangulat az irodában. Bár nagyon különböző a személyiségünk, az egymás iránti tisztelet és a munkánkat jellemző maximalizmus összeköt minket. Az eltelt évek alatt már nagyon összeszoktunk, tudom, kinek mi az erőssége, és mivel itt csapatmunkáról van szó, ezért sokszor dolgozunk egymás keze alá. Mivel én találkozom először egy új feladattal – és azonnal el is kezdek rajta gondolkodni –, mire a csapatnak bemutatom, rendszerint már van egy határozott irányvonal a fejemben, amit megvitatunk. Mindenki beleszólhat, de a végső döntéseket én hozom meg. Arra törekszem, hogy egy projekt koherens legyen mind funkcionális, mind vizuális értelemben. Azért, hogy a "nagy egész" egyben működjön tökéletesen, én részt veszek minden részletmegoldás kidolgozásában.

RG: Min dolgoztok jelenleg?

FK: A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy újra a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeummal dolgozhatunk együtt. Május elején nyílt meg az Isten/Nő kiállítás, amelynek installációját terveztük és a kivitelezést is mi bonyolítottuk le, és reményeink szerint a jövőben is lesz módunk közös munkára. Nemrégiben lett kész néhány iroda, többek között a Váci Greens 4. blokkja, ahol a fogadóterekért feleltünk, egy szájsebészeti magán klinika, illetve egy másik szájsebészeti rendelőhöz kötődő nagyobb back office, de jól sikerült egy vidéki ház átalakítása is, amit pár hónapja fejeztünk be. Jelenleg a kaposvári Csiky Gergely Színház felújításán dolgozunk, ami különösen közel áll a szívemhez, hiszen színházrajongó ember vagyok. A Mányoki úton, egy századfordulós villában éppen folyik egy 100m²-es lakás átalakítása, amiben az a különös, hogy az eredeti alaprajz megcsonkítása miatt egy olyan térbe lépünk, ami 14,5 m hosszú, és csak a végén van ablak. Emellett a MOME-n másodéveseket tanítok szaktervezésre Nagy Tamás mellett, nagyon élvezem, rendkívül inspiratív.

RG: Egymástól nagyon eltérő feladataitok vannak. Hogyan tudtok azonos érdeklődéssel, de más-más attitűddel közelíteni hozzájuk?

FK: Tudatos döntés eredménye, hogy nem specifikálódunk egy kisebb területre. Van bennem egyfajta mániákus munkavágy. Egyfolytában pörög az agyam, ugyanakkor nagyon figyelek arra, hogy ne váljanak rutinszerűvé, sablonossá az iroda munkái. Azt gondolom, hogy ennek a legjobb eszköze a változatosság. A feladatok sokféleségén túl intellektuálisan is frissen tart az, hogy sok és sokféle tudású emberrel találkozom, sőt az egyetemi oktatást is remek szellemi karbantartásként élem meg.

RG: Az eddigi talán legnagyobb léptékű munkátok a kaposvári színház felújítása. Hogyan nyertétek el ezt a megbízást?

FK: Ez egy elég személyes indíttatású történet. Azért váltam színházrajongóvá, mert abban az időben jártam gimnáziumba Kaposváron, amikor a Csiky Gergely az országos színházi élvonalhoz tartozott. Állandóan ott voltunk, számomra a mai napig nagy hatású emlékek ezek. Tudtam a felújítás tervéről, és annyira izgatott a projekt, hogy vettem egy nagy levegőt, és egy ismerősömön keresztül bejelentkeztem ahhoz az építész irodához, amely megkapta a feladatot. Amellett, hogy imádom a színházat, szeretem a műemléki átalakításokat, és kifejezetten lélekemelő egy olyan projektben részt venni, aminek köze van a kultúrához. Ez egy olyan lehetőség volt, amire azt mondtam, hogy életemben először a dolgok elébe megyek, lesz, ami lesz.

RG: Másképp érzékelnek, kommunikálnak a színházi, múzeumi megrendelők?

FK: A színház világában az érzelmek a meghatározóak, ennek építészként részesévé válni fantasztikus dolog. Ebben a közegben a munkát a magánélet elé helyezik. Mindenki szívvel-lélekkel azon dolgozik, hogy amikor este felmegy a függöny, minden tökéletes legyen. Izgalmas feladat, hiszen ez nem csupán egy közösségi tér, de sokak számára munkahely, egyfajta élettér is. Díszletet tervezni kivételes élmény, de ez annál sokkal összetettebb feladat. Ezek az emberek impulzívak, érzékenyek, de belsőépítész szemmel laikusok. Bár rutinosan mozognak a térben, a színdarab tere mégis virtuális. Annak ellenére, hogy nagyon pontosan tudják, hogy mire van szükségük, dizájnkérdésekben mégsem szakértők. Jobban igénylik a pontos látványterveket, a kézzel fogható anyagmintákat, hiszen ehhez szoktak hozzá. A díszleteket valós méretben makettezik, ami egy építkezésnél nem megoldható, sőt a döntéshozatal dinamikája is egészen más. Más rutinban mozognak, és egy ilyen együttműködés tőlük is egyfajta perspektívaváltást kíván.

RG: A színházban és a kiállítási installációk esetében is egy történethez kapcsolódtok. Hogyan működtök együtt egy kurátorral?

FK: A Hopp Ferenc Múzeummal a kapcsolatunk 2016-ban kezdődött a Nágák, elefántok, madarak című kiállítással, amelyik alapvetően textilekről szólt, és nemrég nyílt meg egy új "közös" tárlat. Mi akkor kapcsolódunk be a folyamatba, amikor a szellemi tartalom, a kiállítás koncepciója, a szövegek összeállnak, a tárgyakakat épp kiválasztják. Az a feladatunk, hogy a látogatót behúzzuk a kiállítás által teremtett univerzumba. Egy lakás is akkor működik jól, ha a belsőépítészet nem tolakodó. Egy kiállítás esetében a kurátori gondolat és a bemutatott tárgyak az elsődlegesek. A különbség az, hogy míg egy lakás vagy iroda esetében befogadó tereket tervezünk, egy kiállításon arra törekszünk, hogy a látogatót kibillentsük a komfortzónájából. A múzeumban a kurátori csapat hihetetlen nyitottsággal és konstruktívan viszonyul a belsőépítészethez. Az Isten/Nő kiállításnál például már az indítás is nagyon erős egy lépcsőházi videóinstallációval. Hasonlóan merészek a magentára festett falak, ami meghökkentő, ugyanakkor az indiai kultúrával nagyon szépen összecseng, a filigrán vázszerkezetű installációs elemek a nő kép összetett rétegeire reflektálnak. Ezek mind olyan elemek, amelyek összességükben segítenek abban, hogy erősítsük a tárlat "üzenetét".

RG: Majdnem tizenöt évvel ezelőtt beszélgettünk egy általad jegyzett irodáról, és újraolvasva ma is jellemzőek az ott leírtak: az átgondolt arányok, a faktúrák, az anyagminőségek játéka határozza meg az általad tervezett tereket, tompa színekkel ugyanakkor elegáns és nagyvonalú gesztusokkal dolgozol. Jól látom, hogy az elvek nem változtak?

FK: A legfőbb mozgatóim azonosak, mint húsz éve. Azok az alapvetések, amik meghatározzák a munkámat, nem változtak, nem változnak. A forma és a funkció összhangjában hiszek. Akkor jó a tér/térkapcsolat, ha észrevétlenül tölti be szerepét, egyszerűen "csak" szép, magától értetődően működik. A szépség a könnyedségből fakad, a pontosan elhelyezett hangsúlyok, jól kidolgozott részletek okán. Egyfajta időtlenségre törekszem. Persze, ha visszatekintek, látom, hogy egy forma vagy megvalósítási mód jobban foglalkoztatott abban az időben, de valóban pozitív visszajelzéseket kapok a korábbi munkáimmal kapcsolatban. Azt szokták mondani, hogy nem látszik rajtuk, hogy évekkel ezelőtt terveztem őket.

RG: Nagyon szereted az átalakításokat is, amikor egy történethez kell kapcsolódnod, amit vagy folytatsz vagy újraírsz. Melyik áll hozzád közelebb?

FK: Ez mindig a helyezettől függ. A Maninger villa – amelyért az Év Belsőépítésze díjat kaptuk – például 1931-ben épült, s az átalakítás levéltári kutatással kezdődött, ez segített feltárni a ház "sztoriját". Elkezdtem keresni azokat az eredeti jellegzetességeket, egyedi jegyeket, amik most is érdekesek, érvényesek lehetnek. Minden esetben a jelen felől közelítek, felerősítem a ma is releváns elemeket, megoldásokat.
 

RG: Van kedvenc építészed, korszakod, stílusod?

FK: Tulajdonképpen mindenevő vagyok, de a nagyon organikus stílusok távol állnak tőlem. Shigeru Bant vagy Zaha Hadidot nagyon szeretem, csak hogy két teljesen eltérő gondolkodású építészt mondjak. Ha stílusról kérdezel, az art deco az abszolút kedvencem. Ez az egyik utolsó, a gesamtkunstwerk szellemében dolgozó irányzat, amely kellően nagyvonalúan bánt az emberekkel, nagy tereket kínált a létezéshez, amelyekben mindenki pompásan érezhette magát. Ez azonban nem feltétlenül azonos a luxussal. Nekem lényeges a mindennapi élet méltósága. Ez ott kezdődik, hogy milyen körülmények között jutok el A-ból, B-be, de ha a lakásbelsőkről beszélünk, akkor nevezhetjük egyszerűen komfortnak is. Nekem ez elég komoly becsípődésem.

RG: Részt veszel a következő generációk képzésében is. Mi az, amit át szeretnél adni a diákjaidnak, és mi az, amit esetleg te kapsz tőlük?

FK: A frissességet mindenképpen visszakapom. Nekik könnyű dolguk van, hiszen a tervezés legizgalmasabb részével kell csak foglalkozniuk. Tökéletes szabadságot kapnak, nincsenek a megvalósításhoz kapcsolódó anyagi és technikai korlátok a vállukon, ezért olyan kötetlenül tudnak alkotni, ami a valós szituációban nem elképzelhető. Klassz azt átélni, hogy mennyire sokfélék, és jó látni, hogy friss szemmel új perspektívából vizsgálnak egy-egy feladatot, problémát. Izgalmas, ahogyan egy ház szerkezetéről a lakhatás kérdéséről gondolkodnak a fiatalok. Én a belsőépítészet komplexitását igyekszem nekik átadni, azt, hogy minden mindennel összefügg. Abban támogatom őket, hogy a választás lehetősége mindig szabad, de ahhoz, hogy a végeredmény egységes, az összkép minőségi és jó legyen, ahhoz egy határozott irányvonalra, egyfajta gerincre van szükség, ami mentén döntéseket hozunk. Ebben nem szabad engedményeket tenni.

Rothman Gabriella