építészet : környezet : innováció

Megtalálták Budakalász ősi szakrális központját

Bár az első nyomok már 1977-ben felszínre kerültek, mégis 34 évet kellett várni a budakalászi Kálvária-domb platójának átfogó feltárására. Lehetett sejteni, hogy valami rejtőzik a föld alatt, de a dr. Tomka Gábor régész vezette ásatás eredménye mégis meglepetést okozott. A hely és a leletek jelentőségéről, valamint a romok hasznosításával kapcsolatos elképzelésekről a város főépítésze, Turi Attila beszélt Garai Péternek.

A nyugati civilizáció embereiben – éljenek bárhol a világon – ősi, természetes vágy él, hogy megismerjék szűkebb lakóhelyük múltját, az előttük élt nemzedékek sorsát, különösen akkor, ha a történet rejtélyekkel, fehér foltokkal teli. Így volt ez Budakalász (régi nevén Káloz, Kalaz) homályba vesző középkori históriájával és elfeledett, ősi templomával kapcsolatban is.

Budakalász központjában emelkedik a Kálvária-domb, amely morfológiája és a hozzá kapcsolódó legendák révén különleges helyet foglal el a település szövetében és a történelmi emlékezetben egyaránt. A löszből felépülő sajátos terepalakulat É-NY-i oldalába vájt - mára részben beomlott - évszázados pincék sora is állandó táptalajt adott az emberi kíváncsiság számára. 2011-ig a svábok által 1856-ban állított Kálvária három, fehérre meszelt kőkeresztje jelölte meg – messziről is jól láthatóan – a dombtetőt, emlékeztetve a hely korábbi kitüntetett szerepére.

A Kálvária-domb a Kálvária utca aljából, oldalában régi pincékkel, fotó: Garai Péter

1977 áprilisában a dombtetőn faültetés közben több csontváz került elő, értékes ötvösművészeti leletekkel (II. András korabeli pecsétgyűrű és ezüstdénár). A település múltját évek óta kutató Kátai Ferenc kezdeményezésére dr. Tettamanti Sarolta régész a plató északnyugati részén egy hétig szondázó ásatásokat végzett, amelynek során egy épület és egy támpillér mészkőből rakott alapfalai kerültek elő. A régészeti jelentésbe – és a később megjelent Magyarország Régészeti Topográfia 7. kötetébe – csupán egy templom melléképületét azonosító és a területen további maradványokat feltételező megállapítás kerülhetett be. A kutatás folytatására nem nyílt lehetőség, így a Kálvária-domb még évtizedekig őrizte tovább a titkát.1

A Kálvária-domb ügye a közelmúltban kapott újra lendületet, a területet jól ismerő és ahhoz kötődő dr. Krepárt Tamás alpolgármester kezdeményezésére. Az önkormányzatnak sikerült támogatást szereznie a városban jelenlévő cégektől, így ennek segítségével – a területet borító bozót kiirtása után – 2011. november 2-án megindulhatott a feltárás, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese, dr. Tomka Gábor régész vezetésével, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának felügyelete alatt. A Pető Zsuzsanna, Halász Ágoston régész és Andics Bernadett rajzoló közreműködésével végzett munkák második, hosszabb szakasza 2012. májusa és novembere között zajlott.

A patkóíves kápolna feltárása, fotó: Kassai-Szoó Dominika

A csontkamra feltárása, fotó: Kassai-Szoó Dominika

Rekonstrukciós terv, tömegmodell, nézet délkelet felől, készítette Szczuka Attila


A felszínre került maradványok hamar igazolták a korábbi feltevéseket. Az első kutatóárkokat a terület délnyugati részében ásták, végül a plató felső rétegének elhordása után egy tökéletesen keletelt, egyhajós középkori templom alapfalai bontakoztak ki, amelynek mérete jóval nagyobb volt a vártnál. A nagyméretű, egyenes záródású, sarkain támpillérekkel megerősített szentélyhez egy téglalap alakú hajó csatlakozik; az épület 11,5 méteres szélessége és 23,5 méteres teljes hosszúsága az Árpád-kori falusi templomok között jelentősnek számít.

Az ásatások tanúsága alapján a nyugati oldal középtengelyében emelkedett a 4 x 4,2 m befoglaló méretű torony, amelynek két sarkát támpillér támasztotta meg. A bejárat a déli oldal középső részén nyílt. A mészkőből rakott falak legnagyobb feltárt magassága 1,5 m; több helyen faragott elemek, profilozott nyíláskeret- és boltozat-töredékek, valamint a külső oldalon végigfutó lábazati párkány maradványai is előkerültek.

A napjainkig épen maradt, ebből az időszakból származó hazai emlékeket (Domonkosfa, Egregy, Nagybörzsöny, Velemér) és a jellemző arányrendszereket analógiaként felhasználva rekonstruálható a templom tömege. Szczuka Attila építész távlati képei, tömegvázlatai alapján jól érzékelhetőek a dombtetőn állt épület tekintélyes méretei, amellyel valósággal uralta környezetét.

Rekonstrukciós terv, készítette Szczuka Attila

A kutatások fényében valószínűsíthető, hogy a hajó fa fedélszékkel és hódfarkú cserépfedéssel rendelkezett, a karzat és a szentély boltozatos volt. A templomhoz északról egy patkóíves szentélyű – többször átépített - kegyúri kápolna csatlakozott, a délnyugati sarkon pedig egy csontház (osszárium) alapfalait tárták fel. Utóbbiban szentelt földdel kevert csontok sokaságát találták meg, így minden bizonnyal máshonnan helyezték át ide maradványokat, valószínűleg a 17. században – talán a templom körüli régebbi temetőből, amelyet egyes források szerint a 18. században szüntettek meg. A középkori csontkamra maradványaira az északkeleti részen, az oldalkápolna és a templom szentélye közötti területen találtak rá, ahol többségében koponyák és végtagcsontok kerültek elő.

Előkerültek – több rétegben – az eredeti téglapadló darabjai is, a falak vizsgálata során pedig kiderült, hogy a templom több építési periódus során nyerte el végleges formáját – a hajót például hét méterrel hosszabbították meg nyugati irányban, eredetileg a szentély is jóval kisebb lehetett. (A templom legkorábbi, 11-12. századi méreteit és elrendezését nem lehetett egyértelműen megállapítani.) A falak lábazati párkányát kívülről puhább, porózusabb kövekből alakították ki, a sarkokon kemény mészkövekből készítettek armírozást.

Dr. Tomka Gábor véleménye szerint a Kalauz-i (Kalász) nemzetség kegyúri temploma mai formáját a 13. század második felében, a tatárjárás után nyerhette el, a későbbi századokban a hajót és a tornyot diagonális támpillérekkel erősítették meg. A templomtérben a főoltár mellett két mellékoltár nyomai, valamint anyagában színezett, illetve festett ablaküvegek töredékei kerültek elő, amelyek tehetős építtetőre utalnak.

A konzervált falmaradványok összképe délnyugat felől, fotó: Garai Péter

A torony és a templomtér látványa nyugat felől, fotó: Garai Péter

Az épület a török uralom kezdetén, a 16. század első felében dőlt romba, majd a felszabadulás után, 1690 táján ideérkező szerbek és a visszatelepülő őslakosok állították helyre. A levéltári kutatások alapján az 1710-ben és 1725-ben felvett vizitációs jegyzőkönyvek „erős anyagból készült, sérült templom”-ot említenek, ráadásul 1725-ben „görögkeleti (ortodox) használatra berendezve.” Az épület teljes pusztulása csak ezután következhetett be, hiszen az 1765-ből származó határvita térképén már elhagyott romként tüntették fel, az első katonai felmérés térképén (1780-1784) pedig már nem is jelölték.2 Elképzelhető, hogy a templom erődített lehetett, hiszen a domb közelében húzódó, beszédes nevű Alsó- és Felsővár utcák ennek emlékét őrizhetik, azonban erre utaló régészeti nyomok nem kerültek elő.

A mészkőből rakott falak mellett számos csontváz és egyéb maradvány – például aranyozott, gótikus ruhaveret – került elő, tanúskodva a hely középkori virágzásáról. (Budakalásznak ezt a területét még ma is „Berdó” névvel illetik, amely szerbül dombot jelent és a kezdetektől fogva fontos szőlőtermesztő hely volt.)

A hely évszázadokon átívelő szakralitását jelzi, hogy a régészek az ásatások során őskori leletek mellett több feliratos római kőre, köztük egy Jupiter-oltár darabjára is rábukkantak. Ezek eredetét nem lehet megnyugtatóan tisztázni: származhattak Aquincumból (és másodlagosan felhasználták), vagy eredetileg is itt állíthatták fel, hiszen a környék régóta lakott volt, pezsgő kultúrával. A dombtető teljes, minden négyzetméterére kiterjedő feltárására nincsen lehetőség - a régészek csupán a késő középkori szintig hatoltak -, bár a föld valószínűleg további érdekességeket rejtegethet. Az elődök tudását és a történelmi emlékezet pontosságát jól mutatja, hogy a kőkeresztek közül egy pontosan az apszis fala felett állt – ez 2012 júliusában, elmozdításuk során derült ki.

A templomhajó a karzattartó pillérek feltárt maradványaival, fotó: Garai Péter

„Különleges jelentőséggel bír, ha az ember megtalálja egy település szakrális központját, ami az elmúlt évszázadokban a megszakadt történelmi emlékezet miatt feledésbe merült” – mondja Turi Attila, Budakalász főépítésze. „A legfontosabb, hogy a jelenlegi elhanyagolt, nem-hely állapotából a Kálvária-domb újra hellyé válhasson - nemcsak hamvasi, de társadalmi értelemben is -, amelynek kisugárzása van.” Központi fekvése ellenére a terület jelenleg alulhasznosított, perifériális szerepet tölt be a város életében, amelyhez a morfológiai adottságok mellett a rendezetlenség, a környező, rendkívül kisméretű telkek (50-100 m2) állapota is hozzájárul.

A templom teljes és hiteles visszaépítéséhez nem áll rendelkezésre elegendő információ, ám erre nincs is szükség, viszont mindenképpen meg kell mutatni az itt lakóknak és az erre járóknak, miért volt megszentelt ez a hely évszázadok óta. A főépítész valamilyen könnyed, transzparens építészeti eszközzel elképzelhetőnek tartaná az épület tömegének jelzésszerű megidézését, esetleg a boltozott szentély visszaépítését is, amely az újra felállított kőkeresztekkel együtt Úrnapi kápolnaként és a körmenetek egyik állomásaként szolgálhatna.

Budakalászon egykor több Úrnapi kápolna volt, napjainkra csupán egy maradt belőlük. A platót délről határoló enyhe domboldalban észak felé tájolt ülőhelyeket, egyfajta nézőteret lehetne kialakítani, a templom területén pedig passiójátékokat adhatnának elő. Itt nem csupán műemlékvédelmi, építészeti, városrendezési szempontokról van szó: „a lényeg a közösségépítés – olyan helyet kell létrehoznunk, amely közelebb hozza egymáshoz az embereket és a hagyományok felélesztése, újrajátszása során összekovácsolja őket” – vallja Turi Attila.

A csontkamra alapfalainak részlete, fotó: Garai Péter

A terület rendezésére, a romok bemutatására a közelmúltban születtek már elképzelések, ám konkrét, elfogadott változat még nincsen, a megvalósítás módja és időpontja bizonytalan. A főépítész – a helyszín és a feladat különlegességére tekintettel – leginkább egy meghívásos pályázat kiírását tartaná megfelelő útnak, vagy akár egy workshop jellegű együttgondolkodás során alakítaná ki a rekonstrukció végleges formáját. „A helyszín fontossága és a napvilága került értékek megőrzése felelősséget és hosszú távú tervezést igényel, amely valós közösségi igényekre épül.” Turi Attila lényegesnek tartja a helyi lakosság bevonását és a tervezett projekt társadalmi elfogadtatását, hiszen a legfőbb cél az, hogy az emberek szeressék és szívesen használják majd ezt a helyet. A közösségi részvétel szellemében 2012 nyarán és őszén két „közönségnapot” is tartottak, amikor az érdeklődők testközelből tekinthették meg a feltárást és az előkerült maradványokat, sőt aktívan segítettek is a munkában.

A patkóíves kápolna és a templomhajó északkelet felől, fotó: Garai Péter

A tervezett beavatkozások során a templom romjainak bemutatása mellett a terület értékesebbé tétele is fontos cél. Turi Attila már egy bő évtizeddel ezelőtt elkészítette a „Kálvária-lépcső” tervét, amely méltóbb megközelítést biztosítana a helyszínnek, emellett a domb környezetébe teraszházakat telepítene alacsony intenzív beépítéssel, apró kertekkel. Csak remélhetjük, hogy minél hamarabb sor kerülhet nemcsak a középkori emlék rekonstrukciójára, hanem tágabb környezetének rendezésére is. Egyelőre csupán a legsürgetőbb lépésre, a feltárt romok konzerválására, a falmaradványok bevakolására van mód, ami idén tavasszal már elkezdődött, áprilisban újra felállították az emlékkereszteket is.

Garai Péter

Köszönet Dr. Tomka Gábornak és Kassai-Szoó Dominikának a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségéért.

1: Budakalász értékei

2: Ásatás a Kálvária-dombon - 1977

 

vélemény írásához jelentkezzen be »