Mesterségek Műhelye Tiszavasváriban

Iszály Anna diplomamunkájában a tiszavasvári hátrányos helyzetűek életét könnyítené meg, ezért koncepciójának alapját a „műhely program" alkotja. Elképzelése szerint egy olyan épületet tervezett, és valósítana meg általuk, amely lehetőséget nyújt a ma már elfeledett roma mesterségek újbóli megtanulására és gyakorlására. 

Tervezési koncepció 
„Mesterségek Műhelye Tiszavasvári"

Témaválasztásom személyes indíttatású - mondhatnám nem én kerestem, hanem a téma talált meg engem. Tiszavasvári lakosként és annak révén, hogy Apukám a helyi tévé főszerkesztője, volt lehetőségem részt venni egy forgatáson, ami az ottani cigánytelepen készült. Ez előtt is foglalkoztatott a téma, de a forgatás olyan élményt hagyott bennem, ami miatt még inkább szívügyemnek érzem, hogy tegyünk ezeknek az embereknek a jövőjéért.

Tiszavasváriban található az ország egyik legnagyobb cigánytelepe. (Beás cigányok). Ebben a városban jártam az általános, illetve a középiskolát. Mondhatnám egész életem során kapcsolatban voltam ezzel a kultúrával, így volt alkalmam megismerni őket.

Városunkban nagyon súlyos a cigányság helyzete, hiába látszik megszűnni az oktatáson belüli szegregáció. (Adatok, elemzések a tervhez készült tanulmányomban olvashatók.) Az itt élők körében olyan több generáción át mélyülő (szociális, közösségi, oktatási, egészségügyi, képzési és foglalkoztatottsági) hátrányok halmozódtak fel, amelyek kezelése az érintettek önerejéből lehetetlen.

A tervezés megkezdése előtt sokat vizsgáltam ezt a kultúrát és annak hagyományait. Különös tekintettel a Tiszavasvári cigányságra nézve. Olvastam különböző integrációs programokat, tanulmányokat. Az, ami mégis leginkább kifejezte számomra, hogy mi az, amit keresünk, amit vissza szeretnénk hozni a múltból, az Sára Sándor: Cigányok című dokumentumfilmje volt. A film 1963-ban készült. Nagyon jól érzékelteti, hogy ekkor még ott volt ezekben az emberekben a lendület, a harcos, felelős magatartás és a változtatni akarás. Szegénység tekintetében nem változott túlságosan a helyzetük, de a társadalmi megbecsülésük sajnos egyre inkább romlik, ami kihatással van az önképükre. 

A feladat szerintem nem feltétlenül az, hogy asszimilációra kényszerítsük őket, hanem hogy saját kultúrájuk révén tudják megmutatni értékeiket. Ehhez motivációt kell adnunk, hogy legyen bennük tenni akarás a szebb jövő érdekében. 

Következtetésem építészként az, hogy készülhetne egy olyan épület, amely kicsit rendhagyó módon, de saját magukat reprezentálva tud kiutat biztosítani a mélyszegénységből.

Tervemmel szeretnék hozzájárulni azokhoz célokhoz, amelyek a hátrányos helyzet felszámolása érdekében már több évtizede megfogalmazódtak. A magam oldaláról, néhány új gondolattal kiegészítve alkottam meg a programomat, amely tartalmaz szociális, közösség-fejlesztési, oktatási, egészségügyi és képzési elemeket is.

Koncepcióm alapját a „műhely program" alkotja. Egy olyan épület tervezése, és általuk való kivitelezése, amely lehetőséget nyújt a ma már elfeledett cigány mesterségek újbóli megtanulására és gyakorlására:
- kovácsolás, bádogos munka, kosárfonás, seprűkészítés, teknőfaragás, ezek mellett állattartás, növénytermesztés/mezőgazdaság, kemencetapasztás és vályogvetés.

Tiszavasvárin belül, a konkrét helyszínt a szegregált környezet közvetlen közelében választottam. Ennek számos oka mellett, kiemelkedik az, hogy az itt élő cigányság motiváltsága a változásra, tanulásra, fejlődésre igen alacsony. A telek több szempontból is ideális helyen van a tervemre nézve. A közösség tagjai igazán a magukénak érezhetik, nem kell távol menniük otthonaiktól és mindennapi látványa (szándékom szerint) ösztönzően hathat rájuk a munka szempontjából. Fontos eleme a programnak, hogy a telek a 36-os főutcáról nyíló Széles út elején található. A városba érkező autósoknak felkeltheti figyelmét, odacsalogathat látogatókat, akiknek a közösség tagjai eladhatják a helyben készített portékáikat. Terveim szerint az épület egy része, kisebb piactérként funkcionál, amely nem idegen látvány az erre sűrűbben látogatók számára. A Tiszavasvárit és Nyíregyházát összekötő 36-os főút mentén, több helyen is láthatunk a kertjeik végében, bódékban áruló kistermelőket. (Nagycserkesz).

A beépítésről

Az elfeledett mesterségeket, mint a kovácsolás, fafaragás, kosár/seprűfonás az erre kialakított műhelyekben tanulják, gyakorolják, illetve árulják is (látványműhelyek). A kézműves műhely inkább az asszonyok, és gyermekeik tere lesz. Itt a hagyományokhoz híven, munka közben az idősek mesemondás által taníthatnák meg a kicsiknek a szokásaikat, kultúrájukat. Ezeken kívül létesítenék még egy tantermet, ahol lehetőség nyílik higiénés, prevenciós, felvilágosító és oktatóprogramokra (nem csak egészségnevelési céllal). Ezáltal fejlődne informáltsági szintjük az őket egészségügy területén megillető jogokról, szolgáltatásokról. Emellett terveztem egy konyhát (búbos kemencével), ahol az önfenntartás részeként kenyeret is süthetnek, és egy közösségi/tánctermet, hogy a szórakozás is napirendre kerülhessen. Az utóbbi szintén szorosan kapcsolódik a cigány kultúrához. A műhelyekhez tartozik egy gazdasági bejárat és az oldalhatár teljes hosszán végighúzódó raktárhelyiség. Ezt a hátsó bejáratot csak a közösség tagjai használhatják, illetve azok, akik lovaikkal érkeznek azok megpatkoltatása céljából. 

A műhelyek lépcsős elosztása reflektál a cigánysor házainak elhelyezkedésére.
A szétszórt, mégis rendezett kubusokat egy tetőszerkezettel kívánom „egy kalap alá venni". Ez a kesze-kusza ponyvaszerkezet is egy mementó, utalás a régi, sátras vándorló cigány életre. (Alakja madárszárnyat idéz fel). „Valaha darvak voltunk".

A programba be kívánok vonni civil egyesületeket, alapítványokat, akik gyakorlati helyszínt tudnának biztosítani az állattartás és mezőgazdaság tanulóinak. Az önkormányzat valós tervei között szerepel a telep környezetében lévő mezőgazdasági terület átadása, a megművelés reményében. Itt többek közt ültethetnének fűzfákat is, amivel biztosítanák a fonott kosarak, kézműves alkotások alapanyagát.

A koncepció megalkotása során előképül a szociális építészet példái szolgáltak. Ezek közül is a személyes kedvencem, Diébédo Francis Kere afrikai építész.
„I bulid together with people because it is their project. It gives them a job – and they are also the ones who will have to accept and value the building afterwards."
/Francis Kéré/

Mind a tervezés, mind a „megvalósítás" szintjén is biztosítani szeretném a cigány szakemberek képzését, részvételét. Célom a terv kidolgozásával, hogy felélesszem, illetve megerősítsem ezekben az emberekben identitásukat, hogy megismertessem velük saját kultúrájuk rég elfeledett hagyományait (roma népismeret). Hogy elindítsam őket egy olyan úton, ahol a megélhetés fogalma az önfenntartás fogalmával szoros kapcsolatban áll.

Eredményt elérni ebben a témában, csak a dolgok komplex kezelésével lehet. A legfontosabb azonban, hogy a cigánysággal együtt, az ő meggyőzésükön keresztül vezet az út. Mint ahogy egy jól ismert idézet is mondja:

„Adj egy halat egy embernek: egy napig fog enni.
Tanítsd meg halászni: élelmezi családját egy életen át.
Tanítsd meg halászfelszerelést gyártani: munkát ad a szomszédságának."

Koncepcióm talán legfontosabb eleme, hogy az építkezés java részét ők végezik, szakemberek segítségével, felügyeletével. Így már tanulva építhetik meg azt a helyet, amely lényegében a tanulásukat szolgálja.

A ház környezettudatos, recycling – újrahasznosított anyagokból, technikával fog készülni, a lehető legkisebb anyagi ráfordítással. A falak, a tetőszerkezet a közösség által, helyben található anyagokból kivitelezhető lesz. A falakhoz alkalmazott anyag a vályogtégla. Az építkezésben résztvevők, már az építés folyamata alatt kitanulhatják a vályogvetés fortélyait. Az szükséges faanyagot az önkormányzat által felajánlott, lebontott régi kúriából szerzik be.

A 36-os főút tervezési telekkel szemközti oldalán a vályogvetésre alkalmas föld található. Nem tartalmaz túl sok agyagot és követ, így földnedves állapotban legtöbb vályogtechnológiával közvetlenül felhasználható. Mivel a földkiemelésnél nincsen mit elszállítani, nem jelentéktelen szállítási költséget spórolunk meg. Önerős kivitelezési lehetőség.

Eez a ház nem a szabványoknak, előírásoknak akar megfelelni, hanem a közösségnek. Ők építik, maguknak építik. Mindazzal a természetességgel, esetlegességgel, amelyet a gyakorlatlan kezek nyomai hagynak egy épületen. Maga az építés is közösségi eseménnyé válik.

Attól függetlenül, hogy anyaghasználtban látszik a „low coast" megoldás, ez az épület átgondolt, megtervezett és egyedi. Reflektál az adott kulturális, természeti adottságokra, helyi körülményekre. A szociális építészetre én úgy gondolok, mint az építészet csendes forradalmára, amely Magyarországon még kitaposatlan utakon jár. Ez az egymásra figyelés, az emberség, a bizalom műfaja.
Sokan tették fel nekem a kérdést, hogy egy roma szemével is ilyennek látnám-e a saját tervemet? Kételyeket keltett bennem a gondolat, hogy talán nem is tetszene nekik, lehetséges, hogy el sem fogadnák?!

Szerencsés helyzetben vagyok, mert volt alkalmam megmutatni a rajzokat egy helyi cigány embernek (a helyi Roma Nemzetiségi Önkormányzat elnökének). A vele való hosszas beszélgetés folyamán rájöttem, hogy a nyitott, közvetlen attitűd az, amivel el lehet kerülni, hogy a helyiek kételkedve fogadják a közeledést. Ez a kulcs ahhoz, hogy a közösség gyanakvás helyett, nyitott legyen. Feltételezhető, hogy más a helyi lakosok és a személyem világa esztétikai értelemben, de úgy gondolom, hogy a befogadó készségüket nagymértékben meghatározza az, hogy bevonom őket az építkezésbe. Szem előtt tartottam a helyi hiányokra reagáló funkció mentén való tervezést.

Remélem, hogy egy ilyen irányú kezdeményezés hozzájárul ahhoz, hogy elinduljanak a helyes úton egy jobb, örömtelibb jövő érdekében.

Once we were birds... - Valaha madarak voltunk… /"Madarakból lettünk"/

Azzá, amik vagyunk - cigányok. Mindnőnknek szárnya volt, már az akkoriaknak, és nem butival csordással kerestük meg a betevő falatot, csak szálltunk, mint a többi madár, s azt ettük, amit a többi. Ősszel, amikor már sudripe hi odjári - vagyishogy odakinn hideg kezd lenni, akkor mink is szépen szárnyra kaptunk a többi madarakkal és repültünk messze Afrikának. Itt meguntuk, szálltunk oda, ott meguntuk, odább szálltunk, szóval így.

No, az se volt azért aranyélet, mert a kalickás madárnak annyival jobb is, hogy a bolond gádzsó, aki tartsa, becézgeti - csirik-lóri, verebóri - és beszórja neki a szemet mindennap. De a szabad madár bizony maga teremti ki a magáét, ha a föld alól is. De hát szabad.

Elég az hozzá, mikor már sok-sok napja repültünk nagy száraz vidék felett, étlen-szomjan, no, egyik este, vagy látjuk ám, hogy kövér mezők maradnak el alattunk. Hát a vadja, mármint a madárvajda leszálljt int a szárnyával, le is szállunk és elkezdjük csipegetni föl a szép búzaszemeket.

Addig-addig, hogy nagyon tele találtuk enni magunkat a sok napos bokhalipe után, úgyhogy nem is bírtunk már aznap este továbbrepülni. Ott is maradtunk másik nap reggelig, és akkor megint csak ettünk, mivelhogy megint csak éhesek voltunk. Aztán megint nem bírtunk szárnyra kapni, és jött dél és jött az este és minket még mindig ott talált.

És közben egyre híztunk, zsírosodtunk. Most már, ha nagyon akartunk volna se bírtunk volna fölrepülni. És aztán meg is szoktuk ezt a nagy jómódunkat, hogy nem kell szállni se ide, se oda, helyibe talál az ember, vagyishát a madár mindent. Lassan már nemhogy szállni nem tudtunk, de még ugorni se, csak lépni lassan, komótosan.

Aztán eljött az ősz, s a kövér mező fonnyadozni kezdett, nem termett többet, ami meg a földön volt szem, azt meg a patkányok meg pockok is segítettek fölszedni. Mit volt mit tenni hát, mink magunk is hozzáláttunk a betakarításhoz, ahogy a mezei állatoktól láttuk. Gödröket kapartunk, kibéleltük, belehordtuk, amink még volt, aztán befedtük. Utoljára gallyakból meg szalmából elkezdtünk magunkat putrikat rakni, hogy legyen mibe kiteleljünk.

Munka közben apródonként megvastagult a lábunk, elfásult a szárnyunk és kar lett belüle. Vége lett a szép világnak, repülésnek egyik világból másik világba.
De hát mink oláhcigányok - így végezte a puro rom - madarak vagyunk még most is. Ha völgybe vertünk sátrat, fel a hegyre kívánkozunk, s ha fönn állunk leghegyin a hegynek, le a völgybe szállnánk. Csak ám nekünk lábon kell jutni odáig. Azért nem is élünk mint tunyán, kuporgatósan, mert mink egy szép napon madárnak visszaváltozunk.

Bartos, 1958.23-25.

Opponencia Iszály Anna „Mesterségek Műhelye Tiszavasvári" c. diplomatervéhez

Kalap, sátor, vályog, zene, teknő, lovak (Ladák).
Féktelen szenvedélyes élet, gyermekszeretet, szabadságvágy, korai elmúlás.
Kitaszítottság, esélytelenség, iskolázatlanság, csellengés, kallódás.

Nehéz örökség, kevés eredmény…

Van-e annál humánusabb missziós cselekedet, mint a társadalom jelentős része által kudarcra ítélt népcsoport életkörülményein változtassunk? Alaposan körül kell nézni… szűk a választék…

Ha erre a magasztos célra szánjuk el magunkat, hogyan fogjunk neki, hol, és mivel? Merjük-e elvállalni? Sőt merjünk-e egyáltalán ODA menni?
Nagy levegőt kell venni, mielőtt a sokunkban felötlő – az elhatározást elbizonytalanító - kérdésekre válaszolunk. Biztos vagyok benne, hogy a diplomatervet elkészítő Iszály Annának is voltak kétségei a téma kiválasztásánál, de ő szilárd meggyőződéssel, törékeny voltát meghazudtoló bátorsággal, a legjobb állomásokat bejárva, a legérzékenyebb illeszkedési pontokat megtalálva, nagy empátiával végigment azon úton, melyet magának kijelölt.

A hely aligha lehetne tipikusabb. Tiszavasvári külső része, ahol homogén módon, sajátságos szabály- és szokásrend szerint él a helyi cigányság. A környezet elhanyagolt, a közterület gazdátlan, a település szemmel láthatóan nem áldoz erre a részre, a lassú erózió, és mindent elborító műanyaghulladék adja meg a hangulatot.

A helyszín kiválasztása viszont nem csupán egy „tipikus" építési helyre szorítkozott. Ezen jóval túlmutat. A tágabb környezet is fontos eleme a programnak, mivel kiválasztásánál nem pusztán építészeti szempontokat vett figyelembe a diplomázó, hanem az itt folyó kézműves tevékenység, és az azzal összefüggő szabadföldi termelő tevékenység céljára választott egy komplex módon analizált helyet.

Beleélve magát a cigányság problémáiba mélységes humánummal, és körültekintő gondossággal állította össze azt a programot, mely nem csak egy helyiséglista, hanem egyfajta pedagógiai integrációs célmeghatározásból levezetett rendszer. A diplomázó körültekintése nem csak erre szorítkozott, hanem az épület megvalósításának gyakorlati menetére, mely építési folyamatban a majdani használók is nagy szerepet kapnak. Ez alapvető szemléletváltás.

A népcsoportra jellemző, alapvető új-régi építési rendszerek, a szokásmód felhasználásával megszületett egy logikus, minden pontjában, gondolatiságában alátámasztott, finom utalásokkal átszőtt, figyelmet érdemlő terv. A jelkép jelentőséggel bíró sátor alatt megbúvó változó, de logikus anyaghasználatú - a telep beépítésének ritmusára reflektáló - kubusok humánus élet- és munkateret alkotnak. Az unikalitást nem csak a beépítés adja, hanem a felhasznált anyagok megválasztásának gondossága, és az az újszerűség, mely nem akar modernnek hatni, hanem kortalan és autentikus.

A szövetszerű beépítésből, a legjelentősebb vezérfunkcióval bíró tanterem-konyha épület házszerű nyeregtetős eleme emelkedik ki. Az oldalsó falként működő raktársor izolál, véd, és a kiemelkedő gondossággal megkomponált homlokzati struktúrával szépen keretez. Az épületek közötti terek jól használhatók izoláltak, ugyanakkor összefüggő rendszert alkotnak.

Az épület alapvetéseivel teljesen koherens módon kerültek az épületszerkezeti részlettervek is kidolgozásra, egyszerűen kivitelezhető módon, kézműves munkával, helyszíni munkavezetéssel, munkagépek szinte teljes mellőzésével megvalósítva. Mindamellett olyan szabadságfokkal, ami valóban recylcing módon történő anyagbeszerzést is megengedi.

A terv minden tekintetben a helyére került.

Fentiek alapján a diplomamunkát, a következetesen magas színvonalon végigvezetett árnyalt gondolatisága, a vizuális interpretáció kiemelkedő egységessége miatt elfogadásra és dicséretre javaslom.

Debrecen 2015. január 25.
China Tibor építész