„Nekünk az a feladatunk, hogy a mi munkánk ne látszódjon” – beszélgetés a Kovács & Kovács Stúdió Kft. társtulajdonosaival

Még szinte be sem indult Kovács István vállalkozása az 1990-es évek derekán, amikor megvette első, méregdrága Allpan tervezőszoftverét. A döntése őt igazolta, az azóta már középméretűvé felfejlődött mérnök iroda minden gépén integrált tervezőszoftver működik. Kovács István alapítóval és Jelfi Szabolcs ügyvezetővel Bán Dávid beszélgetett.

Építészfórum: Beszélnétek a kezdetekről. Milyen profillal jött létre annak idején az iroda?

Kovács István: Az Általános Épülettervező Vállalatnál kezdem még 1978-ban, mint statikus tervező. A rendszerrel együtt a vállalat is kezdett szétbomlani, így egy adott ponton engem is leépítettek. 1991-ben alapítottam egy céget egy kollégával, de nem működött, ezért saját magam hoztam létre a mostani vállalkozást 1993-ban. A nagy semmiből indultunk, majd apránként jöttek a megbízások, eleinte kisebb, majd egyre nagyobb munkákra, míg lassan, úgy 1996-ra jutottunk el az első komolyabb munkánkhoz, a Mammut 1. bevásárlóközponthoz. Ezzel kerültünk be abba a mezőnybe, akik már nagy épületeket csinálnak. Ez egy kumulatív folyamat, ha az embernek egyre több a referenciája és az ismertsége, akkor egyre többen keresik. Az volt az alapelv, amit a kollégáknak is mondtam, hogy mindenbe bele kell menni, aztán majd valahogy kimászunk belőle. És szerintem ez bevált. Olyat is megpróbáltunk és megcsináltunk, amit korábban sosem.

Ebben a szobában 1993 óta ülünk, ami akkor egy leválasztott lakás része volt, amibe egy csőszerű hosszú előszobán keresztül lehetett bejutni. Azután megvettük a szomszédtól azt a másik szobát, majd hozzávettük a szomszéd lakást. Így tudtunk úgy itt maradni, hogy közben az iroda folyamatosan bővült, ami azért is előny, mert mindenki tudja, hol is vagyunk. Azóta nem költöztünk. Eleinte tussal, kézzel dolgoztunk, 1995 óta használunk szoftvereket. Először más programmal próbálkoztunk, de nekem az nehézkesnek tűnt, ezért egy ismerős ajánlására elmentünk egy bemutatóra, megismertük az Allplant. Feltettem pár szakmai kérdést, majd az akkori időben horribilis áron – egy autó árába került – megvettük a szoftvercsomagot. Majd lépésről lépésre vettünk újabb hardvereket, azokra pedig az Allplan szoftvereket és most jutottunk el oda, hogy kiépítettünk egy szerverrendszert.  Ez azért is fontos, mert így már otthonról is használható a program, ami most különösen felértékelődött. Ugyanígy a munkák is folyamatosan épültek, egyik követte a másikat. Most már kilencen vagyunk az irodában, mindenki mérnök és az egy sajátosság, hogy mindenki csinál mindent.

ÉF: Mennyire alakult át a munkarendetek idén tavasszal?

Jelfi Szabolcs: Átmentünk otthoni munkavégzésre és a terv az volt, hogy szeptembertől visszaállunk a szokásos munkarendre, de most egy héten csak három napot vagyunk az irodában, kettőt pedig otthonról dolgozunk. A mi munkánkat jórészt meg tudjuk oldani online eszközökkel, megosztott képernyővel, de mégis zökkenőmentesebb, ha ott tudok lenni a kolléga mellett és adott esetben egy kis skiccel segítek neki a tovább haladásban.

ÉF: Annak idején merész húzásnak tűnt, hogy rögtön két évvel a semmire történő cégalapításra méregdrága tervezőszoftvert vesztek.

KI: Annyira hatalmas pénz volt, hogy mindenki hülyének nézett akkoriban, hogy egy ilyenbe belevágtam. Személyes meggyőződésem és érdeklődésem volt, hogy belevágjak és bevált. Most nagyon érződik a korosabb kollégáknál, hogy ez annak idején náluk kimaradt és kénytelenek a fiatalokra hagyatkozni. Nálunk ez midig fontos volt és a szoftverekre sosem sajnáltuk a pénzt.

ÉF: Emlékszel még, hogy anno a bemutatón mik voltak azok a szakmai kulcskérdések, amik segítettek az Allplan mellett eldönteni?

KI: Olyanokat, amik akár apróságnak is tűnhetnek. Például azt, hogy a színek és vonalvastagság egymással összeköttetésben van, így az ábráról rögtön jól látszik, hogy mely színhez milyen vonalvastagság tartozik. A tuskihúzók vastagságnál használt színkódot vették át, ami nagyon sokat könnyít. Szintén nagyon tetszett a kottahúzás logikája, ami nagyon hasonlított a statikai szemlélethez. Ilyen és hasonló apró praktikumok fogtak meg. Emellett a vasbetonszerkesztés funkciót is szeretjük használni.

ÉF: Nem okozott gondot a tanulási folyamat?

KI: Engem kifejezetten érdekel ez a terület, így élveztem a folyamatot. A kollégáknak pedig megtanítottuk és úgy tűnik, nekik sem okozott különösebb gondot.

JSZ: Az egyetem után egy német cég magyarországi alvállalatánál helyezkedtem el, ami azóta meg is szűnt és ott két évet rajzoltam Allplannal.  Amikor Istvánhoz jöttem állásinterjúra és meghallotta, hogy két éve ezzel a szoftverrel dolgozom, még aznap munkába akart állítani. Nem nagyon volt akkoriban olyan munkaerő, aki korábban már dolgozott volna Allplannal. Az egyetemről nem úgy jöttek ki a tervezők.

ÉF: Mennyire tudtok a szoftverekkel kapcsolódni más cégekhez, az építészekhez?

JSZ: Az építészek alapvetően más szoftvert használnak. Azt ők DWG-be konvertálják, mi pedig beimportáljuk az Allplanba. Alaprajzokat, metszetetek 2D-be lekonvertálnak, mi azokat olvassuk be és készítjük el a zsaluzási, vasalási terveket.  Az persze az építész kolléga precizitásától függ, hogy mennyire pontos rajzot kapunk, amibe utána mi is tudunk dolgozni, vagy rossz esetben egyszerűbb, ha újból felszerkesztjük a mi programunkban.

ÉF: Beszélnétek a munkáitokról? Milyen projektekben vesztek részt?

KI: Annak idején, amikor még az ÁÉTV-nél dolgoztam, akkor – mint boldog boldogtalan – esténként én is kisházakat csináltam, azzal lehetett normális pénzt keresni. Így kerültem kapcsolatba a főleg hasonló korú építészekkel, ezzel alakultak ki a partnerségek. Egy ilyen kapcsolatból hívtak be szinte a semmiből a Mammut projektbe, ami az első nagy munkánk lett. Utána jöttek a társasházak. A 2000-es évek elején, szintén ismerősi szálakon bekerültünk egy akkor induló izraeli céghez alvállalkozónak és rengeteg nagy társasházat építettünk.  Nehéz volt bekerülni egy ilyen körbe, de ha már bent vagy és nem csinálsz nagyon nagy hülyeséget, akkor megtartanak és folyamatosak a megbízások. De ugyanígy ismerősi körből, ajánlásból jöttek más megbízások is. Akkoriban voltak lehetőségek, de ezekkel tudni kellett élni. Az ajtórésbe betettük a lábunkat, azzal már bent voltunk és így tudtunk terjeszkedni. Amikor jött a 2008-as válság, amit mi persze elcsúsztatva, 2009-ben éreztünk meg, akkor nagyon sok partnerünk visszahúzódott, de 2013-2014 környékén ismét előbukkantak.

JSZ: Azért tegyük hozzá, az is segített, hogy a nagy konjunktúra idején (2003 és 2009 között) boldog boldogtalan lakást akart építeni és venni, akkor István elvállat mindent kis munkát is. Akkor nem örültünk neki, hogy a nagy munkák mellett miért kell ezekkel a kis házakkal is pepecselnünk, de a válság idején kiderült, hogy Istvánnak volt igaza, mert ezek a megrendelők mind megmaradtak, majd utána többnyire nagy munkákat is hoztak be számunkra.

KI: Akkor célul tűztem ki magamnak, hogy ebbe a válságba semmiképpen se bukjunk bele. Azon az áron is, hogy saját pénzembe került, hogy bejárhassunk dolgozni, de ez később kifizetődött. Viszont volt még egy másik terület is, amiben sokat dolgoztunk. Valahogy úgy adódott, hogy rajtunk ragadt, mi nagyon jók vagyunk az előregyártott szerkezetekből. Rengeteg csarnokot csináltunk.

ÉF: Hogy álltatok fel a válság után?

JSZ: A válság idején és utána több kolléga elszivárgott, önállósodott, vagy más irányban próbálkozott, így egy adott ponton azt vettem észre, hogy szinte csak én dolgozom István mellett. Amikor az emberek ismét rájöttek, hogy lakásba érdemes fektetni, a munkák is elkezdtek felszaporodni, de közben már éreztette magát a szakemberhiány. Ekkor fiatal, az egyetemről frissen kikerült munkatársakkal kezdett bővülni a mi cégünk is. A nagyobb projektek elkezdtek feléledni, de míg korábban sorra gyártottuk a társasházakat, lakóparkokat és csarnokokat, most inkább az ipari szolgáltató épületek felé kezd elmenni a hangsúly: vásárcsarnokok, szállodák, parkolóházak. Persze felfutottak a családi házak is, de arra kérjük a kollégákat, hogy azokat inkább munkaidő után otthon csinálják.

KI: Visszajutottunk a korábbi fusizáshoz.

JSZ: István nagyon ügyel arra, hogy ez egy jó hangulatú cég legyen, ahol jó dolgozni. Nem kell reggel nyolckor az ajtóban haptákban állni, hanem az a lényeg, hogy a munka határidőre elkészüljön és jó minőségű legyen. Az, hogy milyen munkát vállalunk el, az leginkább az építészektől, a partnereinktől függ. Ha egy építész jól csinálja, jól marketingeli magát és jó felkéréseket kap, akkor nekünk is sok megbízásunk lesz. Ha jól megtervezzük a munkát, akkor megtartanak minket. Nekünk nem érdemes hirdetni magunkat, mi a munkánkkal tesszük meg azt. Szájhagyomány útján, kapcsolatok alapján keresnek meg minket és így kapjuk az új megbízásokat.

ÉF: Statikusként milyen munkákra vagytok büszkék, mi az, ami a laikusok számára is látványos, amik alapján ők is megérthetik a mérnöki tervezés fontosságát?

JSZ: Nekünk az a feladatunk, hogy a mi munkánk ne látszódjon. Alapvetően annak örülünk, hogy ha egy bonyolult tartószerkezeti problémát sikerül jól megoldanunk.  Számunkra az a fontos, hogy amit az építész kitalál, az jól megvalósuljon és ne dőljön össze. Vannak nagyszabású, látványos projektek, amikben dolgoztunk és az építész büszke lehet rá, de az leginkább az ő büszkesége.

KI: Egy statikus is lehet büszke, de nagyon sokszor van olyan, hogy egy látszólag nehéz, komplex tartószerkezetet pofon egyszerű volt megcsinálni, vagy éppen olyan, ami nagyon egyszerűnek tűnik és közben őrült sok számítási munka van mögötte.  Például most csináltunk az Andrássy út 116-ban egy villafelújítást, ami nekünk egy nagyon szép kihívás volt, de a mi munkánk benne nem igazán látványos. De az épülethez az elmúlt bő 120 évben sokszor hozzányúltak, más anyagok is kerültek bele, némi védettséget is kapott és úgy kellett hozzányúlnunk, hogy a végeredményben „csak" az látszódjon, hogy a ház most szépen helyre lett hozva. De közben került bele lift, lettek különböző bővítések. Nagyon érdekes munka volt az MMA székház felújítása is, amibe véletlenül csöppentünk bele. A szép szecessziós épületet helyreállítottuk, de közben számos új elemet, például a legfelső emeletre egy konferenciatermet kellett becsempészni úgy, hogy azok kvázi nem látszanak a szemlélőnek. Az MMA megvásárolta a mögötte levő, kicsit más stílusú, historizáló villát is és a kettő közé került egy nagyon decens, üveges átkötés. Ebben nekünk nagyon sok munkánk volt és az egész végeredmény jó lett. Az átkötésekről jut eszembe, hogy dolgoztunk a CEU épületén is. Annak az a története, hogy az ír tervező munkáját a Teampannon honosította, akik rendszeresen együtt dolgoztak a Kenese Mérnök Irodával, mint statikusokkal. Mivel itt két házról volt szó, az egyiket lebontották, a másikat megtartották csak teljesen megújították, a Kenese rájött arra, hogy ez utóbbi házzal mi már korábban foglalkoztunk, amikor egy szállodát épített bele egy ír cég. Teljesen ismeretlenül megkértek, hogy szálljunk be, csináljuk meg ezt az épületrész. A CEU új része nagyon szép és látványos, mi meg ezzel a hátsó, már meglévő, de teljesen kibelezett és szinte újjáépített házzal foglalkoztunk, amiből lényegében nem látni semmit. Közben emeleteket kellett átmozgatni, pilléreket áthelyezni, új emeletet ráépíteni, szóval az egész tele volt statikai bravúrral. Volt, amikor szombaton kellett kirohanni, mert féltek, hogy az egyik pillér mindjárt összedől és ott, a helyszínen kellett megoldást találni. Egy másik ilyen épület felújításnál is folyamatosan jöttek a fotók, azon aggódva, hogy most lehet-e még bontani vagy sem, ledől-e az a rész vagy nem? Én ezeket a dolgokat élvezem, szerintem ebben van az igazi statikai tudás, pénz meg nem annyira.

JSZ: Eszembe jutott, hogy amikor a kecskeméti városháza felújítását csináltuk, fel kellett mászni az épület csúcsának a csúcsára. István olyan lelkes volt, úgy rohant fel, mint a pók a falon, alig bírtam követni.

KI: Volt ott egy csúcsdísz, amin látszott, hogy minden oldalon megrepedt és nem tehettük meg, hogy nem megyünk fel megnézni.  A régi házaknál mindig meg van az a kockázat, hogy nem tudjuk, milyen állapotban van az anyag. A CEU-s építkezésnél is a pillér szinte szétforgácsolódott, annyira szét volt menve. Akkor pedig minden ilyen meglepetésénél, fázisnál újra kell tervezni, újra számolni, ami bosszantó.

ÉF: A mai szakemberhiányban milyen csapatot sikerült összehoznotok?

JSZ: Volt egy időszak, amikor nagyon kerestünk embert és szinte lehetetlen volt megfelelő munkaerőt találni. Aki szakmailag már jó volt, nehezen ment át máshova. Végül az vált be, hogy az egyetemről frissen kijött fiatalokat minél hamarabb felvettük, mert nekik még nincsenek kialakult berögződései és lelkesebbek is. Hiába nem ismerik az Allplant, egy fiatal statikus pár hét alatt tökéletesen megtanulja, hogyan kell használni. Próbáljuk úgy alakítani a céget, hogy a fiatalok jól érezzék magukat itt. Sokat változott a helyzet, mert amikor én voltam fiatal, akkor alapvetően a pénz határozta meg az elégedettséget egy munkahellyel és ezért akár egy vacakabb helyen is eldolgoztunk, a mai fiataloknál már sokkal többet nyom a latba, hogy jól érezze magát a munkahelyen.