Néma barátok nyomában – a majki Foresteria rekonstrukciója

Több éves előkészítés, tervezés és építkezés után 2014 végére elkészült a majki kamalduli kolostor főépületének helyreállítása. A hazánkban és Közép-Európában egyaránt páratlan, a környező táj eredeti arculatát is megőrző műemlék-együttes történetéről és a megújulás folyamatáról Tornai Endre Ybl-díjas építész és Szabó Gábor tájépítész vezető tervezők beszéltek.

Az Oroszlány melletti Majkpuszta egykori kamalduli kolostora régóta különleges vonzerővel rendelkezik. A mesterien tájba illesztett épületegyüttest számos titok és legenda övezi, talán azért is, mert eredeti rendeltetését csupán pár évtizedig tölthette be, a további századokban pedig sorsa igen változatosan alakult.

Az itáliai eredetű, Camaldoliban alapított rend bécsi közvetítéssel jutott el hazánkba. A török kiűzése után a fehér ruhás barátok egymás után hozták létre kolostoraikat a történelmi Magyarországon: a Nyitra melletti zoborhegyit (1691) a burgenlandi Lánzsér (1700), majd a Dunajec partján álló, szepességi Alsólehnic (Vörös-kolostor, 1703) követte.¹ Ezek közül egyedül a második maradt fenn napjainkig, sajnos csak alapfalaival. A tervezés során Tornai Endre végigjárta ezen helyszíneket és megállapította, hogy Lánzsér telepítése hasonlított Majk elrendezésére, bár a cellaházak száma és a templom alaprajza eltérő volt. Olaszországban Padova mellett, illetve a Róma alatti Frascati kolostora működik ma is, ezek aszimmetrikus és egymástól eltérő elrendezésűek, teraszos kertekkel rendelkeznek. Látható, hogy Majk együttese ebből a szempontból is egyedülálló.

A fennmaradt rendi levelezésből tudható, hogy a negyedikként alapított majki kolostort a kamalduliak hazai központjának szánták, ezért is módosították építés közben a cellaházak számát 12-ről 20-ra, amivel már apátsági rangot kaphatott volna (végül a hiányzó három ház a főúri támogatások elapadása miatt nem épült meg). Majkpuszta együttese a környéken kiterjedt birtokokkal rendelkező Esterházyak nagylelkű adományainak köszönhetően született meg (a déli cellasor hat házának felépítése például a család különböző tagjaihoz kötődik). A tervezéssel Franz Anton Pilgram (1694-1761) osztrák építészt bízták meg, aki épp akkoriban végezte a (napjainkra elpusztult) bécs-kahlenbergi kamalduli kolostor átépítését. Az építész eredeti majki koncepcióját a lengyelországi Bielany korai barokk kolostorában őrzött, 1734-ben készült festmény őrizte meg, amely a rekonstrukció tervezésénél alapvető forrás volt. A látkép és a valóság közötti legnagyobb különbség, hogy a főépület oldalszárnyainak felső szintjei nem készültek el.

Az építkezés első szakaszában (1733-1742) hat remetelak épült fel, lakói folyamatosan költöztek be. Az 1745-1752 közötti második ütemben újabb négy ház, a díszkapu, valamint a foresteria (konvent, vagy „erdei kolostor") készült el; az 1753-tól egészen az 1770-es évekig tartó harmadik szakaszban pedig további cellaházak, a foresteria belső díszítése, valamint a templom építése zajlott. A források számos kőfaragó, szobrász, ács és egyéb itt dolgozó híres mesterember nevét említik. A templom kifestése minden bizonnyal Franz Anton Maulbertsch (1724-1796) nevéhez köthető.² Érdekesség, hogy a főúri támogatók mellett egy-egy ház püspökök adományából épült fel, egy remetelakot pedig az oroszlányi evangélikus egyházközség finanszírozott. Az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtárban fennmaradt egy cellaház tervlapja – a későbbi helyszíni kutatások a házak közötti néhány apró eltérésre, finom különbségre hívták fel a figyelmet. Tornai Endre bécsi levéltári kutatásai és a bencés kongregáció pannonhalmi gyűlésén kapott információk alapján körvonalazódott, hogy a kamalduli remetelakok és templomok kialakítására, valamint a szerzetesek és a világiak elválasztott forgalmára szigorú nemzetközi rendi előírások vonatkoztak, amelyek építés közbeni betartását helyben egy világi szerzetespallér (Kornossy Demeter), valamint az időnként idelátogató olasz rendfőnök is ellenőrizte. A kahlenbergi kolostor cellaházai építészeti analógiának tekinthetők, Majk együttese pedig Pilgram legnagyobb szabású alkotásainak egyike, amelynek teljes befejezését már nem érhette meg. Hazánkban többek között a pápai Esterházy-kastély, a szentgotthárdi ciszterci apátság, a jászói premontrei prépostság, valamint több falusi templom típusterve (pl. Kömlő) fűződik nevéhez. Pilgram állandó megbízottja a majki építkezésen Gábriel Tamás kőművespallér volt, aki később Vértessomlón telepedett le.  

A foresteria épületében eredetileg - az olasz eredetű szó jelentésének megfelelően - vendégház, illetve betegszobák, a rendfőnök szobája, kegyúri lakosztály, könyvtár, közösségi terek, valamint a laikus testvérek által végzett tevékenységek helyiség-sora (pl. asztalosműhely, mosóház, könyvkötészet) kapott helyet. Kevésbé ismert, hogy a barátok a freskódíszes refektóriumot évente csupán két-három alkalommal használták (a kolostor felszentelésének és védőszentjének, Nepomuki Szent Jánosnak az ünnepén). A foresteria a betérő zarándokoknak szállást nyújtott, a környékbeli lakosoknak pedig szociális és lelki támogatást (utóbbit a ma is álló, Celli Mária-kápolnában tartott misék alkalmával, ugyanis világiak a kolostor elzárt részébe nem tehették be a lábukat). A beköltöző szerzetesek csak külön engedéllyel léphettek ki az egykor kettős fallal övezett remetelakok és a templom területéről. Szigorú napirend szerint éltek, három óránként közös imádkozásra gyűltek össze a templomban – ez őskeresztény hagyományként a római őrségváltások ritmusában gyökerezett. A korabeli puritán viszonyokról alkotott képet némileg árnyalta, hogy rábukkantak egy járható, téglából rakott, boltozatos szennyvízcsatornára, amely a cellaházakból és a konvent épületéből az együttest megkerülve az egyik tóba vezetett (az „alagút" vége ma is nyitott).

II. József 1782-ben kelt, a szerzetesrendeket feloszlató rendelete nyomán született leltár tételeit böngészve kiderül, hogy a templom berendezése még ekkorra sem készült el teljesen, valamint az is, hogy a kiküldött biztosok szemében a legnagyobb értéket az épületbe beépített falkötővasak jelentették, míg a mívesen elkészített műalkotások és berendezési tárgyak csekély összeget képviseltek. Az ingatlan felszereléseinek egy részét elárverezték, a templom rokokóba hajló barokk berendezése pedig - az Esterházyak kegyúri ajándékaként - környékbeli templomokba került, ahol nagy részük ma is megtalálható és beazonosítható – ezt Tornai Endre személyes bejárásai és kutatásai is megerősítették.

Az együttes középtengelyére felfűzött templom egy részét 1785 után bontani kezdték. A feltöltés összetétele alapján egy ideig valószínűleg istállóként használt rom végül egy 1811-es villámcsapás alkalmával pusztult el, egyedül a torony maradt meg (évekkel ezelőtt még látogatható volt, ahonnan a környék és a kolostor lenyűgöző összképe tárult fel). A tervezés során végzett feltárások szerint a templom alatti kripta boltozatát is elbontották, az üreget pedig törmelékkel töltötték fel.

1785-ben Majk bérlők kezébe került, akik a katonaság igényeit kiszolgáló posztógyárat rendeztek be a Foresteria épületében, s az új funkcióhoz szükséges, kisebb belső átalakításokat végeztek. A mostani felújítást megelőző kutatások alkalmával több, ehhez az időszakhoz kötődő részlet és töredék került elő, például a díszudvarban mésszel telt fehérítő gödrök, illetve ekkor történt több helyiség összenyitása, új kémények és illemhelyek építése.

Az Esterházyak a 19. század első felében birtokcserével visszaszerezték Majkpusztát és a főépületet 1860-1880 között több ütemben vadászkastéllyá alakították át. Ekkor került át a díszkapu mai helyére, továbbá ekkor készült a déli homlokzat előtti, filigrán emeleti öntöttvas terasz, amely főként a vadászatok trófeaszemléin kapott szerepet. Ehhez kapcsolódva faburkolatos, festményekkel díszített, ún. Vadásztermet alakítottak ki, az egykori refektóriumot évente egyszer, karácsony este használták, a cselédek a cellaházakban laktak. Ez az 1945-ig tartó időszak az épületegyüttes második fénykora volt, a grófi család rendszeresen időzött itt.³

A II. világháború után kezdődött az a szellemi-fizikai gazdátlanság, amely évtizedeken át jellemezte Majkot. A kastély katonai kórház, laktanya, később magyar írónők otthona lett, az 1952-es államosítás után évekig üresen állt, majd mezőgazdasági szakközépiskola, illetve úttörők nyári táborhelye lett. A cellaházakban bányászcsaládok laktak, az egyikben évtizedekig élelmiszerbolt működött. Az 1958-ban műemlékké nyilvánított együttes értékeire Voit Pál hívta fel a szakma figyelmét, ennek köszönhetően az 1970-es években többféle hasznosítási elképzelés merült fel; köztük kastélyszálló, alkotótábor és múzeum is szerepelt. Az 1945 óta romos, időszakosan és részlegesen használt épületek állaga folyamatosan romlott – szinte csodával határos, hogy a földszinti freskódíszes ebédlő fennmaradt. A környéken egyre kiterjedtebbé váló bányaművelés azonban Majkpuszta sorsába is erőteljesen beleszólt. A Nehézipari Minisztérium és az Országos Műemléki Felügyelőség közötti hosszas és egyenlőtlen tárgyalások során sikerült elérni a műemlék körül egy védőövezet kijelölését, azonban később kiderült, hogy különféle technológiai vájatok mégis behatoltak az együttes alá. 1980 októberében öt cellaházon és a kastélyon komoly repedések, a környező erdőben pedig mintegy 100 m hosszú, közel 1 m széles, 2 m mély talajrepedés történt – ez utóbbi ma is felfedezhető. Veszélyelhárítás gyanánt csupán a bejárati aknák tömedékelése történt meg. Az alábányászás miatt 1981-ben leeresztett tavakat a nyolcvanas évek végén újra feltöltötték.⁴ A károk okainak feltárására vaskos tanulmányok születtek – ennek a legutóbbi felújításnál olyan hozadéka volt, hogy az átlagosnál jóval több geotechnikai adat állt rendelkezésre, ráadásul a tágabb tervezési területről.

A foresteria állagmegóvása keretében a II. világháborúban leégett szárnyak újjáépítése történt meg 1975-1977 között Komjáthyné Kremnicsán Ilona tervei alapján; ezt a nyolcvanas években a cellaházak felújítása követte, amit átfogó műemléki kutatás nélkül, házilagos kivitelben végeztek. A remetelakok közül egyet múzeumként állítottak helyre, a többi Komárom megyei vállalatok, később különböző szervezetek vendégháza lett – ez a hasznosítási mód „szokásjog" alapján egészen a 2000-es évekig fennállt…

Az épületegyüttes 2001-ben került a Műemlékek Állami Gondnokságának kezelésébe, amely szakmai egyeztetések, műhelymunkák és konferenciák sora után egy „kamalduli életmód-múzeum" kialakítását fogalmazta meg végleges hasznosítási célként. Az előzmények tisztázása és a történeti álló források összegyűjtése céljából Farbaky Péter építészettörténeti, Fatsar Kristóf kerttörténeti és kertrégészeti kutatásokat végzett, Fekete J. Csaba pedig műemléki értékkibontakoztatási tanulmányt készített. ⁵ Tornai Endre és Szabó Gábor számára a tervezés első lépcsőjét a területre vonatkozó, a műemléki értékeket kiemelten kezelő rendezési terv elkészítése jelentette, amely korábban „kimaradt" és fehér foltként jelent meg Oroszlány térképén. Az évszázadok óta nagyrészt változatlan tájhasználattal és kis mértékben átalakított történeti épületekkel rendelkező majki birtoktest „történeti táj" védettséget kapott. A területről geodéziai felmérés, közműtérkép és talajmechanikai összefoglaló készült; mindez nagy segítséget jelentett a munka későbbi szakaszaiban. A megmaradt épületek mellett a feltárt és hitelesen rekonstruálható elemek (az erdőben megbújó, elfeledett premontrei prépostság romjainak bemutatása, a kamalduli kolostor előudvarának félköríves kerítése, a kerti lépcsők és támfalak, valamint a bekötőútnál állt fogadó) is szerepelnek a beépítési javaslatban.⁶ Eszerint a remeteség körüli erdőkben turisztikai erdőgazdálkodást kellene bevezetni, amely az örökségvédelmi szempontoknak is jobban megfelelne. Az együttestől délkeletre található, ún. XX. akna tájsebe felhagyott vasbeton bányászati műtárgyaival különleges fejlesztési lehetőségeket hordoz (jelenleg egy alig látogatott Bányászati Múzeum működik itt), valamint fontos lenne az erdészeti kezelésben lévő, jelenleg igen elhanyagolt állapotú Celli Mária-kápolna helyreállítása is.

A tervezők 2006-2007-ben a remeteség teljes rekonstrukciójára készítettek tanulmánytervet, amely a cellaházakat, azok berendezését és a környező kerteket is magában foglalta, amit műemléki tervtanács előtt is bemutattak. A tájépítészeti koncepció tartalmazta a fasorral szegélyezett bekötőút helyreállítását, az egykori fogadó újraépítését, ahonnan a látogató leparkolva, „mindent hátrahagyva" sétálhat a díszkapuig, fokozatosan felemelkedve a domboldalban épült kolostor csendjébe. Ezen előzmények után végül a főépület rekonstrukciójára és turisztikai hasznosítására készült engedélyezési terv 2010-ben, amelynek tartalmát a megpályázható uniós forrásokhoz igazították. Az évek során összegyűlt számos kutatási anyag, illetve a helyszíni bejárások, felmérések során feltárult a Foresteria egykori funkcionális rendszere. „Különleges feladatot jelentett, hogy éveken keresztül foglalkozhattam ezzel az épülettel, amelynek kapcsán megismerhettem a barokk építési technikát is" – emlékszik vissza Tornai Endre. Például a kolostor területén előkerült töredékek vizsgálata megmutatta, hogy a barokk korban a kőtömböket „előregyártva", teljesen kifaragva szállították ide, míg a 19. században az elemeket a helyszínen munkálták meg.

A tervezés időszakában nehézséget jelentett, hogy az elképzelt kiállítás programja, berendezése nem fért bele az elnyert pályázat kereteibe, ezért a megrendelő részéről sem alakult ki egységes koncepció. A bő fél évszázados elhanyagoltság miatt az épületegyüttest számos probléma terhelte. A bányászatból eredő fő károsodás az északi szárny süllyedése, valamint a foresteria épületének „eltörése" volt a kapu vonalában - ezt falvarrással próbálták meg orvosolni. A kivitelezés kezdetén kisebb földrengés volt a térségben, amely a boltozatok egy részén repedéseket okozott – mint kiderült, azokon a helyeken, ahol a vállaknál tapasztalt beázásokat a 20. század elején beton kitöltéssel próbálták megakadályozni, ez azonban a szerkezetek merev viselkedéséhez vezetett.

Az egyik legsúlyosabb gondot a falak nedvesedése jelentette. Bár Szabó Gábor szerint „a házat zseniálisan illesztették a terepre", a réteg-, és használati vizek elleni szigetelés kidolgozott terveit az építkezés során több ponton megváltoztatták; ennek következményei sajnos érzékelhetők. Az eredeti állapot visszaállítása érdekében a díszudvarban 30-40 cm-es szintsüllyesztés történt, a márvány díszkutat restaurálták, azonban a foresteriához csatlakozó, dúsan benőtt kerti támfalak megerősítésére már nem kerülhetett sor.

Az anyagvizsgálatok szerint az épület vastag terméskő falai szinte monolitikus viselkedést és kiváló szilárdságot mutatnak, viszont a boltozatok nagy részét helyszínen készült, gyengébb minőségű tégla alkotja. A falkutatások során kiderült, hogy a földszint eredetileg 120 cm körüli parapetjeit a vadászkastéllyá alakítás során 86 cm-re csökkentették, így az ablakok lejjebb kerültek, pazar kilátást nyújtva a Vértes vonulataira. A mostani rekonstrukció alkalmával meghagyták a 19. századi állapotot, mivel barokk kori nyílászárók nem maradtak fenn. A vasalatokat a meglévők mintájára gyártották újra, a tokszerkezeteket visszahúzták a kőkeretek mögé, így az eredetihez hasonló megjelenést értek el.

A fedélszék elemeiről, egyes részeiről több faanyagvédelmi szakvélemény is készült, a beavatkozásokat ezek alapján végezték el. A II. világháborúban megsérült és a hetvenes években újjáépített észak-keleti szárny tetőszerkezete, illetve a refektórium szárnya feletti függesztőműves barokk fedélszék viszonylag jó állapotú volt, a 19. századból származó középső részt viszont megfertőzte a könnyező házigomba, ezért az teljes cserére szorult. Tornai Endre kutatásai megmutatták, hogy a barokk kori épületek csatorna és vízcsendesítő nélkül, az eresznél habarcsba rakott cserépsorokkal készültek – itt viszont a későbbi állapotot állították helyre. A belső ajtók nagy részét megőrizték, az újragyártott darabokat az adott tér által képviselt korszakból származó mintához igazították. Az építési periódusok tisztázása közben bebizonyosodott, hogy a 19. századi átalakításkor a barokk kori puha (durva) mészkő kereteket kemény (édesvízi) mészkő elemekkel pótolták.

A Foresteria ismert értékei mellett több helyiségben előkerült 19. századi díszítőfestés is, ezek egy részét helyreállították. A díszebédlő freskói - az 1961-ben végzett részleges állagmegóvás után – teljesen újjászülettek.⁷ A szakemberek szerint az anyaghasználat és az ecsetkezelés módja alapján valószínűsíthető, hogy nem Vogl Gergely, hanem az egyik itt dolgozó asztalos szerzetespallér munkája lehet a refektórium dekorációja. A padlóburkolatok közül a pincében és a földszinten a későbbi rétegek alól előkerült téglapadozat szolgált mintául, a folyosókon és a díszebédlőben a barokk korhoz illő - a későbbi századokban betonra, illetve műkő lapokra cserélt - kelheimi (solnhofeni) kőburkolatot építették vissza, a 19. századi terek nagy részébe pedig áthelyezéssel sikerült eredeti táblás parkettát találni. Természetesen ezeket is javítani kellett, a régi elemek a várható látogatói forgalomtól védettebb helyekre kerültek vissza.

Bár a most befejeződött felújítás csupán a főépületre szorítkozott, az előkészítés időszakában „a Foresteria épületén jóval túlmutató mennyiségű kutatási anyag gyűlt össze" – idézi fel Szabó Gábor. A műemlék-együttes ezen elemével való foglalkozás is hihetetlenül szerteágazó és összetett feladatot jelentett, elsősorban a speciális szakterületek és a megbízói-tulajdonosi háttér miatt. A projekt utolsó elemeként idén a felvezető út helyreállítása és egy új alsó parkoló kialakítása kezdődik el. Csak remélni lehet, hogy a közeljövőben lehetőség nyílik a remetelakok felújítására, valamint a kolostort övező táj, az egykori halastavak és környezetük átfogó rehabilitációjára is.

Garai Péter

Jegyzet: