építészet : környezet : innováció

Összetettség és ellentmondás az építészetelméletben

Moravánszky Ákos és M. Gyöngy Katalin építészetelméleti sorozatáról – Kerékgyártó Béla írása

Moravánszky Ákos és M. Gyöngy Katalin
Lévai-Kanyó Judit, a TERC Kiadó vezetője volt a házigazdája a rendezvénynek, melyen bemutatták az eddig három kötetnél tartó (ötre tervezett) építészetelméleti sorozatot, Moravánszky Ákos és M. Gyöngy Katalin Monumentalitás, A tér és A stílus című, tanulmánnyal kísért szöveggyűjteményeit. A könyvekről Kerékgyártó Béla filozófus olvasta föl itt közzétett írását, majd a FUGÁ-ban rendezett kötetlen beszélgetésen a szerzők, Ákos és Kati beszéltek a hosszú évek óta tartó munkáról és a várt folytatásról.


Moravánszky Ákos és M. Gyöngy Katalin építészetelméleti sorozatáról

Összetettség és ellentmondás az építészetelméletben

Bizonyára észrevették, hogy a cím – parafrázis. Venturi nevezetes, magyarul is olvasható könyvére utal, amely Szelíd kiáltvánnyal indított a sokféleség és a nyitottság jogáért. Moravánszky Ákos és Moravánszky Gyöngy Katalin építészetelméleti sorozatuk bevezetőjében ha nem is kiáltványt, de olyan programot fogalmaznak meg, amely nem újabb kánon kísérletét jelenti, hanem tanulmányozandó utakat vázol fel a befogadó közösség igényeire és aktivitására számítva.

Ahhoz képest, hogy magyarul elég ritkán jelennek meg építészetelméleti jellegű munkák, különös tény, hogy e sorozat köteteinek első bemutatójára csak most kerül sor. A szegényes visszhang maga is tükrözi az elméleti kultúra kialakításának nehézségeit. Többek között azt is, hogy műveléséhez a nélkülözhetetlen egyéni érdeklődésen és elkötelezettségen túl fórumokra, intézményekre, megfelelő közösségi alkalmakra van szükség.

A három könyv az Építészetelmélet a 20. században sorozatcím alatt, a Monumentalitás, A tér és A stílus. Az első kötet 2006-ban, a második 2007-ben, míg a harmadik 2009-ben jelent meg. A köteteket részletekbe menően tárgyalni itt természetesen nincs lehetőség/mód. Sokkal inkább a vállalkozás jellegéről, az építészetelmélet szerepéről és az antológiák fő témáiról szeretnék röviden beszélni, majd, megragadva a kínálkozó alkalmat, a jelenlévő szerzőkkel beszélgetni.

A 90-es évektől kezdve szöveggyűjtemények egész sora jelent meg a nemzetközi piacon, ami összefügg az építészet kultúrában betöltött helyének változásával és a tömegessé vált építészetoktatás szükségleteivel. Ez a vállalkozás is ilyen keretben született. Moravánszky Ákos hosszabb, bécsi, müncheni, majd az amerikai Getty Centerben töltött kutatási időszakok után néhány évet tanított az MIT-n, s ez után nyerte el az egyik legnagyobb múltú és ma is egyik legrangosabb európai építészképző intézmény, az ETH építészetelméleti professzori székét, gondolta át az építészetelmélet intézményi feladatát, oktatási programját, melynek részeként átfogó több kötetes szöveggyűjtemény is készült. Erre is támaszkodott, amikor feleségével és munkatársával együtt kidolgozta és 2003-ban németül publikálta az Építészetelmélet a 20. században címen megjelent vaskos szöveggyűjteményt, amely öt nagy tematikus fejezetre épült. A magyar kötetek e könyv egyes fejezeteinek adaptációját jelentik, s ennyiben indokolt is, hogy együttesen beszéljünk róluk.

Átfogó képet adni az építészelmélet alakulásáról a huszadik században – nagyívű és nagyigényű vállalkozás. Megközelítésére, a megjelent szöveggyűjtemények tapasztalata alapján is, több út nyílik. Az egyik lehetséges megoldás egyszerűen évszámok szerint haladva válogat a szerkesztő szerint fontos szövegek közül. Más, és sok tekintetben nehezebb utat jelent a probléma- vagy fogalomcentrikus megközelítés, amely egy bizonyos szisztematizáló igénnyel lép fel, de ugyanakkor lemond egyetlen, átfogó történet felvázolásáról. E belátás a modern építészeti gondolkodás kánonának korrekciója is. A modern építészet történetírói és ideológusai nagy erővel és erőszakosan próbáltak egyetlen fejlődési utat vagy célt kijelölni, az ahhoz vezető hagyományt megkonstruálni. Ennek az egyirányúsításnak sok minden áldozatául esett. Ezt a kánont a nemzetközi építészeti gondolkodás a 60-as, 70-es évektől kezdve felülbírálta, s ennyiben e vállalkozás esetében is tipikusan modern utáni megközelítésmódról van szó. Vagy, azt is lehet mondani, a klasszikus modern által kanonizált, szűkebb történettel szemben a modern tágabb történetéről beszélhetünk, amely nem az 1920-as években kezdődött.

A problémaközpontú megközelítés számára nem önmagukban a kronológiai évszámok jelentik az igazodási pontot. A 20. századi elméleti diskurzusok gyökerei közvetlenül visszanyúlnak a 19. századba. A történettudományban különböző közelítések kapcsán szoktak rövid vagy hosszú évszázadról beszélni. A modern inkább kurtította a 20. századot, amikor önmagát éles cezúraként tételezte, s a századfordulót például csak előtörténetként kezelte. A modern e cezúráját felülbíráló megközelítések, így a tárgyalt munka is inkább megnyújtja a 20. századot, néha pár évvel, néha két-három évtizeddel is, hogy a koncepcionálisan lényeges felfogásokat körébe vonja. E munka a koncepciók, a diszciplinák és szerzők körét is tágítani igyekszik, ki akar lépni az „építészek beszélnek építészeknek” klausztrofób köréből. Ekként a szerzők között építészek, képzőművészek, építészet- és művészettörténészek és filozófusok egyaránt szerepelnek. Ugyanakkor, mint említettem, nem lép fel az átfogó bemutatás igényével, hanem a választott öt kulcsszó és probléma mentén ad hosszmetszeteket.

Ez a hosszmetszeti megközelítés genetikusnak nevezhető. Azon a feltételezésen alapszik, hogy a szellemi-fogalmi problémák csak összefüggéseikben, egymásra épülésükben érthetők meg, Hogy ebben az értelemben nincs tabula rasa, nincs olyan teljes újrakezdés, mint amiben a modern dogmatikusai gondolkodtak. A visszakapcsolódás azonban nem jelenthet valamely eredendő egységhez való visszatérést; az erőszakos és erőszakolt diskurzus helyére, azzal szemben nem állítható a hagyomány feltételezett egységének kánona. A történet csak az egymással vetélkedő irányok, „versengő víziók” együttesében, komoly törések és konfliktusok mentén mutatható fel. Ez, megkockáztatom, nem valamilyen általános, mindenkor megtehető belátás, hanem a 20. század második felére jellemző generációs és személyes tapasztalat is: a modern utáni helyzet követelménye az összetettség és ellentmondások belátása, s nem elkendőzése valamiféle üdvözítő elv, magyarázat vagy hagyomány jegyében.

A magyar kötetek tehát a német publikáción alapszanak, de jelentős változtatásokkal. A német kötet fő címszavai köré épülő nagy fejezeteket a szerzők önálló kötetekké formálják, a vonatkozó magyar szövegekkel és újabb nemzetközi példákkal bővítik. Ezen a ponton többes számot használok, mert Gyöngy Katalin ugyan már a német kötet létrehozásában is tevékeny szerepet vállalt, elsősorban a szövegek szerzőit bemutató életrajzok megírásával, a magyar kötetek azonban nem jöhettek volna létre fordítói közreműködése nélkül. A német kiadáshoz képest lényeges változást jelent az egyes kötetek képi-tipográfiai átkomponálása is. A szellősség, a jó áttekinthetőség, a felépítés következetessége, a szövegek és illusztrációk hol közvetlen, hol asszociatív kapcsolata alkalmassá teszik őket arra, hogy a szűkebben vett szakmai közönségen túl a tágabb kulturális nyilvánosságot is megszólítsák.

A szerzők az első magyar kötet bevezetőjében hangsúlyozzák, hogy nyitott tárgyalásmódra: az építészeti gondolkodás fontos csomópontjainak kijelölésére, s rétegzettségének bemutatására törekednek. Az olvasót tájékoztatni, vezetni szeretnék, s egyben részvételre, öntevékenységre buzdítják. A nyitott rendszer nem jelent tetszőlegességet, ellenkezőleg, a szerzői-szerkesztői szempontok szigorú és következetes érvényesítését. Egyrészt a szövegek kiválogatásában és lerövidítésében, másrészt a hozzájuk kapcsolódó felvezetőkben, amelyek megadják a befogadó számára a szerzőkre és szövegeikre vonatkozó legfontosabb információkat, támpontokat és irodalmi utalásokat. Harmadrészt pedig a köteteket bevezető hosszabb tanulmányban, amely összerendezi, keretet ad a szövegeknek. Nyomban meg kell azonban jegyezni, hogy nincs szó valamilyen, a szövegek fölé rendelt rendszerről, a Moravánszky Ákos által írt tanulmányok nem a véglegesség vagy a végső igazság jegyében íródtak. Inkább irányokat jelölnek ki, a fogalmak plurális jelentésére, megközelítésmódjaira helyezik a hangsúlyt.

Az egyes kötetekben 20, illetve 25 szöveg szerepel, általában a kulcsfontosságú részekre rövidítve. A német kiadásban Moravánszky Ákos utalt arra, hogy német nyelven az antológia minden szövege teljes formában is hozzáférhető, s az első ismerkedést követő mélyebb tanulmányozáshoz hozzájuk kell fordulni. Itt merül fel egy olyan dilemma, hogy magyarul viszont nagyon kevés mű olvasható, s – különösen a régebbi munkák közül – sok még az eredeti nyelven sem található meg könyvtárainkban. Így a továbblépés komoly nehézségekbe ütközhet, illetve a lemaradások pótlásának sürgető igényét vetik fel. (Például, teszem hozzá, egy jó építészeti könyvtár létrehozásáét, amely akár itt is helyet kaphatna.)

Nem kétséges, hogy az eddig megjelent kötetek témái – a monumentalitás, a tér és a stílus – a modern építészetelmélet kulcsszavai közé tartoznak. A monumentalitás fordítása, értelmezése ugyan a magyarban fejtörésre ad okot. Jelentése nem egyszerűen emlékmű, amelyet a magyarban nem is elsősorban épületekhez kapcsolunk, nem is műemlék, amely kifejezésnek erős történeti és intézményes-hivatali mellékzöngéje van. Mindkettő lehet, de ezeknél több is. Talán messzebbre jutunk, ha nem a közvetlen fordítással, hanem körülírásokkal, értelmezéssel próbálkozunk, s az építészeti jelentés, jelentőség, tartósság irányába indulunk, amelyek az időbeliség és az emlékezet problémáival kapcsolódnak össze.

A monumentalitás fogalom kötetben kirajzolódó odüsszeiája jól mutatja a koncepciók egymásra rétegződésének említett összetettségét és ellentmondásosságát. A 19. század különböző histórikus előképekre támaszkodó felfogását a modern építészek és gondolkodóik megtagadták vagy teljesen új alapon, a tömegesség és a léptékbeli nagyság alapján próbálták újrafogalmazni. A közösségi jelentés fontosságára, az építészeti feladatok szükséges hierarchiájára ugyanakkor nemcsak egy olyan mérsékelt gondolkodó hívta fel a figyelmet, mint a svájci Peter Meyer, akinek vonatkozó szövege természetesen szerepel a gyűjteményben, hanem a modern építészet képviselői, Giedion, Leger és Sert is megfogalmazták a második világháború idején híres Kilenc pont a monumentalitásról című tanulmányukban. Az építészet autonómiájához, az építészeti jelentéshez való visszatérés a posztmodernben nemcsak a hagyomány újrafelvételét jelentette, hanem – ezzel vitatkozva – a radikális önreferencialitás (Peter Eisenman) vagy a modern mint névtelen hagyomány retroaktív megfogalmazását is (Rem Koolhaas-nál).

A monumentalitás problémája szorosan összefügg a formálással, a megjelenéssel, a stílussal. Bár a kapcsolat a külső és belső, a szerkezet és a homlokzat, az építészeti és a kulturális jelentés között közel sem magától értetődő. S ha megszűnik az egységes hagyomány, a döntés, választás viták tárgyává válik. A 19. században a stílusok harcáról volt szó, s a lehetséges, eltérő utakat jól példázza a század közepének és második felének két meghatározó építész-teoretikusa, Gottfried Semper és Viollet-le-Duc. Semper, ismeretes módon a felöltöztetés, a szimbolikus-művészi jelentés, a neoreneszánsz, Viollet-Le-Duc pedig a szerkezet, az ebből adódó jelentés és a gótika híve volt. A 20. század jó része a szerkezet, a funkció, az őszinteség jegyében mellőzte a stílus fogalmát, amely ma sem tartozik a túlságosan kedvelt kifejezések közé, habár az ornamentika divatjával e fogalom használata is gyakoribbá vált. Ám maga a jelenség a forma, az alak vagy a brand formájában – mint a kötet utal rá – nagyon is jelen van, s a blobok, buborékok építészete egy könnyen manírrá merevedő stílust képvisel. Az eszköztár, a módszerek esetükben mintha azzal kecsegtetnének, hogy a formák mutációi mintegy maguktól jönnek létre. Ám, ahogy Moravánszky Ákos fogalmaz a stílus kötet bevezető tanulmányának végén: a számítógépen pergő képeket egy ponton meg kell állítani, hogy tervvé váljanak, ez a pillanat, idézem, „...az építész személyes törekvésének és a társadalmi elvárások összhangjának, az individuális forma és a kollektív tartalom összemetsződésének a pillanata. Ebben a pillanatban vési a palavessző – a stílus – jelét az idő szakadatlan folyamának textúrájába. És e fölött a pillanat fölött, amikor az építészet elkezdődik, az elméletnek nem szabad átsiklania.” (idézet vége)

Míg a monumentalitás és a stílus körüli viták végigkísérték a 19. századot, a tér mint fogalmi diskurzus kibontakozása némileg későbbre, a 19. és 20. század fordulójára tehető. A tudományos módszerek, absztrakció térhódítása és az észlelés, tapasztalás rögzített ponttól való elválása, dinamikus-konstruktív jellegének tételezése egyaránt a körébe tartoznak. Az utóbbit elsősorban a századfordulós művészettörténészek, leginkább August Schmarsow, az előbbit a modern avantgárd művészei, építészei és ideológusai fogalmazták meg. Az univerzális térelképzelés absztrakt, tapasztalástól elszakadó jellegét aztán alapos kritika tárgyává tette, a tér tapasztalatát másféle módon és módszerekkel gondolta át a fenomenológia, amely nagy hatást gyakorolt az építészeti gondolkodásra is. A hely diskurzusa azonban maga sem jelentheti a végső szót. A jelenségek, kapcsolatok globális léptékből fakadó összetettségével, eltérő szintjeivel, újfajta dinamikájával szembe kell nézni a tervezés, az épületek és a városi folyamatok szintén is.

Az elmélet kezelésének, gyakorlásának általa művelt módját Moravánszky Ákos TheorieBaunak nevezi, az építkezéssel, építési helyszínnel hozza kapcsolatba. A fogalmi reflexió abba az élő folyamatba kapcsolódik bele, ahogyan az építészetről, a tervezésről, az alkotásról, a műről, a mű értékeléséről gondolkodunk. Nem helyettesíti a tervezés és a befogadás tapasztalatát, hanem szerencsés esetben segíti őket, elengedhetetlen technikákat, keretet és támpontokat nyújtva számukra. Ha az építészetet összetett, különböző területeket egybefogó, végsőleg kulturális tevékenységnek fogjuk fel, akkor létrehozásának és befogadásának egyaránt része az előfeltételeiről, a lehetséges választásokról, irányokról és a létrejövő jelentésekről való gondolkodás.

Az elméletek, szövegek, fogalmak mint építőkövek persze megőrzik szilárdságukat. Ahhoz, hogy alakíthatóvá váljanak, meg kell ismerni természetüket, vágási, összeillesztési lehetőségeiket, meg kell tapasztalni tartóerejüket, szilárdságukat és rugalmasságukat. S e folyamatban pallérozódhatnak saját gondolataink, elképzeléseink, kilépve a kósza ötletek, az önkényes és futó elképzelések világából. Elképzeléseink, gondolataink láthatóvá, összemérhetővé válhatnak mások számára és a többiek elképzeléseivel, s e vitákban csiszolódva, rajtuk edződve formálódhatnak.

Mindannyian tudjuk, mennyire nehéz s egyben aktuális feladat a tagolt, értelmes, kompetens beszéd a szakmán belül és a nyilvánosságban. Amely néven tudja nevezni, le tudja írni, mérlegelni és értékelni tudja a szakma fontos kérdéseit és teljesítményeit. S ehhez több szint együttes művelésére van szükség. Az aktuális fejlemények, új épületek bemutatására és értékelésére éppúgy, mint a jelenségeket tágabb körben, elméleti vagy történeti szempontból bemutató elemzésekre. S bár az utóbbi évtizedben itthon is sok minden megjelent, s ebben a Terc Kiadó és Lévai-Kanyó Judit oroszlánrészt vállalt, a hiányok továbbra is nagyok. S nem is csak a művek publikálására gondolok, hanem a megjelenő munkák fogadtatására, – s mondjuk így – a beágyazódásának hiányára. Beágyazódáson itt a diskurzusok különböző szintjeit és intézményeit értem. Az egyetemi képzésnek még mindig nem része a reflexivitást fejlesztő szövegkultúra, még mindig nagyon kevéssé van átjárás a kultúra különböző területei között, nincs szakmai csatorna a napi híradáson és kritikákon túl az építészet szakmai és kulturális elemzésére. Nehezen alakulnak azok az intézmények – de alakulnak, ezért is lehetünk most itt – amelyek a szakmán belüli, illetve a szakma és a közönség közötti kommunikációt igyekeznek elősegíteni, annak helyet adni.

A három megjelent és a tervezett kötetek – amelyek témája a természet és szerkezet, illetve az építész helye – e folyamat fontos építőkövei és előmozdítói. Csak remélni lehet, hogy a feltételek javulásával nem kell majd újra éveket várni a következő megjelent kötet bemutatására.

Köszönöm figyelmüket.

Kerékgyártó Béla


Moravánszky Ákos, M. Gyöngy Katalin, Kerékgyártó Béla
Lévai-Kanyó Judit, Moravánszky Ákos, M. Gyöngy Katalin, Kerékgyártó Béla
Lévai-Kanyó Judit, Moravánszky Ákos, M. Gyöngy Katalin, Kerékgyártó Béla
Gáyor Tibor, Torma Tamás, Megyik János, Martinkó József

 

vélemény írásához jelentkezzen be »