145 ország és számos világcég pavilonja is megjelent Milánóban, az Expo területén. A vizuális kultúra és az ökologikus szemlélet sokféleségét felvonultató világkiállításon Magyarországot az "Életkert" címet viselő pavilon képviseli. Mizsei Anett írásának második része.

Számos irányzathoz nem köthető, nehezen besorolható pavilon is épült. Mindenképp említésre érdemes a szlovén hegyeket megidéző épület, amit a SoNo Arhitekti jegyez. Oldalt felhasadó és felfele törekvő tömege, a futurisztikus felületű bejárati zöldfal és több terem füzére adja az alapképletet, s frappáns, interaktív ötletek öltöztetik. Ilyen például a mozgó méhsejt-szerkezetű tükörfelület – amely az orosz pavilon konzoljához hasonlóan közös fényképezkedésre csábítja a fiatalabb korosztályt. Eggyel elgondolkodtatóbb és legalább ilyen népszerű elemek a padlóból felnyúló kürtők, amelyekbe széndioxidot visszafújva mechanikus szerkezetek működtethetőek, ezzel hívják fel a figyelmet a CO2-kibocsátás problémájára.

A törökök és a hollandok bizonyos szempontból a legmerészebbek voltak. Egyik ország sem épített hagyományos értelemben vett pavilont. A török egység inkább egy kert analógiájára készülhetett, több kis épített egység jelenik meg egy rácsos struktúrán, mesterséges lugason belül. A szerkesztés lazasága azt is megengedte, hogy a pár fő befogadására alkalmas kicsi pavilonokon direkt módon jelenjenek meg török népi motívumok. A hollandok még ennél is tovább merészkedtek: néhány lakókocsi és színes furgon alkotta együttesben fogadták a látogatókat. A gegszerűségen túl ez egyféle kiáltvány is a túlépítkezés, az indokolatlan és szükségtelen pazarlás ellen.

Közvetlen a Foster-féle arab mellé került az azeri pavilon, ami szépen rímel a szomszéd erős tömegére: spontán módon szinte ismétli azt, finoman ívelt fa lamellasorral. Tervezője, az olasz Simmetrico Network a nagyjából dobozszerű pavilon látványos fókuszpontjaivá az ékszerként belefoglalt tökéletes üveggömböket tette. A könnyed buborékokban kis, mesterséges kertek találhatók. A másik izgalmas részlet a galériás térbe befüggesztett fénylő installáció, amely egy szárnyaló sast idéz a kortárs design lágy, számítógéppel generált formáival.

Az organikus gondolat egyébként népszerű volt a pavilonok alkotói körében: kisebb vagy nagyobb mértékben számos épületnél felbukkant a természetből átvett formavilág: a fészekszerű olasz, de akár a fehér kupolás dél-koreai is ide sorolható. Izgalmas tömeget alkottak a belorusz pavilonnál: a félbevágott domb két szembenéző támfallal nyílik meg a hasadékban közlekedők felé (koncepció: Kola Zhytstsya). Elegáns megoldás, ahogy a kisméretű pavilon cseppet sem tolakodóan átengedi magán a látogatót, s a tetején az "Élet kereke" hívja fel a figyelmet magára.

Közvetlen mellette hevernek a félig földbe süllyedt magvakat formázó "Glulam" (ragasztott, laminált fa) szerkezetű elliptikus kupolák – ez a maláj pavilon. Az egymás mögé felfűződő organikus terekben többek közt vetítőterem és őserdő is található. Interaktív, izgalmas részlet a sötét folyosóban vetített, virtuális szentjánosbogár-raj, ami reagál a belépők mozdulataira.

Talán az organikus ihletésű pavilonok közé sorolható az Egyesült Királyságé is (Wolfgang Buttress). A brit kultúrához igaz, csak laza szálakkal kapcsolható a méhkas-analógia, mégis telitalálatnak bizonyult. Talán az elmúlt évek pozitív sajtója, a méhek védelmének sürgető üzenete tette, s persze a gondosan megtervezett pavilon. Rozsdáslemezzal borított járatokon haladunk, szemmagasságunkban vadvirágos rét: szembesülés kicsinységünkkel és azzal a perspektívával, ami a nálunk is apróbbak sajátja. Elveszhetünk ebben a labirintusban, megpihenhetünk egy-egy beugróban, de akármerre is haladunk, előbb-utóbb "haza" találunk: az ösvények a lenyűgözően filigrán, méhsejt-szerkezetet alkotó kaptárhoz futnak össze.

Természeti formák inspirálták a német, a vietnami, a thai, a mexikói, a kazahsztáni vagy épp az indonéz pavilont, ahogyan az itthon már előre ízekre szedett magyart is (koncepció: Sárkány Sándor). Az előtörténet helyett azonban ezúttal a végeredményre koncentrálnék. Erről pedig le kell szögeznem: a pavilon minden szögletében tettenérhető a szervezők lelkesedése, jó szándéka, az akarat, hogy hagyományainkat és jelenkori csúcsteljesítményeinket minél szélesebb körben és több témában megmutassák. Hogy ez valamiért mégsem sikerül úgy, ahogyan szeretnénk, annak véleményem szerint két főbb oka van.

Az első probléma nem más, mint az az – ugyancsak végtelen jó szándékkal, de kíméletlenül beleerőltetett – ideológiai háttér, ami egy ilyen pavilonba nem fér bele. Nem eszmei szempontból, hanem egészen egyszerűen fizikailag. "A legtisztább forrásból" – ez a mottó, és ha némi következetességgel és szigorral végigviszik az alkotók, akkor valószínűleg egészen máshogy történik minden. A tartalomban még jobbára érvényesülő alaptétel magára a házra láthatóan semmilyen hatással nem volt. Filozófiai öngól, ahogy a pavilon egy fejbiccentésre sem méltatja a magyar építési hagyományokat, amikre teljes joggal vagyunk – lehetnénk – büszkék, nem mellesleg a fenntarthatóság és a környezetkímélő építés szempontjából is lenne üzenete. Van helyette két sámándob közé szorított Noé bárkája, ami így együtt, minden további bőbeszédű, dekorációként ráhúzott szimbólumtól eltekintve sem lehet tiszta, sem egy forrásból fakadó.

A második probléma, ami nyilván a fentiektől egyáltalán nem független: a pavilon, mint épület, nem működik jól. Átgondolatlan a térszervezése, s amit minimális költségvetésből felépült pavilonok is kiválóan teljesítenek, arra tökéletesen alkalmatlan: nem vezeti végig az embert önmagán, nem csábít barangolásra. A földszinti tér még a legszerencsésebb ilyen szempontból, de a vertikális közlekedők annyira marginális helyre kerültek, hogy egyszerűen nem találnak fel az emberek a felsőbb szintekre. Pedig Máté Bence természetfotói megérnék a fáradságot, így azonban egy erdei iskola hátsó lépcsőházának falára rajzszegezett gyűjteménynek hat a kiállítás.

Ugyanígy távol került a forgalmasabb területektől az a kisebb étterem, amely a tetőteraszon várja a vendégeket. Hogy ennek zöldesítése és a középpontba helyezett üvegmedence vízzel való feltöltése elmaradt, az nyilvánvalóan a legnagyobb vesztesége a pavilonnak. Győzött a tűzbiztonsági szempont és az engedélyező hatóságok kíméletlenül kigyomlálták a tetőkertet. Ironikus, hogy a vizet is biztonsági okból (az üvegfödémre kerülő víztömeget ítélték kockázatosnak) kellett elhagyni.

E két tényezőből adódóan nem véletlen tehát, hogy az egyébként teljes felszereléssel kitelepített szövőasszonyok, nemezelők, kézművesek végtelenül idegenül hatnak ebben a környezetben. És itt érünk el a két probléma találkozásához: a pavilon tökéletesen távoli maradt nemcsak a saját filozófiai hátterétől, de tőlem, mint magyar szemlélőtől is. A mindent átfonó koncepció hiányában pedig sajnos végül szétaprózódik a tartalom is, hiába jelennek meg pontszerűen olyan interaktív és közönségsikert garantáló elemek, mint mondjuk a Bogányi-zongora, amelyen heti kétszer az azeri kormánybiztos koncertezik. A fonott kosárhoz hasonló indonéz, vagy a szigorúan "házikó" formájú spanyol pavilonban előbb véltem volna felfedezni a magyar hagyományok és néplélek nyomait. Ezzel együtt a magyar pavilon – úgy tudom – népszerű, a mi szempontunkból azonban sajnos elvesztegetett lehetőség maradt.

Mizsei Anett