építészet : környezet : innováció

P. Müller Péter: Terek és technikák - A XV. Színháztechnikai Napok kiállításainak megnyitója

A színház mint elõadás, mint mûvészeti ág levedli magáról a kizárólagos szerepû és jellegû épületet, és megvalósítja a játszóhely szabadságának és alkalmiságának gyakorlatát.
Egy társadalom arculatát, otthonosságát és lakhatóságát a zárt és nyitott terek összjátéka, a lakóhelyek, a közintézmények és a természeti közeg viszonya és aránya határozza meg. A bazár zsúfoltsága és a sikátor vállakat elkeskenyítõ tere is lehet otthonos, és a derékszögû számozott utcák autópályányi szélessége is lehet embertelenül idegen. A bezártság nem a tér fizikai adottságaiból ered, hanem abból a filozófiából, ami a térbe helyezett ember életminõségét és életviteli lehetõségeit meghatározza. Amikor a modernség létrehozza a nagyvárost, a gyökértelenségnek, otthontalanságnak, elszigeteltségnek ezt a Baudelaire által megénekelt terrénumát, akkor hozza létre a tömeget is a maga kultúrájával és intézményeivel. Ezzel a társadalmi átrendezõdéssel egyidõben zajlik le egy szemléletváltás, mely az építészeti formák történetében a terek strukturálását immár nem a közösség nézõpontjából, hanem az egyén felõl és az egyénre irányulva alkotja meg.

Hegel berlini professzortársa, N. H. Julius a börtönökrõl tartott elõadásai során az 1820-as évek végén a következõ megfigyeléseket teszi: "A modern építészek olyan formák kifejlesztésén dolgoznak, melyek korábban nem voltak ismeretesek. Hajdan legfõbb gondjuk az volt, hogyan tegyék lehetõvé minél több ember számára egy esemény, egy gesztus vagy akár egyetlen személy látványának megpillantását. Ilyen esemény volt a vallási áldozat, melynek egyediségébõl a lehetõ legtöbbeknek kellett részesedniük, a színház, mely az áldozati ünnepbõl származott, ilyenek voltak késõbb a cirkuszi játékok, a szónoklatok és az elõadások. A görög társadalomban a közösséget a meghatározó eseményeken -- vallási áldozat, színház, politikai gyûlés -- való együttes részvétel tartotta össze, s az ebbõl fakadó építészeti probléma egészen a modern kor küszöbéig áthúzódott a nyugati civilizáció történetén. A templomok esetében ugyanez a probléma merül fel. Mindenkinek jelen kell lennie, részt kell vennie a mise áldozatán és meg kell hallgatnia a pap prédikációját. A közösségi aktusok architektúrája Julius korára véget ér, aki elemzését így folytatja: "Jelenleg azonban egy homlokegyenest ellenkezõ probléma foglalkoztatja a modern építészetet. Azt kell megoldani, hogy egyetlen egy személy részesüljön minél több ember látványában és felügyelhesse õket... Márpedig ennek az építészeti problémának a felbukkanása a spirituális és vallási közösségben élõ társadalom eltûnésének és az állam körül szervezõdõ társadalom megjelenésének velejárója. Az állam az egyének térbeli és társadalmi elrendezését jelenti, melyben mindenkit külön-külön felügyelet alatt tartanak... Nem egyszerûen építészeti problémáról van szó. Lényegbevágó ez a különbség az emberi szellem történetében." Julius Elõadások a börtönrõl címû kurzusában jut (több mint százhetven évvel ezelõtt) a modern építészet ezen sajátosságainak megfogalmazásához. Ha megfigyeléseit a színház mint téralkotás és térszemlélet változásaira vonatkoztatjuk, akkor azt látjuk, hogy itt is hasonló változások következtek be, mint az egyéb nyilvános intézmények architektúrájában. E metamorfózis egyik jele, hogy míg az európai kultúra történetében a megelõzõ évszázadokban a színház fogalma egy meghatározott jellegû épülettel volt azonos, addig az új korszakban ez a kapcsolat illetve megfelelés viszonylagossá válik.

A színház mint elõadás, mint mûvészeti ág levedli magáról a kizárólagos szerepű és jellegű épületet, és megvalósítja a játszóhely szabadságának és alkalmiságának gyakorlatát. Ennek a térhasználati pluralizmusnak épp úgy példája a zürichi Cabaret Voltaire, a Salzburgi Ünnepi Játékok, vagy a húszas évek proletkultjának tömegszínházi akciói. A színháznak mint épületnek a létrejötte természetesen ugyancsak történeti képzodmény. A magyar színháztörténetben a templomok, kastélyok, iskolák, hagymaházak stb. közegét követõen hoz fordulatot a kõszínházak megjelenése. A XIX. század végi színházépítési láz és az akkor elterjesztett architektúra a mai napig meghatározza a magyar színházi struktúrát és színházi mûködést. Attól az idõtõl kezdve válnak nálunk meghatározóvá azok az elgondolások, amelyek az épület révén akarnak jelleget adni egy-egy színháznak, s amelyek a mai napig igen erõsek (mint azt a Nemzeti Színházra az elmúlt évtizedek során kiírt építészeti pályázatok is példázzák). De - csak magyar példáknál maradva - a színházról mint épületrõl történõ leválás markáns példái voltak Halász Péter egykori lakásszínháza, a Stúdió K, a Szegedi Egyetemi Színpad, Jeles András Monteverdi Birkózóköre, vagy késobb a Ruszt-féle Független Színpad. Ezek a csoportok, színházi alkotók azt példázzák, hogy színház és épület nem azonosak egymással, és hogy attól, hogy valamit színháznak építenek, még nem biztos, hogy esztétikai értelemben is színházzá válik. A színháztörténet kiemelkedõ korszakaiban szerkezet és funkció, az épített tér és az intézmény társadalmi szerepe egymást erõsítõ tényezõk voltak. Az antik amfiteátrumok, az Erzsébet-kori hengerek vagy a XIX. századi emeletes patkók mind megfeleltek az adott kor színházi igényeinek.Épp így változott meg a közönség és a színpad egymáshoz való viszonya is. A nézõ az antikvitásban benne foglalódott a kultikusságot még õrizõ elõadásban, a reneszánszban a játék megszólítottja volt, a polgári színházban pedig kukkolóvá vált. Azután az épület és a színházi mûködés elszakadása során létrejöttek azok a megoldások, amelyek közömbösnek minõsítették az épületet, és oltárra emelték az üres teret (lásd Brook), vagy amelyek a nézõnek a játékba történõ betekintését nehezítették vagy akadályozták (mint Grotowski). Amikor az épített színház megjelenik, a színházi technika is jelen van már.

Gyakran elfelejtjük, hogy a nyelv mindig valami érzékibõl, tapasztalatiból indul ki, és csak utóbb válik egy adott szó vagy kifejezés absztrakcióvá, fogalommá. Számos nagy karriert befutott színházi és dramaturgiai fogalom esetében is ez a helyzet, mint például a katarzis vagy a deus ex machina esetében. Az elobbi a hellén társadalomban az emberi szervezet orvosi úton történõ megtisztítását jelentette, és csak késõbb vált esztétikai és befogadáslélektani fogalommá. A deus ex machina pedig színpadtechnikai eszköze volt azoknak az elõadásoknak, amelyekben nem a hõs pusztulásának vagy bukásának bejelentésével ért véget a darab. Utóbb aztán - elveszítvén egykori plasztikus, a színpadi történést lezáró jellegét - a kifejezés dramaturgiai fogalommá illetve eszközzé vált. Ha a drámaíró már sem elpusztítani, sem összeházasítani nem tudta hõsét, akkor a darabot csak úgy tudta befejezni, ha egy addig nem szereplõ figurát hozott a színre, aki elvágta a történet szálait. És amikor ma használjuk a deus ex machina fogalmat, eszünkbe sem jut, hogy azokra az esetekre is alkalmazzuk, amikor a színházban ténylegesen ezt látjuk. Így például amikor Huszti Péter mint az Úr leereszkedik a Madách Színház kupolájából Az ember tragédiájában, vagyis amikor az isten valóban egy gépezet segítségével jelenik meg az elõadásban. A színháztörténetbõl tudjuk, hogy a színházi elõadás szinte mindig együtt járt valamilyen színpadtechnikai eszközök alkalmazásával. A középkor és a reneszánsz sem nélkülözte a színházi technikát, tudjuk, hogy a Globe-ban süllyesztõt is használtak, s hogy az épület egy technikai eszköz használata következtében égett porig, amikor egy VI. Henrik elõadás során elsütött ágyú lángra lobbantotta a zsindelyt. Vannak új korszakot nyitó színháztechnikai újítások, mint a forgószínpad bevezetése (Reinhardt Szentivánéji álom rendezésének egyik uralkodó mozzanata), vagy a futószalag használata (Piscatornál, mely eszközbõl késõbb a mozgójárda lett, s amely a német rendezõnél még olyan zajjal mûködött, hogy elnyomta a színészek hangját), a filmbejátszások alkalmazása stb. És a fényforrások története is kirajzol egy színházi és színháztechnikai vonalat, a szabad ég alatt tartott, Naptól megvilágított elõadásoktól a gyertyafényen és a gázlángon át az elektromosságig, az izzóktól a reflektorokig és a lézertechnikáig. Ma már egy elõadás ügyelõi irányítása elképzelhetetlen számítógépes vezérlés nélkül. Az analógiás kódokkal operáló színházi elõadást digitális informatikai eszközök segítik.
Egy ilyen esemény, mint a mostani, arra alkalom, hogy megismerkedjünk az új fejlesztésekkel, az új törekvésekkel és lehetõségekkel. De bármit is tudjon a technika, a színház különlegessége mindig abban áll, hogy a színészek és a közönség között az együttlélegzés, a közös véráramlás élményét hozza létre. Kívánok önöknek sok élményt, jó szórakozást, olyan elõadásokat, amelyekben ezek az eszközök is az együttlélegzést szolgálják. Kívánok továbbá olyan színházi tereket, amelyek segítenek abban, hogy világunk otthonosabbá és lakhatóbbá legyen.



vélemény írásához jelentkezzen be »