Reischl Gábor kapta a Kotsis Iván Emlékérmet 2007-ben

"Reischl Gábor a 10 évvel ezelőtt megfogalmazott célokat saját személyével hitelesítette és teljesítette be. Így könnyű megfelelni annak a feltételnek, mely ennek a díjnak az elnyeréséhez kell: az etikai alapon álló, építészeti alázattal folytatott szakmagyakorlásnak és oktatásnak."részlet Perényi Tamás laudációjából

December 17-én Kálmán Ernő átadta a 2007-es évi Kotsis Iván Emlékérmet Reischl Gábor családjának. Az építész távollétében megtartott ünnepségen Böhönyey János elnökölt az Építészek Házában.
Az alábbiakban közöljük Perényi Tamás laudációját, és Reischl Gábor köszönőlevelét.

Perényi Tamás laudációja

Tisztelt Egybegyűltek, Kedves Kollégák!

Jó érzés elmondani, hogy idén a Kotsis Iván emlékérmet Reischl Gábor kapja, nekem pedig, fiatalabb pályatársnak, megtiszteltetés, hogy ez alkalomból egy rövid laudációt tarthatok.
A javaslatot tevő kuratórium kérte, és illendő is lenne egy rövid életrajzi bevezetővel kezdeni, bár úgy gondolom, hogy azok előtt, akik ma itt összejöttünk, ismert az életút. Ismerjük pályájának indulását, a meghatározó családi hátteret, a vidékre költözést, a kambodzsai és nicaraguai munkákat, oktatói tevékenységét, a házait, a díjakat. Talán azért is soroltam ilyen szárazon a tényeket, mert egy építész számára ugyan fontos a pályája, az épületei, s az ezekért kapott elismerések, de a Kotsis Iván díj esetében mégsem ezek a legfontosabbak, hanem persze az adatok mögött álló ember. Kaptam egy olyan önéletrajzot is – köszönet érte Csontos Györgyinek –, amit a Gábor írt, s ami személyes hangvételű: a hivatalos adatok mellett megtalálható benne a házasságkötésének dátuma, a gyerekek születése (mindenhol jelezve a Toldy Gimnáziumhoz való kötődést), s persze a szomorú időpontok, bátyja és édesapja halála, majd pedig a végén, szokatlan módon, minden átmenet nélkül, mégis természetesen, néhány egymás alá írt mondat, amiben összefoglalja a lényeget, ezek:

• mindig is építész akartam lenni
• a családi hagyomány a pályaválasztásban segített, de egyben terhet is jelentett
• a rajzolási kényszer számomra terápiás cselekedet, - közben megoldódnak a dolgok
• a Toldy és tanárai az idő távlatában egyre inkább meghatározóvá válnak életemben, mint legszebb kor, idővel érik és gyógyszerré nemesedik
• három férfi: Apám, Mikus, Emődy
• a Társ, 34 éve a biztos pont (most már majdnem 37!) - van honnan elindulni, van hova megérkezni
• 24 éve a mindennapi reggeli futás: költészet, segítség a világ elviselésére
• Sukorón a “tanya": világmindenség
• a gondolkodó lét: szükségszerűség, - állandóan kísérletezett életforma.

Az életrajz mellett megnéztem a Tizenkét Kőmíves Reischl Gáborról szóló részét. Előtte sok minden kavargott bennem, amiről beszélni szerettem volna, de az ebből fakadó feszültségem megszűnt, ahogy Gábor beszélni kezdett a sukorói tanyán felvett interjúban. Aztán megnéztem még egyszer a filmet, majd pedig harmadszor is, már csak azokat a részeket, amikor őt mutatta a kamera. A szöveg mellett fontossá váltak a gesztusok, az apró mozdulatok, az, hogy néhány kérdésnél nagyon sok mindenről szeretett volna beszélni, az óvatos mosolyok, s a kevésbé óvatosak akkor, amikor a saját tanyájáról beszélt.
S amikor feltárulkozott ennek a beszélgetésnek a rejtett világa, mélyebb és helyenként más értelmet kaptak a szavak, és a vágóképként mutatott házak is egy pontosan meghatározható rendbe illeszkedtek.
S az is világossá vált, hogy úgy beszél az építészetről, hogy szinte nem is beszél róla. Helyette kizárólag az életről beszél. A vidékről, a józanságról, az őszinteségről, az állatokról és az emberekről, a születésről és halálról, az istállóról és a lakásról, arról ahogyan egy tanyában is megmutatkozik a mindenség.

A Magyar Építőművészet egyik korai ARC melléklete (talán a 2. szám) az oktatásról szól, s ebben van egy idézet, mely az Ybl Főiskola fejlesztési koncepciójából való, melyet Gábor fogalmazott meg. Az a néhány mondat anno erősen belém vésődött, s azóta mindig párhuzamban jelenik meg bennem a sokszor idézett Kotsis-féle ars poeticával, melyben Kotsis arról ír, hogy „elv, hogy mindenki olyan irányban tervezhessen, amilyenhez kedve és adottsága van, kimondott iránya a tanszéknek nincs…, másokat a saját felfogásunkra rákényszeríteni nem szabad. Úgy kell a tervezést tanítani, hogy a hallgatókban szunnyadó építőművészeti hajlam a saját vonalában kifejlődhessék és kibontakozhassék anélkül, hogy az eredeti iránytól eltérülne; nekünk csak az esztétikai vágányokat kell részükre lefektetni azokon a területeken, amelyeken egyébként haladni kívánnak."

Emellé téve a Gáboré pedig így szól:
Az iskola: remény - esély a megújulásra.
Az iskola szükségszerűen konzervatív és egyben szükségszerűen az állandó megújulás színtere. A tanár az értékek hordozója és átadója, a diák a friss levegő, aki nem engedi az értékek porosodását, elpenészesedését.
A felsőfokú szakképzés színvonalát, pedagógiai értékét a szakmájában elismert, a szakmáját szenvedélyesen művelő tanáregyéniség garantálja.

Reischl Gábor nem magára gondolt itt, de most mi gondolhatunk őrá: a 10 évvel ezelőtt megfogalmazott célokat saját személyével hitelesítette és teljesítette be.
S ekkor összeállt a kép: az életút, a beszélgetés, az oktatásról mondottak furcsamód nem kitágították a fogalmakat, hanem összesűrítették – egyszerűen egy józan és hiteles ember arcát mutatják. S arra gondoltam, hogy így könnyű megfelelni annak a feltételnek, mely ennek a díjnak az elnyeréséhez kell: az etikai alapon álló, építészeti alázattal folytatott szakmagyakorlásnak és oktatásnak.

Nem szeretnék úgy tenni, mintha nem tudnám, mi az oka annak, hogy Gábor nincs most itt. Nem tudom, mi szükséges ahhoz, hogy valaki legyőzhesse azt a betegséget, amivel ő is küzd, de abban biztos vagyok, hogy a közösség – s most erre a közösségre gondolok, ránk, akik összejöttünk őt ünnepelni –, szóval a közösség ereje és szeretete biztosan segít. Azt kérem mindenkitől, aki találkozik, vagy beszél Gáborral, hogy közvetítse ezt felé.
Isten éltesse Őt soká.

---

Reischl Gábor levele

Tisztelt Kuratórium, Elnök úr, kedves Barátaim!

Elfogódottan vettem tudomásul, hogy ebben az évben nekem ítélték a Kotsis Iván érmet.
Sajnálom, hogy kórházi beutalásom miatt a díjat személyesen átvenni nem tudom.

Kérem, hogy köszönetem mellett a következőket tolmácsolják a jelenlevők számára:

Kotsis Iván professzor úrról írt könyv ismételt áttanulmányozása után óhatatlanul mulasztásaink, mulasztásaim jutottak eszembe egy kérdés formájában:
Vajon mikor leszünk képesek a magyar építészoktatásban ismét olyan célorientált, következetes és rendezett pedagógiai – szakmai munkára, amit annak idején Kotsis Iván professzor úr képviselt?

Kérdés, amire a jövőben kell megadnunk a választ, a példa erejével és követésével!
Díjazásom ehhez a munkához ad erőt, remélem, hogy lesz módom Kotsis Iván professzor úr 1935-ben elhangzott szavai alapján cselekednem:
„A feleslegeset, a fárasztó frázisokat unjuk és mellőzzük; a közhelyek nem érdekelnek, a figyelmet a lényeg megoldására fordítjuk."

Köszönöm még egyszer a megtisztelő kitüntetést!

Reischl Gábor